2010. szeptember 24., péntek

28.Fejezet-Régi ismerős

28.Fejezet
Régi ismerős
Hát hello!
Azt hiszem, nem lehet panasz, mert hamar hoztam frisst... egy jó köcsög függővéggel megspékelve. Bár ezt már megszokhattátok :P Most elég sok közlendőm lenne, úgyhogy lehet készülni a kisregényre :D
Először is a múltkori fejezetnél azt hiszem eléggé kiakadtam, s mégse vettétek komolyan, csak páran kaptak a fejükhöz. Tényleg, baromi hálás vagyok nektek, mert nélkületek nem így lennének a dolgok, a ti visszajelzéseitek miatt tudok fejlődni, és előre haladni. 
DE!
Számtalanszor elmagyaráztam nektek, miért fontos a kommentár. Hogy csak egy hétköznapi példát mondjak, írsz egy házi dolgozatot, vagy esszét, amivel nagyon sokat dolgozol, és mindent beleadsz, hogy jó legyen.
Aztán a tanár nem foglalkozik vele. Elolvassa, talán még jó is, amit írtál, de nem kapsz rá jegyet, ami úgymond a jutalma a munkádnak, egy mérce, hogy megmutassa, mennyire sikerült teljesítened.
Jól esne?
Nekem se esik jól, hogy egyre kevesebben írtok. Megköszönném, ha ebbe belegondolnátok.
Akinek nem inge, ne vegye magára, mert akik kommenteltek, azoknak NAGYON NAGYON köszönöm, és nekik is küldeném ezt a fejezetet :)) Egyébként örülök, hogy megmozgatta a fantáziátokat, ki is törte be az ablakot :D
És a másik közlendőm, hogy pár fejezet múlva (nem tudom pontosan, mennyi) a történet végére érünk. Bizony, ennek is eljön lassan az ideje :) a csöpögős beszédet majd az utolsó feji után írom meg.xD
Eredetileg terveztem folytatását a történetnek, de idő közben rájöttem, hogy a fanfiction hiába, lehet akármennyire egyedi, megköti a kezemet, ez Stephenie Meyer világa, és bár imádom, és szerintem fantasztikusat és maradandót alkotott a fantasy területén, de mégsem az enyém, nem érzem magam benne igazán otthon:) Ezért visszatérek majd a saját történetekhez, és remélem azokra is kíváncsiak lesztek:)
Na, ennyi lenne:D
puszi nektek és jó olvasást
mesi28


