30.Fejezet
Epilógus
Hát ide is elérkeztünk!
El sem hiszem! Mintha csak tegnap beszélgettünk volna Rosezal a suliban, hogy mi pattant ki a fejemből az este :)) Mert hogy így kezdődött:) Sokat gondolkodtam, mennyi mindent szerettem volna ide leírni, de valahogy most semmi sem jut az eszembe xD talán mert hajnali kettő van, vagy csak furcsa ez a nosztalgikus érzés, nem tudom :) Nem ez lesz az utolsó bejegyzésem ezen a blogom, mert még lesz egy utolsó közös meglepink nektek. :) De azért pár dolgot elmondanék a jövőre nézve.
Ez a blog meg fog maradni, nem törlöm le, és az írást sem hagyom abba, viszont lesz egy hosszabb szünet. Konkrétan egy hónapra gondoltam :) novemberben pihizek, és a sulira koncentrálok, hogy aztán minden erőmmel újra itt lehessek, bár másik történettel, ami nem lesz twilightos, hanem abszolút saját, bár a vámpírok játszani fognak benne :)
Nagyon köszönöm, hogy végigkísértétek a történetet, itt voltatok, komiztatok, meg akartatok ölni xD (még ez is szép emlék így visszatekintve), azt hiszem, nagyon sok mindent köszönhetek nektek.
Úgyhogy, ezzel a fejezettel egy időre most búcsúzom Tőletek!
Remélem tetszeni fog, és bár utolsó feji, most így a végén, nagyon örülnék a kommenteknek.:)
puszi nektek
mesi28
u.i.: ez a kép annyira megtetszett, hogy nem bírtam ki :P
illetve, itt egy zene a fejezethez,ezt hallgattam írás közben, szerintem fantasztikus :)
Annyira boldog voltam vele, hogy semmi másra nem figyeltem. Itt volt, velem volt. Más nem számít.
De azért ennyire nem egyszerű a helyzet, sajnos. Ugyanis meghallottam Miri zaklatott gondolatait errefelé közeledni. Így össze kellett szednem az önuralmam megmaradt darabkáit, és elhúzódtam Bellától, aki értetlenül nézett rám. Sőt, talán kicsit sértődötten is, de ebben nem voltam biztos, mert nem nagyon volt időm elemezgetni a szemében átvillanó árnyékot.
- Edward, mi... - kezdett volna kérdezkősködni, de elébe vágtam a dolgoknak.
- Miri mindjárt itt lesz.-mondtam, és meglepődve vettem észre, hogy a hangom sokkal mélyebb a szokásosnál.
-Ó... - azért ennél kicsit több reakcióra számítottam. Mindenesetre nem lehet azt mondani, hogy nem volt tömör... Elmosolyodtam, és felálltam a puha fűből, majd felsegítettem Bellát is.
A következő pillanatban egy csík süvített el mellettem, és már csak azt láttam, hogy Bella (ismét) a földön van kiterülve és Miri szorongatja.
Mini tornádó megérkezett.-konstatáltam magamban vigyorogva.
- Miri, ha szeretnéd, hogy továbbra is életben maradjak, akkor ne roppants össze.-nyögte Bella, mire az őt ölelgető barátnője észbe kapott, és elengedte.
- Ugye tisztában vagy vele, Isabella Marie Swan, hogy iszonyatosan mega giga atom nagyon haragszom rád?! Legalább egy évtizeddel rövidült meg az életem, mióta jött a telefon, hogy nem találnak téged! Édeském, ha ezt még egyszer előadod, biztosíthatlak, hogy... na, majd akkor kitalálom, hogy mit csinálok veled. Úgy örülök, hogy jól vagy!-terült el egy széles vigyor Miranda arcán, és újra megölelte Bellát, bár most kicsit visszafogottabban. Nem semmi ez a lány, annyi szent!
- Felhívom a többieket, hogy meg van Bella.-mondta Miri, majd előkapta a telefonját és villámgyorsan tárcsázott.- Edward megtalálta Bellát, indulunk haza.- amint ezt kimondta, el kellett tartania a fülétől a telefont, annyira hangos volt az üdvrivalgás a másik oldalon. De egy ismerős hangot is kihallottam belőle...
-Alice? - rökönyödtem meg.
- Ja igen, az egész Cullen család itt van.-mondta Miri, bár ez szükségtelen volt. Sejtettem, hogy ha Alice itt van, akkor itt van Jasper is, akkor már Esméék is, Emmett biztos, hogy ki nem hagyta volna, Rose pedig... hát, jött a férje után. Ha másért nem, hát azért, hogy hazacipelje.
