21.Fejezet
Kétségek
Sziasztok!
Hát jó sok kihagyás után újra itt vagyok az új fejezettel, igaz, ez nem az eredeti, amit százszor átolvastam és kijavítgattam, hanem amit most negyedik nekifutásra sikerült összehoznom, ugyanis a gépem egymás utén kétszer is önkényesen kikapcsolt (utál a technika!!!), szóval ez se volt egyszerű menet.:)
Arra jutottam, hogy nem várhatok örökké az informatikusomra vagy bárki másra, hisz így is elvesztegettem egy egész nyarat, igaz, semmi sem úgy történt, ahogy illett volna neki :S
Úgyhogy neki ültem és "csak azért is" alapon meghoztam a fejezetet így hajnal háromnegyed 3 tájékán :)
Remélem azért élvezhető és van még, aki elolvassa és esetleg (bár ezek után semmi jogom ilyet kérni), ír kommentet is :)
Sok volt a kihagyás és furcsa volt visszarázódni, de remélem nem csalódtatok bennem.
Folytatás pedig ha lesz elég energiám, akkor holnap este és hajnal között valahol tájolható, ugyanis mostantól újra belehúzok és teszek rá magasról, hogy a másik gépemen maradt mindenem, akkor is hozom nektek a frisst, mert ti vagytok a legszuperebb olvasótábor és megérdemlitek :)
puszi
mesi28
/Bella szemszöge/
Ahogy kinyitottam a szemeimet, az ő angyali arcával találtam szembe magam. Mi tagadás elég meredek a képzelőerőm. Nagyon beverhettem a fejemet...
Aztán a homály kezdett feloszlani, és rájöttem, hogy ez tényleg a valóság. Tényleg itt van. De hogy? És miért?
-Mit keresel itt?-vontam kérdőre, de a hangom akár egy repedt fazéké. Úgy éreztem, mint akin hatszor átment egy dömper, de ez most a legkevésbé sem érdekelt. Hisz itt volt előttem, én meg a földre küldve vadász szerelésben...
-Téged.-válaszolta nyugodtan, hangja tisztán és határozottan csengett. Bezzeg én már az idegösszeomlás határán álltam. Tudja! Rájött! Látom a szemén, hogy felismert az álarc alatt. Miért nem dühös? Miért nem kiabál? Miért nem von kérdőre?
Vártam a reakciót, valamit, de ő csak nézte az arcom, majd hosszú fehér ujjai az álarcom széléhez értek.
Ettől a kis mozdulattól bekapcsolt a fejemben a piros sziréna, és elkaptam a kezét. De arra nem számítottam, hogy ez a kis érintés is ennyire felkavar majd. Kezünk egy pillanatig összefonódott és kipattantak az elektromos szikrák. Éreztem, hogy kicsit hűvösebb az átlagnál, de nem zavart, sőt!
De a pillanat sajnos elszállt és nekem észhez kellett térnem.
Kitéptem a kezéből az enyémet, ami fájdalmasabb volt, mint sajgó testemet rávenni a mozgásra. A falhoz csúsztam és szaporán, szinte sípolva szedtem a levegőt. Láttam, ahogy megindul felém, mire nyögve talpra küzdöttem magam. Már itt állt közvetlenül előttem, éreztem édes illatát. Megremegtem tőle, és a szívem máris hevesebben dobogott, de nem maradhattam.
Minden erőmet összeszedve felugrottam a háztetőre és azokon ugrálva vetettem magam a sikátorok útvesztő rengetegébe. Éreztem, hogy követ, de a sérüléseim időközben elkezdtek regenerálódni, így én is fokozatosan egyre gyorsabb lettem.
Leugrottam a földre és ott szlalomoztam tovább a kisutcákon. Egy kis idő után elvesztette a nyomom, hisz az illatom pillanatokon belül eltűnik és túl gyors vagyok ahhoz, hogy követhessen.
Örülnöm kellett volna, hogy meg tudtam lógni, de én egyre jobban elkeseredtem.
Gyáva vagy, Bella!-szidtam magam.
Már megint elmenekültem, pedig semmi értelme nem volt. Hisz már tudja! Legalább lezárhattuk volna ezt az egészet! És mégis... lehet, hogy azt nem bírtam volna elviselni.