/Edward szemszöge/

Majd felrobbanok az idegességtől, és a tudattól, hogy tehetetlen vagyok. Még csak egy fél órája ment el, és már majd beleőrülök a hiányába. Már bánom, hogy nem használtam ki az utolsó alkalmat, hogy vele lehessek. Nem voltam mellette, amikor még lehetőségem volt rá, csakis a büszkeségem miatt. Amikor mindenki elbúcsúzott tőle, én csak álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség, pedig legszívesebben szorosan a karjaimba zártam volna. Sőt, el se tudtam volna engedni. Ebben biztos vagyok.
Meg se próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Az ég szerelmére, semmi sincs rendben! Bella talán máris veszélybe került, és nem lehetek ott, hogy megóvjam őt! Igaz, hogy neki sosem volt igazán a védelmemre szüksége. Mindig úgy képzeltem, hogy ha egyszer igazán fogok valakit szeretni, mindentől meg fogom védeni. Erre tessék.
Fel-alá járkáltam a nappaliban, a többiek azóta haza mentek, de én itt akartam lenni, mikor Bella jelentkezik. Miri a kanapén ült teljesen nyugodt arccal és a szemével követett engem.
A gondolatai már közel sem voltak ennyire békések, és mindent láttam, csak azt nem, amire igazán szükségem volt: információ. Tudni akartam, hogyan zajlanak az ilyenek, mennyi az esélye, hogy Bella megsérül, egyáltalán hol van pontosan. Legszívesebben azonnal utána eredtem volna.
-Az istenit állj már meg egy pillanatra, mert már jojózik a szemem!-csattant fel Miri minden előzetes "jel" nélkül.
Szinte meg se hallottam amit mond.
-Nem kellett volna elengednem. Mekkora marha vagyok!-idegességemben a hajamba túrtam és továbbra se tudtam megnyugodni.
Hirtelen két kéz nehezedett a vállamra, és egy megértően csillogó sötétbarna szempárral néztem farkasszemet.
-Na, figyelj ide! Én is aggódom értük. De azzal nem segítesz, ha toporzékolsz.
-Semmivel se segítek Miranda!-szúrtam közbe, de rám se hederített.
-Mondd csak, ha teszem azt, Esme-éktől távol élnél, és elrabolnák őt, Carlisle pedig felhív, mennél?
-Persze, hogy mennék! Miféle kérdés ez?-forgattam a szemem.
-Bella számára Chirstian és Melissa azt jelenti, amit neked Carlisle és Esme. Ebbe gondolj bele! Egyébként pedig te még nem láttad a barátnőmet úgy igazán harcolni. Félelmetes ellenfél, és elég stram lány. Nem lesz semmi baja.-lágyult el a hangja a mondandója végére. Ebbe nem tudtam belekötni. Pontosan tudtam, hogy ha Carlisle és Esme lenne ilyen helyzetben, én is megállíthatatlan lennék. Már bántam a viselkedésemet, hisz nem is Bellára haragudtam, csak borzasztóan féltettem. Mégis megbántottam őt. Láttam a szemében, ahogy rám nézett.
-Pontosan tudom, hogy harcol, volt szerencsém hozzá.-válaszoltam, mire Miranda szemei kikerekedtek.
-Tessék?!-krákogta, és kezei lehullottak rólam, majd a lábai is feladták és lerogyott a kanapéra. Kellett pár másodperc, amíg össze tudta szedni magát.-Azt hiszem, itt az ideje, hogy beszélgessünk Rómeó!-köszörülte meg a torkát, és megpaskolta maga mellett a helyet.
Vonakodva leültem rá, és töviről hegyire elmeséltem, mi történt a sikátorban pár hónappal ezelőtt.
-Bella mindig a legjobb sztorikat hagyja ki! Bár az is igaz, hogy az elején nem igazán voltam oda értetek. Veszélyforrás volt a szememben az egész Cullen család, veled az élen.-mutatott rám. Őszinte volt, és ezt értékeltem.
-Miranda, utána kell mennem. Én nem bírok itt ülni!-néztem rá kétségbeesetten.
-Nem-nem.-rázta Miri a fejét.-Verd ki a fejedből, megígértem Bellának, hogy nem engedlek utána. Én halott ember vagyok, ha te megjelensz ott. Amúgy sem tudod, hol is van az az ott. És én meg nem vagyok hülye, nem fogom elárulni!-mondta határozottan, és szándékosan másra gondolt. Az biztos, hogy a mellébeszélés (esetünkben "mellégondolás") nagyon ment neki.
-Ne haragudj, de szerintem azzal nem könnyítenéd meg a dolgokat, ha oda mennél.-mondta néhány másodperc hallgatás után.
/Bella szemszöge/
Az üvegszilánkok mint a csillogó vízcseppek a levegőben, kristályokként repültek felém. Felkaptam a babát, és elfordulva a saját testemmel védtem. Szegény sírni kezdett, én pedig elnyomtam egy fájdalmas sikoltást. Egy éles üvegdarab átvágta a felsőm anyagát, és a hátamba állt.
Kétségbeesetten forgott az agyam, hisz Marionnal a kezemben lehetetlenség harcolni.
Ez alig pár másodperc alatt játszódott le, minden olyan gyorsan történt, hogy még a gondolatot se tudtam befejezni magamban, máris valami nekem ugrott.