-Szia Bátyus!-csilingelte Alice a telefonból.-Na, tempózzatok gerlécskéim, mert már alig lehet a házban tartani egyeseket.-nyomta meg az utolsó szót, mire Emmett védekezően felhorkant.
- Én csak kíváncsi voltam, hogy esnek egymásnak, na!-azonnal hallottuk is a csattanást. Most már biztos, hogy Rosalie is ott van.
- Köszi, Rosalie!-háláltam meg.
- Gyere csak haza, és te is kapsz! Mindig tudtam, hogy mazochista vagy, de hogy ennyire! Van mit tanulnod a nőkről, Edward!-válaszolt Rose, és ezzel teljesen meglepett. Miről nem tudok? Hova lett a nővérem? Rosalie általában nagyon magasról tesz a dolgokra, hacsak azok nem róla szólnak.
-Na megyünk!-mondta Miri, majd lecsapta a telefont, és nekem kezdett magyarázni.
-Rose a veszekedésetekre célzott Bellával.-adta a magyarázatot Miri. - Az én személyes véleményem, hogy ez is csak azt bizonyítja, hogy illetek egymáshoz. Mindketten ugyanolyan önfejűek és hülyék vagytok, már meg ne sértődjetek.-jegyezte meg Miranda a telefonját nyomogatva, és elsétált mellettünk. Mi egymásra néztünk Bellával, és egyszerre nevettük el magunkat. Ha tényleg így van, akkor én vagyok a világ legszerencsésebb önfejű hülyéje.
Futásnak eredtünk, és azt hittem, hogy Bella előttem fog cikázni, de ehelyett mellém lépett, és összefűzte az ujjainkat. Egymás mellett futottunk és a továbbiakban se engedte el a kezemet, ahogy én sem az övét. Összetartoztunk, és ez így volt jól.
Viszonylag hamar visszaértünk, és még be sem léptünk a házba, máris mindenki Bellán csüngött, ő pedig csak könyörgőn nézett rám, hogy raboljam el, de én csak vigyorogva arrébb léptem. Bár nem voltam épp elragadtatva az ötlettől, hogy akárcsak egy lépéssel is eltávolodjon tőlem, de az az édes mosoly a szája szegletében mindenért kárpótolt.
Néztem, ahogy először Jeremy kapja fel, aki hol szidja, hol ölelgeti, hogy ennyire makacs és meggondolatlan volt, de látszott rajta, hogy nem gondolja komolyan. Másodszorra Melissa borult sírva a nyakába, hallottam a gondolataiban, hogy nagyon megkönnyebbült, hogy Bella él. Saját magát okolta az eltűnéséért.
Majd a családom is sorra került, és újfent ledöbbentem, mikor Rosalie úgy ölelte meg, mintha régi barátnők lettek volna. Nem mindennapi látványt nyújtott. Persze, tisztában voltam vele, hogy Rosenak van egy kedvesebb oldala is, csak ritkán jön elő. Nagyon ritkán…
Egyszer csak egy kéz nehezedett a vállamra, és amint hátranéztem, Christiannal találtam szembe magam. Nagyon elmerenghettem, ha nem vettem észre, hogy mellém lépett.
-Hálával tartozom neked. – mondta halkan.
-Csak a szerencsén múlott, hogy én találtam rá. – állapítottam meg, és beleborzongtam, mikor eszembe ötlött, hogy mi történhetett volna. Lesz még egy jó hosszú beszélgetésünk erről a szerelmemmel.
-Most nem erre gondoltam elsősorban… nem mintha nem örülnék neki, hogy meglett, persze, hogy örülök. A fogadott lányom. Azért vagyok hálás, hogy vagy neki. Sosem láttam még így csillogni a szemeit. Mindig olyan visszahúzódó és csendes volt, bár nagyon is határozott. De láttam rajta, hogy hiányzik valami nagyon fontos neki. Benned megtalálta ezt. De remélem nem kell részleteznem, mi lesz, ha megbántod. – a végén fenyegetővé vált a hangja, de megértettem őt. Különben is, ha valaha bántanám ezt a tüneményt, önként jönnék.
-Sosem tudnám őt bántani. – mondtam halkan, csakis Őt figyelve. Valószínűleg érezhette magán a tekintetem, mert egy idő után csodásan barna szemeit az enyémekbe fúrta. Ajkain elragadó mosoly játszott.