Ezzel a lendülettel hazáig futottam, bár tudtam, hogy nem kéne erőltetni a testemet, hiába könnyen gyógyulok. Addig sem kell ezen az egészen rágódnom. A többieknek még így is magyarázattal tartozom.
Amíg futottam erőnek erejével kizártam a fejembe toluló gondolatokat és nem érdekelt semmi, de amint lefékeztem a házunk előtt, ismét maga alá temetett az aggodalom, de ezúttal Miranda miatt.
Istenem, add, hogy semmi baja ne legyen!
Nagyot sóhajtva léptem be a bejárati ajtón, de meg is tántorodtam a hirtelen súly alatt, ami "rám zuhant".
Úgy látszik, nincsen komoly baja, ha már van ereje a nyakamban csüngeni.
-Jézus, Bella! Hála Istennek, hogy itt vagy, én annyira aggódtam, ugye nincs komoly bajod? Sajnálom, hogy ott maradtál egyedül, jobban kellett volna figyelnem.-a hangja a végére elfúlt és éreztem, ahogy megrázkódik.
Miri elsírta magát. Pedig erős lány, nem szokott csak úgy kedvére bőgni, de ez most neki is sok volt. Szerintem ezt már az elfojtott idegesség és a hirtelen megkönnyebbülés hozta ki belőle.
-Nyugalom, itt vagyok! Ne aggódj, minden rendben!-simogattam a hátát.
Talán még sosem láttam ennyire szétesve, igaz még sosem kellett egymást ott hagynunk harcban teljesen egyedül úgy, hogy túlerő volt.
Végül elengedtük egymást. Az ő szemei még mindig könnyesek voltak, de már mosolygott.
Jeremy is odajött hozzánk.
-Bells, egyben vagy?-kérdezte halkan, miközben ő is megölelt, bár ő óvatosabban.
-Igen, nagyjából. A vállam nagyon fáj, arra estem rá, azt hiszem, ficam lesz.-mondtam és kissé átmozgattam magam, de elakadt a lélegzetem.-Azt hiszem roppant valamim.-nyögtem fájdalmasan.
Ó, mamám, kész hadirokkant lettem!
-Oké, mindjárt megnézlek, de még bele kell imádkoznom a perszónába a gyógyszert.-mondta, majd elment a konyhába.-Miranda Jones, azonnal ülj le, mert baromi nagyot koppantál, és nem érdekel mennyire vagy erős!-kiáltott vissza se nézve.
Miri megforgatta a szemeit, de azért engedelmesen leült a kanapéra.
-Mikor tértél magadhoz?-kérdeztem, miközben levettem az álarcom és mellé telepedtem.
-Csak pár perce, de azóta olyan, mint a mérgezett egér, fel-alá rohangált a nappaliban és minden percben legalább ötször kaptam el a grabancát, hogy vissza ne merjen menni, mert simán elájulhat.-jött vissza Jeremy egy hatalmas vigyorral a képén és a kezében valami gyanúsan élénkzöld löttyel teli poharat hozott, amit Miri kezébe nyomott és leült mellénk.
Barátnőm fintorogva méregette a zöld trutyit, de aztán nagy levegőt vett és leküldte.
Félve néztem az arcát, de az nem árult el túl sok jót. És nem is nézhettem sokáig, mert ahogy megérezte a cucc izét, azonnal kiköpte.
-Ezt a kutya hányta ki, vagy mi a fene?-köhögött Miri felháborodva.
-Ami azt illeti...-harapta el a mondatot Jeremy, mint akit rajta kaptak.
Miri arcából kifutott a vér is ennek hallatára, Jeremy pedig ahogy meglátta, milyen képet vág, hangosan felnevetett.
-Ezt az arcot fotózni kellett volna! Egyébként ez gyógynövény kivonat, nem is köszönt a blökinek, ne izgulj.-veregette vállon a most már bosszús Mirit, aki megdobta egy párnával, de azért a szája szegletében mosoly bujkált.