Lerúgtam magamról, mire a vámpír a falba csapódott. Pillanatok alatt megtelt a szoba vicsorgó, harcra kész vámpírokkal, szemükben pedig minden mást elvakító bosszúszomj úszott. Vadállatiasan morogtak, és lassan méregettek, mint egy nagymacska az áldozatát.
-Isabella Swan...-mondta lassan ki egy vörös hajú nő a nevemet.-Mintha csak az anyádat látnám... úgy gondoltam, rajta fogom megbosszulni, hogy az egész klánomat kiírtotta, de végül is... te is megfelelsz a célnak.-piszkálta unottan a körmeit, majd égő vörös szemeit rám függesztette, és gúnyosan elmosolyodott, ami a végén már vicsorgásba torzult.
A pánik kezdett elhatalmasodni rajtam. Ennyi vámpírral még akkor se nagyon bírnék el, ha nem lenne egy csecsemő a karjaimban.
Hirtelen nagy robajjal berobbant az ajtó, és ebben a pillanatban elszabadult minden. Hihetetlen csete-paté kerekedett, de én nem maradhattam. Muszáj Mariont megvédenem.
Így hát az erdő felé kezdtem szaladni. A vámpírok nem tudtak követni a sebességemnek köszönhetően, Marion pedig arcocskáját félősen a pólómbe rejtette. Nem tudtam, hová tartok, vagy hogy mit tehetnék. Bosszantott a tudat, hogy nem harcolhatok, mikor szükség lenne rám, de azzal is tisztában voltam, hogy Mariont meg kell védenem. Megálltam, hogy egy pillanatra kifújjam magam, mikor ismerős illatot sodort felém a szél. Bár már nagyon régen nem éreztem ezt, mégis felismertem.
-Norah!-szóltam megkönnyebbülve, és kifújtam az eddig benn tartott levegőt.
-Szia Bellus!-csilingelte, miközben könnyedén leugrott a fáról, ahol eddig tartózkodott. Rövid szőke haja most is borzas volt, zöld szemei élénken csillogtak. Elég furcsa lány volt, de imádtam a személyiségét. Vidám, kissé szertelen, de örül az életnek. Az idegeimre megy néha, de nem lehet nem szeretni.
-Norah, nagyon figyelj rám! Ő itt Marion, Chris lánya. Elég nagy balhé van a háznál, és vissza kell vinnem, de nem tudok egyszerre harcolni és vigyázni a kicsire. Vidd őt biztonságos helyre, és hívj erősítést.
-Vettem csajszi!-kacsintott rám, majd kinyújtotta a karját, és én óvatosan a karjaiba helyeztem Mariont.-Na, gyere csöppség.-gügyögött neki, miközben elfutott, én pedig visszafordultam, hogy segíthessek a többieknek.
Olyan gyorsan szaladtam, mint még soha. Féltem, hogy mi történhetett. Nemsokára meg is láttam a házat, ami most már nem egy boldog családi otthonra hasonlított. Hatalmas volt a felfordulás, a halál mindent bejárt. Úgy láttam most ezt az egészet, ahogy még sosem. Mindig úgy kezeltem, mint egy szent küldetést. De ahogy láttam, hogy mindenki szenved... vajon változtat valamin is az áldozatunk? Az akiket megmentettem eddig, nem haltak-e meg másképp, máshol, máshogyan? Nem volt ugyanolyan borzalmas veszteség? Kegyetlen a világ. És hiába próbálok, nem tehetek ellene semmit...
Márpedig muszáj lesz megpróbálni!
Megráztam magam, és nekiugrottam az egyik vámpírnak, aki megpróbált Jeremyre támadni. Innentől fogva minden figyelmemet a csatára fordítottam, és a zavaró gondolatokat, amik elmémet ostromolták későbbre száműztem. Ráérek még gondolkodni.
Az a vörös hajú nő, aki még a szobában megszólított elkezdett az erdő felé rohanni... nem tudom miért, de késztetést éreztem, hogy utána eredjek. Nem is tétováztam tovább, szaladtam teljes erőmből, a külvilág zöld masszává vált mellettem, mégis mindent éreztem. Ösztönös volt, s mélyről fakadó. Már egy ideje futottam, de még mindig nem láttam magam előtt, pedig már be kellett volna érjem. Hirtelen megálltam.
Nem is tudom, olyan furcsa érzésem volt... beindult a belső vészjelzőm, és feltűnt, hogy már a csata zajait se hallom. Felgyorsult lélegzetem lecsillapítottam, és koncentráltam.
Hallottam az erdő apró neszezéseit, de ezenkívül még valamit... lépteket. Macskaszerűen halk, puha ragadozói lépteket. Lehunytam a szemem, és tovább figyeltem. Hallottam, ahogy megtorpan, majd elrugaszkodik a földtől, és...
Ebben a pillanatban kipattantak a szemeim, és egy gyors mozdulattal elkaptam a torkánál, majd a földre taszítottam. Erősen tartottam, miközben rátérdeltem a mellkasára és a kezeit is leszorítottam.
A vörös hajú nő csak nevetett, gúnyosan és keserűen, láthatóan nem érdekelte, hogy simán végezhetnék vele.
-Ki vagy te?-kérdeztem a torkát szorítva. Tudnom kellett.
-Ismerlek Isabella Swan. Mindent tudok rólad és a kis románcodról az aranyszeművel.-kuncogott idegtépően.-Ismerem az életed... tudom, kik fontosak a számodra. Mindent tudok!-nevetett még mindig.