Akár egy angyal. – gondoltam magamban.
/Bella szemszöge/
Mindenki nagyon örült, jó volt látni, hogy mosoly van az arcukon végre. Mikor Rosalie megölelt halkan a fülembe suttogta, hogy beszélni akar velem. Ezen elgondolkodtam. Nem nagyon ismertem a szőke vámpírlányt, bár nem is volt egy nyílt személyiség, én meg nem erőltettem. Furcsa volt, hogy beszélni akar velem. Mégis miről?
Annak ellenére, hogy vadászok és vámpírok voltak összezárva, nagyon felszabadult volt a hangulat, és ezt kihasználva kisunnyogtam a hátsó verandára. A nap utolsó sugarai tüzes narancsos színbe öltöztették az eget, és lágy szellő borzolta a hajamat, ami végigcirógatva az érzékeimet jellegzetes illatot hozott magával.
-Szia, Rosalie – köszöntem a bizonyosan mögöttem álló lánynak, de nem fordultam meg. Fél pillanat múlva már mellettem állt, és lazán a korlátnak dőlt. – Kíváncsivá tettél. Miről szeretnél velem beszélni?
- Nem sokat tudok rólad, Bella, csak annyit, hogy az öcsém fülig szerelmes beléd. Viszont vadász vagy… ő pedig egy vámpír. Ne szépítsük a dolgokat, mert így van. Gondolod, hogy ez működhet? És ezt most tényleg gondold végig. Mert ha ennek rossz vége lesz, nem csak Edward megy tönkre, hanem az egész családunk. – mindezt jeges nyugalommal a szavaiban mondta nekem, és tudtam, hogy valahol érthető a hozzá állása.
- Megértem az indokaidat. Nem véletlenül akartam magam mindenáron távol tartani Edwardtól. De nem ment. Szeretem őt. Ami pedig a vadász létemet illeti… azért vagyunk, hogy megvédjük az embereket. Egyfajta ellensúly, hogy a mérleg ne billenjen el. Ti nem öltök embereket.
- Mi nem. De a barátaink közül sokan követik a hagyományos életmódot. Mi lesz, ha mondjuk meglátogatnak? – vonta föl a szemöldökét.
- Nyilván nem mennénk nekik. – közöltem szárazon. – Egyébként én úgy tudtam, hogy nem hagyjátok a más életmódot folytató barátaitokat a területeteken vadászni. – jegyeztem meg. Elég nyilvánvaló volt, hogy Rosalie nem nagyon kedvel. Vagyis inkább a vadász énemet nem kedveli.
- Sokat tudsz rólunk. – mondta pár másodperc hallgatás után. – És magadra gondoltál már? Nem lehet gyereked. Nem lehet normális családod. Megéri? Neked van választásod, miért választasz akkor rosszul?!
- Nézd, Rosalie. Mint te is mondtad, vadász vagyok. Az életem veszélyekkel teli, így is, úgy is. Sosem akartam gyereket. Nem akarom, hogy így nőjjön fel. Nem akarom neki ezt a sorsot. Ha velem történne valami… mert erre elég jó esély van, nem akarom, hogy azt kelljen átélnie, amit nekem kellett. És miután örök életű vadász lettem, nincs esélyen normális életre. Érts meg, Rosalie. Én így nőttem fel, más volt a számomra fontos, de most úgy érzem… úgy érzem, Edwardban megtaláltam mindazt, amit semmi más nem pótolhat. – a hangom a végére teljesen ellágyult. Nem tudom honnan jött ez az őszinteségi rohamom, nem szoktam ennyire kinyílni, de jól esett kimondani.
- Igaza volt Edwardnak. Tényleg nagyon furcsán jár az agyad. – most sokkal barátságosabban csengett a hangja, és arcán valami mosoly-féleség is megjelent. Eddig is gyönyörűnek tartottam, de így sokkal sokkal szebb volt, mint azzal a zord, elutasító tekintettel.
- Igen, tudom. – mosolyodtam el futólag. – Senkin se könnyű kiigazodni. Csak Edward most találkozott először úgy valakivel, hogy nem volt plusz segítsége.
- Tudod, az öcsém ritka egy önmarcangoló idegesítő tökfej volt, ameddig meg nem ismert téged. Bár nem igazán kedveltelek, de be kell látnom, hogy illetek egymáshoz. – nevetett fel röviden mondandója végére érve.