-Ha nem lennél lesérülve most megkapnád a magadét drágaságom.-mondta Jeremy mosolyogva, miközben előjött még egy adag ilyen zöld trutymóval, amit Miri remélhetőleg már nem a dohányzóasztalra, hanem a gyomrába fog juttatni.
Le is nyelte nagy nehezen, mikor rá lett parancsolva, de olyan kínkeserves képet vágott szegény közben, hogy már tényleg megsajnáltam.
-Gyere Bells, megnézem a sérüléseidet. Miri, neked meg fekvés van szigorúan.-adta ki az utasításokat, engem pedig gyengéden karon ragadott és elkezdett az emeletre húzni a szobám felé, bár mentem én magamtól is.
Jól esett ez a pár perc vidámság velük, csak mi hárman, mint régen, de nem felejthettem el a sikátorban történteket.
Hogy is felejthettem volna, mikor szinte minden gondolatomban ő van?
Csendben leültem az ágyam szélére és óvatosan elkezdtem lehámozni magamról a feszes fekete cuccot, bár így is erősen sziszegtem közben.
Jeremy közben előszedte az elsősegély dobozomat, amit a szekrény aljában tartottam és abban kotorászott.
A világoskék felső, ami még mindig rajtam volt a vadász ruhám alatt, emlékeztetett a mai délelőttre, amikor még minden annyira másnak tűnt.
Mintha csak egy másik életben zajlott volna...
-Mesélj, mi történt!-ült le mellém Jer, és elkezdett ellátni.
-Miután ott hagytatok jöttem rá, hogy az egyik vámpír újszülött volt. A gondolataim is teljesen szét voltak esve, nem voltam olyan összeszedett, mint amilyennek kellett volna lennem, így némi közelharc után sajnos az egyik a padlóra küldött elég rendesen. Innentől nem teljesen tiszta a dolog, azt hiszem elveszthettem az eszméletem. De amikor kinyitottam a szemem... -elakadt a lélegzetem, ahogy felidéztem a történteket és hirtelen nem is bírtam folytatni. Engem is a sírás kerülgetett, mint nem sokkal ezelőtt a barátnőmet. Jeremy kék szemébe néztem, ami engem fürkészett.-Ő volt ott, Jer. Nem tudom, hogy került oda, tényleg fogalmam sincs! De...de megmentette az életem. Láttam a szemén, hogy megismert! Tudja! És... én... én meg elfutottam. Csak... én nem tudom mi történt velem... nem bírtam ott maradni...-a beszédem teljességgel összefüggéstelenné vált, és nem tudtam tovább visszatartani kitörni készülő könnyeimet, zokogva dőltem Jeremynek, aki csak átölelt és csitítgatott mindenféle baromsággal, hisz tudtam, úgyse lesz minden rendben.
Már nem.
De mégis megnyugodtam tőle. Hisz a bátyám mondta nekem, aki mindig megvédett. Bár nem vagyunk vérszerinti testvérek, annak érzem mindkettejüket. Ők a családom.
Egy kis idő múlva a zokogásom elkeseredett szipogássá csendesült. Esdekelve néztem fel Jeremyre.
-Kérlek, ne haragudj! Én akkora rakás szerencsétlenség vagyok! Miattam tudta meg,én vagyok az oka! Kérlek, bocsáss meg!
-Bells, most mondtad ki életed legnagyobb butaságát! Hogy is hibáztathatnálak? Nem haragszom rád és fogadni mernék, hogy Miranda sem! A családod vagyunk és melletted állunk. Nem a te hibád, oké?-emelte fel a fejemet, kényszerítve, hogy a szemébe nézzek.
-Köszönöm!-mondtam neki, és sajnáltam, hogy mást nem mondhatok. Azt akartam, hogy tudja, mennyire hálás vagyok mindenért. Csak remélhettem, hogy a szememből ki tudja olvasni.
Pillanatok alatt helyre tette a vállam, reggelre már remélhetőleg ismét rendben leszek. Kiderült, hogy megrándult a csuklóm is, de az egyáltalán nem súlyos, így csak egy borogatást kaptam rá, majd magamra is hagyott. Gondolom érezte, hogy most erre van szükségem.