-Figyeltél engem? Miért? Gyerünk! Mondd meg!-szorítottam még jobban, de közben én is ziháltam. Kémkednek utánam.
-Bosszú! Mindenkit utol ér egyszer. Te se menekülhetsz előle.-suttogta, majd megint hátborzongatóan kacagni kezdett.
-Mi a neved?-faggattam tovább.
-Victoria.
-Többen is vagytok?
-Ó, azt meghiszem kicsi Bella!-hallottam meg a hátam mögött egy negédes hangot, majd már csak azt éreztem, hogy egy fához dobnak, ami megreccsent a lendülettől. Nyögve csúsztam le a földre, és felemeltem a fejem. Két vámpír állt Victorián kívül előttem.
Az egyiket még soha életemben nem láttam. De a másik... a másikat nagyon is. Sötétbarna bőr a vámpírok sápadtsága alatt... hosszú fekete haj... és ugyanaz a vörösen izzó kegyetlen szempár.
Ő volt az!
Ő ölte meg a szüleimet!
-Legutóbb nem igazán volt alkalmunk megismerkedni Bella. De ezt most bepótoljuk.-emelt fel a hajamnál fogva, hogy a szemembe nézzen.
-Undorodom tőled.-köptem remegő hangon.
-Ó, édesem. Nem tanítottak jómodorra, igaz?-kérdezte, és újra a fához vágott.
Hát itt a vége a játéknak...
/Edward szemszöge/
Már fél napja várjuk a telefont... nem bírom tovább!
-Miért nem jelentkeznek már? Mi tart eddig?-kérdeztem ingerülten.
-Nem tudom... lehet, hogy csak rengeteg a dolguk, tudod azért ott is elég zűrös a helyzet.-magyarázkodott Miri az ajkát rágcsálva, de ezzel csak engem és talán saját magát akarta nyugtatgatni. Az agya már a legrosszabb rémképeket vetítette, habár igyekezett elnyomni magában őket.
-Edward, a szemeid éjfeketék. Menj el vadászni, csak magadat kínzod!-mondta Miranda, de én a fejemet rázta.
-Nem azért feketék... csak aggódom Érte.-temettem a kezeimbe az arcomat.
-Talán, ha eltereled a gondolataidat, könnyebb lesz. Nézd, tényleg tudom, mit érzel, de ilyen egy vadász élete. Nem ez az első, és nem is az utolsó, hogy csatába kell mennie. Én is voltam már sokszor. Ezt a feladatot osztotta a fajtámra a sors. Veszélyes, igen. De alapos kiképzést kaptunk. Te féltenéd Jaspert, ha el kéne mennie harcolni? Nem, mert erre termett. Egy igazi katona. Bella is ilyen, bár kicsit másképp, és női verzióban.
-De Ő annyira törékeny...
-Azt te csak hiszed, Rómeó! Az én barátnőm bármit képes túlélni! Csak te a gyengébbik oldalával szembesültél. Az érzéseivel szemben ő is védtelen, mint ahogy mindenki. Ellened mindig védtelen volt, habár ő elég későn döbbent erre rá.-mosolygott Miranda. Hihetetlen, mennyi pozitív energia áradt a szavaiból, még egy ilyen helyzetben is.
-Aliceszel nagyon hasonlítotok egymásra.-jegyeztem meg.
-Nos, hát jól kijövünk. Megegyeztünk abban, hogy mindketten borzalmasan szerencsétlenek vagytok, és megoldottuk helyettetek a dolgot.-kacsintott, és tényleg, kísértetiesen emlékeztetett a kedvenc hugicámra. Fogadok, hogy épp otthon pattog, hogy ő bizony tudni akarja, mi történik, ide akar jönni, és még Jasper se képes egy helyben tartani.
Várjunk csak...
-Miri, te honnan tudsz Jasper múltjáról?-fordultam oda hozzá.
-Alice mindent elmesélt nekem a családotokról, hogy kivel, mi történt, és miért is választottátok ezt az utat. Mivel még soha nem hallottam ilyesmiről, nagyon kíváncsi voltam, és kifaggattam.-válaszolta Miri.
-Megértem. Azért furcsa, hogy még sosem botlottunk vadászokba, elég sok helyen éltünk már emberek között.-gondolkodtam el.
-Tudod, kevesen próbálnak be is illeszkedni, általában elszigetelten élünk és képezzük a kisebbeket, vagy épp ellenkezőleg, az emberi utat választjuk és emberként éljük a mindennapjainkat. Ti pedig elég jól beilleszkedtek az emberek világába, aki kevésbé rutinos, nem biztos, hogy észreveszi a kindertojásba rejtett meglepetést.
Erre felnevettem. Ilyet se hallottam még. Vámpírok, mint csokik. Ez is csak Miri őrült agyából pattanhatott ki.
A telefon éles csörgése hasította át a pillanatnyi csendet, mire megmerevedtem ültömben. Miranda pedig, mint akit puskából lőttek ki, úgy száguldott a telefonhoz.
-Halo!-szólt bele. Valaki halkan és gyorsan duruzsolt a telefonba, úgy, hogy esélyem se volt meghallani, mit mond, ezért inkább Miranda arcát és gondolatait figyeltem.
Egy pillanat alatt futott ki a vér az arcából és váltak a gondolatai összefüggéstelenné. Kezdtem komolyan pánikba esni. Ez nem jelenthet jót.
-Kösz, hogy szóltál, Norah. Hívj, ha megtudsz valamit.-suttogta színtelen hangon Miri, majd letette a telefont.
-Mi történt? Mondd már!-kértem fojtott hangon.
-Baj van, Edward... Bella...