- Az öcséd történetesen ezt végighallgatta. – mutattam a háta mögé, ahol pár pillanattal ezelőtt megjelent Edward.
Rosalie is megfordult, de láthatóan nem izgatta fel a tény, hogy a személy, akiről szó volt, hallotta, amit róla mondott.
-Ő úgyis tudja a véleményemet, elvégre gondolatolvasó lenne, vagy mi a csoda.- veregette vállon Edwardot, miközben kecsesen elsuhant.
Figyelmemet azonban már csakis Edward élvezte, aki laza léptekkel indult meg felém, és közel, nagyon közel állt meg csak. A lélegzetem is elakadt a közelségétől. Úgy hat rám, hogy az őrület.
-Tudtad, hogy nem illik hallgatózni? – kérdeztem igencsak akadozva. Perzselő pillantása a csontomig hatolt.
-Hmm… rémlik valami ilyesmi… - mormolta centikre a számtól. Végül nem bírtam kivárni azt az örökké tartó pillanatot, míg ajkai megérintik az enyémeket, így sürgetve megcsókoltam, és a nyaka köré fontam a karjaimat. Éreztem, ahogy belemosolyog a csókunkba, de ő is szorosan fogta át a derekamat és húzott magához közelebb.
Hajába túrtam, miközben ajkaink teljes szinkronban mozogtak együtt. Teljesnek éreztem magam, és határtalanul boldognak. Biztos lesznek még problémáink. És nem lesz könnyű. Iszonyú nehéz lesz, de megéri. Mert rá van szükségem, vele akarom végigcsinálni.
-Hallottad az egész beszélgetést? – kérdeztem halkan, miközben még mindig öleltük egymást. Éreztem, amint teste megfeszül. Szóval igen. Nem tudom, mi olyat hallhatott, ami nem tetszett neki, de volt pár sanszos tippem ezt illetően. Vagy a nővére indokait végiggondolva átértékelte a dolgokat? Egyre türelmetlenebbül vártam, hogy mondjon valamit. Akármit. De nem akartam őt sürgetni.
-Bella, amit Rosalienak mondtál… nem kéne ennyire bíznod bennem. – fordította el a tekintetét tőlem. Nem értettem.
-Nem értelek. – mondtam ki, amit gondoltam. – Eddig nem azért volt ennyi félreértésünk és problémánk, mert nem bíztam benned? – néztem rá értetlenül. Elmosolyodott, de ez nem volt az igazi. A szeme nem mosolygott. Egy kibomlott hajtincsemet végtelen gyöngédséggel igazította a fülem mögé. Még ebben az ártatlan kis gesztusból is áradt a törődés.
-Bizalom és bizalom között is van különbség. Amikor arra kértelek, bízz bennem jobban, arra értettem, hogy merj kinyílni. Merd elhinni, hogy szeretlek és sosem bántanálak. De más fajta bizalom az, amikor bennem bízol. Hiszel bennem, és ez megrémít. Persze, örülök neki. De nem szeretném, hogy miattam mondj le dolgokról. – mondta, és a hangjában egyre inkább éreztem a titkolt szomorúságot.
Hát ilyen butaságokon rágódott?!
Komolyan mondom, ilyenkor egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy túl van a százon! Néha annyira félre tudja értelmezni a dolgokat.
Két kezem közé fogtam tökéletes arcát, és a szemébe nézve válaszoltam neki:
-Edward, most jól figyelj rám. Érted bármit szívesen feladnék. Az élet lemondásokkal jár. Valamit valamiért. Döntéseket kell hozni. El tudom dönteni, mi számomra az igazán fontos. Vagyis… ez esetben ki. – mosolyodtam le szégyenlősen a monológom végére.
- Nem is tudom, mivel érdemeltelek ki. De köszönöm, hogy vagy nekem. – végre őszinte mosolyra görbült a szája, én pedig szorosan hozzá bújtam.
A csillagok már ragyogtak az égen, egyszerűen gyönyörű volt a táj.
-Mit vársz a jövőtől? – kérdeztem halkan kis idő múlva. Nem tudom, miért, egyszerűen csak kíváncsi voltam, hogy látja ezt.
-Elfutsz, ha azt mondom, téged? – kérdezte rám sandítva, kaján vigyorral a képén. Egyből tudtam, hogy a bújócskázós időszakunkra gondol.
-Utánam futsz, ha azt mondom, igen? – néztem rá kihívóan, mire közel hajolt hozzám, és a fülembe suttogta édes hangján.
-Utánad bárhová!
THE END