Nagyot sóhajtva felálltam, és bevonultam a fürdőbe lezuhanyozni, bár elég sokat szerencsétlenkedtem, hogy a kötés ne legyen vizes, de végül csak megoldottam valahogy és az elnyűtt nagy sötétzöld pólómat, illetve a fekete sortomat felkapva visszamentem a hálóba.
Bár fáradt voltam, nem tudtam lehunyi a szemem.
Felültem és felhúztam a lábaimat, majd szorosan átfogtam a karjaimmal. Sosem éreztem még magam ennyire zavarodottnak.
Halk kopogtatást hallottam az ajtómon.
-Gyere csak!-sóhajtottam halkan, de tudtam, hogy úgyis meghallja.
Miri halkan benyitott, majd nesztelenül besétált és leült mellém az ágyra. Fehér hosszú pamutingje, ami pizsamául szolgált neki kicsivel a térde felett ért véget.
-Akarsz beszélni róla?-kérdezte tapintatosan, mire én nagyot sóhajtva ecsetelni kezdtem neki, hogy mi történt miután eljöttek, de közbe vágott.
-Nem erre értettem. Tudom, mi történt. Azt is, hogy Edward mentett meg. De mi van a te érzéseiddel? Mert az látszik, hogy nyomorultul érzed magad és kétségek gyötörnek. De tulajdonképpen, mi az, ami aggaszt?-Miranda mindig jól rátapintott a lényegre, és olyan élet tapasztalat áradt a szavaiból, sokszor el is felejtem, hogy idősebb mint az ember hinné. Simán lehetne a nagyanyám... Uhh, ez azért meredek egy gondolat.
De aztán elkomorodtam...
-Nem tudom, Miri. Annyira össze vagyok zavarodva, hogy el sem tudom mondani. Nem tudom, mit tegyek. Szeretem őt, de ez halálra van ítélve, főként, hogy megtudta, hogy vadász vagyok. Illetve ezt ennyire pontosan nem, de tudja, hogy vámpírokkal harcoltam és hogy nem vagyok ember. Vagyis, nem teljesen. És ez pont elég ahhoz, hogy kiábránduljon belőlem, ha eddig érzett is volna valamit. Különben is, hogy nézzek ezek után a szemébe? És a családja? És ti? Én... komolyan, halvány fogalmam sincs, mit kéne tennem.-fakadtam ki, és az egész bennem felgyülemlett feszültséget szegény Mirire zúdítottam.
-Bella, te túl sokat gondolkodsz.-csóválta a fejét Miranda.-Először is, eszedbe se jusson megkérdőjelezni annak a fiúnak az érzéseit, bár nem kétlem, hogy ez a mai este kissé megakasztotta benne a lemezt. Másodszor, ne másokkal foglalkozz, mert ez csakis kettőtökről szól. A kétségeid jogosak és elismerem, bonyolult a helyzet, de mély levegő, kislány! Nem lesz semmi baj. Ő sem hétköznapi, hisz vámpír. Ha el tudjátok fogadni egymást, minden rendben lesz. Persze... ez nem ilyen egyszerű, tudom. De az életben mindenért meg kell küzdeni. És nem fogod megúszni azt, hogy odaállj elé és elmondd az igazat.-nézett rám jelentőségteljesen.
Valamelyest megnyugodtam, már amennyire ez helyzethez mérten kivitelezhető volt. Igen, elmondva valóban nem tűnik vészesnek. De amikor benne vagy... és életedben először számít, hogy Ő mit gondol. Életben először igazán számít valakinek a véleménye! Másként, mint a szüleimé, másként, mint a fogadott családomé...
Életemben először azt akartam, hogy elfogadjon így is.
De féltem, borzalmasan féltem.
Inkább ezer újszülött vámpír, mint ez a vallomás...
Miri közben csendesen kiosont, én pedig visszahanyatlottam az ágyamra, a párnáim közé és a plafont bámultam.
Így nyomott el az álom...
/Edward szemszöge/
A fekete kanapén feküdtem és a plafon apró, emberi szemmel nem látható repedezéseinek hálóját vizsgáltam elmélyülten, habár a gondolataim a történtek körül forogtak.