2010. szeptember 19., vasárnap

27.Fejezet-Mindig történik valami

27.Fejezet
Mindig történik valami
Hello gyerekek!
Tehát van jó és van rossz hírem:
Kezdem a jóval. Egész hamar össze tudtam dobni a fejezetet, és remélhetőleg a következőre se kell már sokat várni, illetőleg most már én sem érzem úgy, hogy annyira kritikán alulira sikerült volna.:)
A rossz hír: hisztizni fogok.
Ugyanis nem írtok kommentet!!!!
Vagytok 116-an, és 14 kommentet bírtatok kiizzadni. Tényleg, akinek nem inge, ne vegye magára, de én tényleg minden fejezetért megdolgozom! És tudom, hogy sajnos mostanság nem volt olyan gyakran friss, mint az megszokott volt. Tudom. De ettől függetlenül azért kinyöghetnétek három mondatot minimum. Nekem tényleg nem szokásom ezt csinálni, de most KIAKADTAM!!! Eddig nem sikerült ezt elérnetek nálam, de úgy látszik, kénytelen vagyok bekeményíteni. Ez nem ahhoz kell, hogy az egom rendben legyen, hanem ahhoz, hogy tudjam, mi tetszett, mi kevésbé, mi fogott meg benneteket, hogyan látjátok a dolgokat. Sokat segít! Meg egyáltalán, így azt érzem, hogy van értelme annak, amit csinálok. Talán még nyomot is hagy bennetek.
Szerintem nem várok el sokat, de ez csakis úgy működik, ha kétoldalú a dolog.
Nem fogok komihatárt szabni, mert mint már mondtam, nem szeretem. De felmerül a kérdés, hogy ha ennyit nem bírtok megtenni, van értelme annak, hogy én összetöröm magam egy-egy fejezetért???
csak ennyit akartam.
puszi
mesi28