Ez az este felfordított mindent, az a végzetes pár óra abban a szűk, dohos kisutcában mindent gyökeresen megváltoztatott.
Úgy gondoltam, ezt nem titkolhatom el a családom elől, így mindent elmeséltem.
Jasper megerősítette az elméletemet, miszerint Belláék valamiféle vadászok lehetnek és kiderült, hogy Jasper még a háborúk idején harcolt ezekkel a lényekkel, akik lényegében a fajtánk kiiktatására születtek a világra. Nem sokkal lettünk okosabbak, mert Jasper információi erről a fajról leginkább csak megfigyeléseken, tapasztalatokon alapultak.
Felvetődött a költözés gondolata is...
És talán először történt meg az, hogy Alice és Jasper nem ugyanarra szavaztak. Alice mindenáron maradni akart, de Jazz nem akarta a feleségét, az ő szavaival élve, "vámpír gyilkolászók" közelében tudni. Még sosem láttam őket veszekedni, mindig annyira szinkronban voltak egymással, de az mindenképpen kiderült, hogy Alice hordja a nadrágot a háznál. Rosalie nem híve a költözésnek, Emmett pedig ki van éhezve egy jó kis bunyóra, úgyhogy ők is maradni akartak.
Esme csak annyit mondott, hogy ő ott van, ahol a gyerekei. Ez annyira jellemző rá, a szíve aranyból van és az anyai ösztönei hihetetlenül erősek. Nagyon szerencsések vagyunk mindannyian, hogy itt van nekünk. Egyszerűen fantasztikus, sose kívánhattam volna nála jobb pótanyát.
Carlisle is úgy gondolkodott, mint a felesége, bár őt a kíváncsiság is hajtotta a vadászok iránt.
Ez körülbelül másfél órája zajlott le, én pedig azóta bezárkóztam és gondolkodom.
Bella, miért futottál el?
Ezt nem hagyhatjuk annyiban sem ő, sem pedig én. Nem az a fajta helyzet, ami felett csak úgy el lehet siklani. És ezt szerintem ő is pontosan tudja. De az az igazság, hogy nem tudom, mit gondoljak. Amikor először találkoztunk az egyik este, még nem is ismertük egymást, bár ő tudta, ki vagyok, de nem ismert. Mégis megkímélte az életem. Miért? Megölhetett volna. De ő hitt nekem és elengedett. Vajon ez jelent valamit? Számítok neki?
Olyan nyakatekert viselkedése van, bár annak fényében, amik kiderültek, sok tette értelmet nyer így utólag. De még így is... nem, egyszerűen nem értem az agyműködését.
Abban biztos vagyok, hogy szeretem őt. De nem tudom, hogy ő hogyan érez. Nem tudom ellenségnek tekint-e. Hogy lenne-e egyáltalán jövője egy ilyen kapcsolatnak. Mi lennénk a legfurcsább páros, annyi szent.
De abban se vagyok biztos, hogy én hogy állok ehhez. Mert az egy dolog, hogy szeretem Bellát. De mégiscsak egy vadász. Bár ha bántani akart volna, bőven lett volna rá esélye...
Hirtelen azt éreztem, hogy megfulladok ebben a szobában, habár ez elvileg lehetetlen. Kiugrottam az ablakon és az erdő sűrű zöldjébe vetettem magam. A legsötétebb éj volt, habár a fogyó hold halvány fénye megvilágította a fenyves tetejét és egészen a horizontig végigtáncolt a táj felszínén.
Nem tudnám megmondani hogyan, de Bella ablaka alatt találtam magam. Mély csend honolt a házban és sötétségbe borultak az ablakok mögött megbújó szobák.
Nem bírtam ki, hogy ne lássam őt. Bár tudtam, hogy kockázatos, hisz nagyon éberen alszik. Legutóbb még egy az én fülemnek is halkan nyikorduló parketta ébresztette fel őt.
Felugrottam a párkányra, és örömmel nyugtáztam, hogy az ablak résnyire van nyitva. Óvatosan kinyitottam, és az hangtalanul engedelmeskedett akaratomnak, majd besurrantam rajta, és visszahajtottam eredeti állapotába.
De épphogy megfordultam, Bella hangját hallottam meg.
-Edward...