/Bella szemszöge/
Villámló szemekkel meredtem a két leányzóra előttem, akik hatalmas ártatlan szemeket meresztettek. Én meg már azt hittem üldözési mániám van, hogy beképzelem, hogy néha olyan furcsák.
Mindjárt felrobbanok, ráadásul haragudni se tudok rájuk.
-Ne nézzetek rám így! Még a végén nem tudom kitekerni a nyakatokat.-füstölögtem, mire mindenki nevetni kezdett, de azért Jasper maga mellé húzta Alice-t.-Nem bántom, ne izgulj.-szóltam oda neki, mire csak mosolyogva biccentett. Hihetetlen, mennyire óvja még a széltől is a szerelmét.
-Te pedig-mutattam Mirire-Velem jössz és beszélgetünk.-majd kézen fogtam és elrángattam hallótávolságon kívülre.
-Bella, ne húzd fel magad, de amit ti össze szerencsétlenkedtetek, már rossz volt nézni is.-mentegetőzött.
-Végül is igazad van... és köszönöm...-nyökögtem ki nagy nehezen, és megöleltem, majd hozzá fűztem.-De attól még érezd magad letolva.
-Meglesz.-nevetett fel, majd visszamentünk a többiekhez. Miri kellően bűntudatos képet vágva, mintha tényleg veszekedtem volna vele, de Edward, ahogy látom tisztában volt a dolgokkal, mert nagyon vigyorgott. A pillanatnyi csendbe belehasított az ACDC-től a Highway to Hell, amin az egész Cullen család elég nagyot nézett, de most nem volt alkalmam ezen szórakozni, mert szaladtam felvenni a telefonomat.
A kijelzőn Chris neve villogott.
-Halo!-szóltam bele a kütyübe.
-Bella! Ne haragudj, hogy megint hívlak, de hatalmas a baj! Csapda volt a pár hónappal ezelőtti csata. Rengetegen vannak! Elrabolták Melissát, és... kérlek, benned bízom a legjobban, ugye segítesz?-éreztem, hogy a vér kiszalad az arcomból és egyre gyorsabban veszem a levegőt. Christian borzalmasan kétségbe esett. Melissát a második anyámnak tekintem.
-A kicsi jól van?-kérdeztem színtelen hangon. Melnek már szülnie kellett.
-Igen, csak nem érti, hol a mamája, de itthon van velem.
-Rendben, azonnal megyek, ha kell átúszom az óceánt! Szólj mindenkinek, akit ismersz! Kiszabadítjuk Melissát, akkor is ha az életem múlik rajta, ezt megígérem!
-Köszönöm Bella! Hozd a fegyvereket is!
-Persze! Szia!-tettem le a telefont és mit se törődve a nézőközönséggel tornádó módjára mentem fel a szobámba és pakoltam bőröndbe a legszükségesebb dolgokat. Sok mindent elviselek, de azt nem, ha a családomat bántják! Ilyenkor elvesztem az önuralmam.
Előszedtem az ágy alól az utazó táskát, amiben a fegyverek voltak, rengeteg tőr, kard és védőfelszerelés. Mekkora mázli, hogy a táska, amiben vannak simán átmegy a reptér biztonsági rendszerén.
-Bella, mi a fene történik itt?-hallottam meg Edward ideges hangját. Ő az életem, de most még ő sem tud megállítani.
-Szuperhallásod van, hallhattad amit a telefonba mondott Christian. -vágtam rövidre a magyarázkodást. Most tényleg nincs idő szerelmi cívódásra. Ki tudja mi történik épp most Melissával... beleborzongtam a gondolatba, így inkább újból a feladatomra koncentráltam.
-Jer, szólj a reptérnek légyszíves, ha nincs járat, akkor futok.-mondtam normál hangerővel, mire csak egy "oké"-t hallottam a földszintről és aztán pár perccel később már Jeremy veszekedett valami nővel telefonon.
Ki akartam menni a szobából, de Edward elkapta a karom és maga felé fordított.
-Ugye nem gondoltad, hogy itt hagysz egy szó nélkül?-kérdezte Edward ingerülten.
-Edward... nem tudom felfogtad-e, mi történt. Azok, akik felneveltek hatalmas bajban vannak. Elrabolták azt, akit a második édesanyámnak tekintek. És ha nem megyek oda, meg is ölnek mindenkit. És ha mindez nem lenne elég, ez a kötelességem is. Vadász vagyok.-válaszoltam mélyen a szemébe nézve, majd otthagytam... volna, de nem engedett el.
-Nem fogom hagyni, hogy a vesztedbe rohanj Bella! Bármi bajod eshet! És mi ez az egész? Egy szóval nem mondtad, hogy neked háborúba kell menned. Mi folyik itt???-nem tudtam megállapítani, hogy a kétségbeesés, a düh vagy a birtoklási vágy a dominánsabb a hangjában.
-Tudok magamra vigyázni!-szegtem fel a fejem.-Nem lesz bajom, de... Edward, kérlek érts meg!-fogtam könyörgőre a dolgot.
-Már megint nem mondasz el semmit! Bella, ez így nem működik! Nem bízol bennem, hiába bizonyítottam neked! Ez így nem fog menni...-mondta fájdalmasan és megrázta a fejét.
-Ezt nem gondolhatod komolyan...-suttogtam, s szemembe könnyek gyűltek. Aztán felment bennem a pumpa.-Azt hitted könnyű lesz?! Az Isten szerelmére, úgy látszik nem értetted meg, amit mondtam! Nem tudom másképp elmagyarázni! Ez a küldetésem! De tudod mit?! Ha nem az lenne, akkor is mennék, mert a családomról van szó!-emeltem fel a hangomat kétségbeesésemen. Tényleg nem érti??? Vészhelyzet van!
-Úgy látszik, TE nem érted! Belehalnék, ha valami bajod esne.-váltott gyengédre a hangja és közelebb lépett hozzám. Kezét az arcomra helyezte, és az eddig visszatartott könnyeim most eleredtek.
-De akkor is mennem kell!-válaszoltam kissé reszketeg hangon és a táskám megfogva lerohantam a nappaliba. Út közben letöröltem a könnyeim, és Jeremyhez léptem.
-Na mi újság?-kérdeztem halkan.
-Futnunk kell. Nincs járat, csak holnapután legközelebb.
-Annyi időnk nincs, akkor gyorsabbak vagyunk gyalog.-bólintottam, majd félrevontam Mirit.
-Te maradj és figyelj Edwardra kérlek! Nem akarom, hogy utánam jöjjön.-mondtam neki, mire komolyan bólintott és szorosan megölelt.
-Vigyázzatok egymásra és jelentkezzetek, amint tudtok kérlek!-szipogta, pontosan tudta, hogy milyen veszélyes ez az utazás.
-Visszajövünk.-suttogtam, majd elengedtem őt.
A Cullen család még mindig dermedten ült a nappaliban, gondolom, ilyet se láttak még.
Jeremy már teljes felszerelésben állt előttem, persze maszk nélkül, az azért hosszú távon kényelmetlen tud lenni.
Pár pillanatra én is eltűntem, hogy átöltözzek és szoros copfba fogtam hosszú hajamat. Felhúztam a fekete lapostalpú bőrcsizmámat, és megpróbáltam lenyugtatni magamat.
Mikor visszamentem, már Edward is ott állt Cullenék mellett.
Alice hirtelen előttem termett és megölelt. Nem mondott semmit, de éreztem, hogy aggódik értem, és ez az ölelés többet mondott minden szónál.
-Köszi Alice!
Emmett is megszorongatott, majd szépen sorban mindenki, de egyikük se szólt egy szót sem. Mit is mondhattak volna?
Egyedül Ő nem jött oda hozzám, Pont Ő, akire a legnagyobb szükségem lett volna. Szomorú pillantással vettem tudomásul, de Ő ezt nem láthatta, mert még csak rám se nézett. Bántott a dolog, de nem most volt az ideje ezen keseregni. Fájt a szívem, de felemeltem a fejem és összeszorított szájjal tettem a dolgom.
-Induljunk!-mondtam Jeremynek, majd azt a táskát, amiben a ruháink, a fegyverek és egyéb dolgaink voltak, Miri kezébe nyomtam, hogy adja fel gyorspostával és akkor remélhetőleg holnapra ott is lesz.
Kiléptünk az ajtón és a tengerpart felé vettük az irányt.
Nagyon gyorsan futottunk, úgyhogy egy óra alatt odaértünk. Megborzongtam, ahogy a sós szél végigsimította az arcomat. Mintha csak az Ő érintése lett volna... Nem! Nem gondolhatok erre! Koncentrálj, Bella! Más dolgod van!
-Na hajrá!-mondta Jeremy, majd a hullámok közé sétált. Egy pillanatra visszafordultam az erdő felé, s mintha a fák is búcsúztatnának, szomorúan hajoltak meg a vad szél hatására. Mély levegőt vettem és visszafordulva követtem Jeremyt a habokba...

xxx

Már lassan feljön a nap, de még mindig nem látom a partot, pedig már a víz is jóval hidegebb. A közelben vagyunk. Őrült tempóval jöttünk és egyszer sem álltunk meg pihenni. Hiába voltunk ellenállóak, ez azért minket is megviselt. Alig szóltunk egymáshoz, mióta elindultunk. Igazából még örültem is a fizikai megerőltetésnek, így legalább nem tipródtam az Edwarddal való veszekedésünkön. Sejtettem, hogy lesznek súrlódások, de azt nem, hogy ilyen hamar, és ilyen komolyan.
Hisz két napja vagyunk együtt és máris sikerült megbántanunk a másikat. Lehet, hogy mégse vagyunk egymáshoz valók?
Micsoda hülye kérdés! Hát persze, hogy nem! De akkor is szeretem... csinálhatna bármit, nem tudnám őt nem szeretni.
Utálom ezt az érzést és akarok belőle még többet egyszerre. Vajon ez a skizofrénia tünete? Komolyan, azt hiszem ez a legkisebb problémám.
-Akarsz beszélni róla?-szakított ki Jeremy gondolataim közül.
-Mondd csak, te mindenkin keresztül látsz?-kérdeztem fanyarul mosolyogva.
-Hát rajtad nem nehéz, főleg, hogy pelenkás korod óta ismerlek. De ne terelj!-válaszolta.
-Gondolom mindenki végighallgatta a nézeteltérésünket Edwarddal.-húztam el a számat.
-Cicám, ezt még akkor is hallottuk volna, ha nem lenne szuperhallásunk. Zengett tőletek a ház. Egyébként az ő részét is meg lehet érteni. Sosem a nyíltságodról voltál híres.-mondta, én meg nem hittem a fülemnek.
-Az ő pártján állsz?!
-Nem állok senki pártján. Edward félt téged, csak nem tudja kezelni a helyzetet. Te meg bebújsz a csigaházadba és mindenkit kirugdosol onnan, aki eddig bejutott. Csakhogy ez nem megoldás, Bella! Nem zárkózhatsz be mindig!-mondta megértően, de határozottan. Éreztem, hogy igaza van.
-Szerinted kiábrándult belőlem?-böktem ki a legnagyobb félelmemet halkan.
Jeremy felnevetett. De úgy őszintén, telitüdőből. Nem értettem, mi olyan vicces. Már azon voltam, hogy vízbe folytom, mikor végre lecsillapodott és válaszolt nekem.
-Bells, te tényleg vak vagy! Edward a csillagokat is lehozná neked az égről, ha arra kérnéd. Hónapokon keresztül majd összetörte magát, hogy a közeledbe férkőzzön, hogy valahogyan átjuthasson azon a kemény falon, amit magad köré emeltél. És sikerült neki. De te újra és újra ellököd magadtól. Komolyan, néha már sajnálom a srácot. Nem mondom, hogy most igaza volt, mert nem, de csak téged akart megóvni. Sokat jelentesz neki. Többet, mint gondolnád.-fejezte be Jer a monológját, nekem pedig leesett az állam. Szó szerint. Persze, amint sikerült lenyelnem egy adag sós vizet, azonnal be is csuktam.
-Honnan tudod?-dadogtam megilletődve, nem tudtam mást kinyögni. Főleg, hogy (mint általában) megint igaza volt.
-Látom, ahogy rád néz. Amikor megmozdulsz, ő is veled mozdul, szinte öntudatlanul. Olyanok vagytok, mint egy mágnes két ellentétes pólusa. Csak mindketten annyira kétségbeejtően borzalmasan önfejűek vagytok, hogy azt már tényleg mutogatni kéne!
-Kösz az ingyen tanácsadást Mr. Lélekbúvár.-forgattam a szemem, de már megint itt volt az az idegesítő érzés: A fenébe is, igaza van!
Azt hiszem, Anyu után ő ismer a legjobban. Komolyan, könyvet kéne írni az okosságaiból. Persze, folyton lehurrogom, de mindketten tudjuk, hogy úgy ismer engem, mint a saját tenyerét és mindig tudja, mit kell mondania.
-Nézd!-mutatott előre.
Már látszott a part. Ez energiát adott, így belehúztunk és egy-kettőre ott termettünk.
Christian ott várt ránk két vastag törülküzővel a kezében, amit odanyújtott nekünk. Hálásan fogadtuk el, hiszen azért itt lényegesen hidegebb volt, mint otthon, habár ezt a vízben, amíg mozogtunk, nem éreztük.
Csak most néztem meg Christian arcát jobban. Mintha tíz évet öregedett volna. Arca nyúzott volt, szemében nem volt ott a megszokott csillogás, és hiába volt még ereje teljében, úgy mozgott, mintha már rég túl lenne a nyolcvanon. Nem tudtam nézni, hogy így szenved. Nem szóltam semmit, csak szorosan megöleltem őt. Nem zavarta, hogy vizes vagyok, úgy kapaszkodott belém, mintha már csak én maradtam volna neki.
Éreztem, hogy rázkódik a válla. Megijedtem. Még sose láttam őt sírni. Mindig ő volt az, aki tudta, mit kell tenni. Ő volt a biztos pont az életemben anyuék halála után. És most ez az ember itt volt megtörten, tehetetlenül, és a vállamon zokogott, mert elvették tőle azt, aki a világot jelentette számára.
-Ígérem, hogy a föld alól is előkerítjük Melissát. Ígérem.-suttogtam olyan meggyőzően, ahogy csak tudtam. Mindent el fogok követni, és csak remélhetem, hogy ez elég lesz. Abba nem akarok belegondolni, hogy mi van, ha nem.
-Tudom, Bella. Gyertek, a cuccaitok már a házban vannak, és Miranda is keresett már párszor telefonon. Nem lett sokkal türelmesebb az idők folyamán.-mondta Chris, és megpróbálkozott valami mosoly-félével.
Bólintottunk, majd beültünk Christian hatalmas gipjébe, ő pedig feltekerte a fűtést. Gondolt mindenre, az üléseket ilyen védőhuzatok borították, hisz még mindig csurom vizesek voltunk.
Hamar megérkeztünk a házhoz, ami most inkább hasonlított egy katonai erődítményhez, mintsem egy családi házhoz. Nagy volt a sürgés-forgás, és sok volt az ismerős arc is, páran ránk köszöntek, én pedig automatikusan válaszolgattam, bár volt, akiről azt se tudtam, kicsoda.
-Szedjétek rendbe magatokat, a szobátok a harmadikon van a folyosó végén az utolsó kettő. A táskák pedig már benn vannak.
-Köszönjük.-válaszolta Jeremy, majd felmentünk és elvonoltunk egy kicsit.
Vettem egy forró fürdőt és átöltöztem. Máris jobb lett a közérzetem.
Már le akartam pihenni egy kicsit, mikor gyereksírást hallottam a ház valamely szegletéből. Sejtettem, hogy Chris szegény feje nem tud mindennel törődni, úgyhogy úgy döntöttem hasznossá teszem magam, és elindultam, hogy megkeressem a zaj forrását.
A hangot követve az első emeletre jutottam, és benyitottam az egyik fehér ajtón. Ráhibáztam, ez volt a gyerekszoba, és a kicsi benn keservesen sírt.
Besétáltam, és odamentem a bölcsőhöz.
Gyönyörű baba volt hatalmas kék szemekkel és ébenfekete hajjal.
-Szia! Biztos nem tudod, hogy ki vagyok, de én már nagyon vártam, hogy láthassalak.-suttogtam neki kedvesen, ő csak nagyra nyílt szemekkel vizslatott, még sírni is elfelejtett. Ellágyultan néztem rá. Hihetetlenül édes volt, bár nem igazán értettem a gyerekekhez.
Benyújtottam a kezem és lágyan megcirógattam a pocakjánál, mire felkacagott.
-Csikis vagy szépség?-kuncogtam és óvatosan csiklandozni kezdett, mire újra felnevetett.
-Látom, megismerkedtél Marionnal.-hallottam meg Chris hangját a hátam mögül.
-Marion?-fordultam meg könnybe lábadt szemmel.
-Ezt a nevet adtuk neki. Remélem nem baj.-mosolyodott el Christian.
-Jaj, dehogy baj! Köszönöm.-öleltem meg újra.-Anyu is biztos nagyon örülne...-kezdtem, de már nem tudtam befejezni a mondatot, mert hatalmas csörömpöléssel tört be az ablak.

2010. szeptember 13., hétfő

26.Fejezet-Lebukás

26.Fejezet
Lebukás
Sziasztok!
Igen, sajnos extra hosszú ideig tartott a megírása, amiért elnézést kérek, de nagyon sokat kell tanulnom és egyéb dolgaim is vannak, ráadásul ihletem se nagyon volt. Szeretném azt mondani, hogy full extrás feji lett, de sajnos nem :( Sajnálom! Ennyit bírtam magamból kipréselni, de nem lett annyira rövid, illetve igyekszem ezúttal hamarabb hozni a következő fejezetet!
Ettől függetlenül, várom a kommenteket, sőt nagyon nagyon nagyon boldog lennék tőlük :)
Halvány lila ibolyám sincs arról, mikor tudom hozni a folytatást, de igyekezni fogok, ígérem!
puszi nektek!
mesi28

/Bella szemszöge/

Hát ezt az arcot komolyan le kellett volna fotózni! Befogtam a számat, nehogy hangosan felnevessek. Szegény Edward hangyányit sokkos állapotban tágra nyílt hitetlenkedő szemekkel nézett rám.
-Ez komoly?-hápogta, nekem meg már szinte vöröslött a fejem a levegőhiánytól, hogy ki ne röhögjem szegényt. Hisz honnan tudhatta volna? Jeremy nem olyan idióta rózsaszín naciban járkáló piperkőc. Igazából így meg nem lehetne róla mondani, hogy a másik csapatban játszik. De akkor is! Ez... hát erre szavak sincsenek!
-Teljesen.-válaszoltam, de végül nem bírtam tovább, és kitört belőlem a féktelen nevetés, majdnem a földön fetrengtem.
Hirtelen két erős kar fonódott a derekam köré, és szorosan húzott magához. Még akkor is rázkódtam egy kicsit a testem, de nevetésem lassan elhalt.
-Nem ér kinevetni.-mormolta a fülembe kicsit azért méltatlankodó hangon, de éreztem a hangján, hogy nem bántottam meg. Ez azért megnyugtatott. De ahogy éreztem hűs leheletét a fülem tövénél eszembe jutott valami nagyon fontos.
-Edward...-kezdtem tétova hangon, és finoman kibontakoztam az öleléséből, hogy szembe fordulhassak vele. Az arcán valami nem teljesen oda illő suhant át, de nem igazán tudtam az érzést azonosítani, mert hamar rendezte vonásait.
-Igen?
Nem tudtam, hogyan kérdezzem meg. Mi van, ha ez egy érzékeny pont nála? Vagy hülyének fog nézni? Vagy... áhh, tudom is én...
A padlót tüntettem ki figyelmemmel, miközben azon gondolkodtam, hogy ezt hogy a fenébe kérdezzem meg tőle. Jobb lett volna bele se kezdeni... de akkor is, tudnom kellett! Hisz ez azért sok mindent befolyásol majd... gondolom.
-Öhmm... izé...-vacilláltam, de aztán inkább megráztam a fejem.-Nem, hagyjuk. Nem lényeges.-mosolyogtam rá, de belül szidtam magam, hogy milyen egy gyáva nyúl vagyok.Ő összevonta szemöldökét, és az államnál fogva gyengéden felemelte a fejemet, hogy a szemembe nézzen. A pillantása egyszerűen elbűvölt...
-Bella-a hangja hihetetlenül gyengéden csengett.-Nekem bármit elmondhatsz.
-Hát... hogy te vámpír vagy...-kezdtem, de meg is akadtam. Lehet ilyesmit tapintatosan kérdezni? Uhh, te jó ég!
-Igen.-válaszolta, de láttam az értetlenkedést a szemében, talán még egy kis félelmet is, de lehet, csak képzelődtem.
-Hát és... szóval... neked... nem rossz... a közelemben?-nyökögtem, mint egy idióta, de nem mertem a szemébe nézni. Istenem, mindig rácsodálkozok milyen betoji tudok lenni...
-Miért lenne rossz? Bella, te vagy a legjobb dolog, ami valaha is történt velem.-simított végig az arcomon. Még mindig nem érti!
-Nem így értettem.-mondtam de baromira nem akaródzott folytatnom. Most mit mondtam volna? "Edward, nekem is van vérem, nem akarod véletlenül kiszívni?"
Ez tiszta őrültség!
-Hanem hogy?-feszegette a témát tovább és bár a hangja türelmes volt, én azért éreztem, hogy most már nagyon kíváncsi.
-Hát... nekem is van vérkeringésem... és amikor először találkoztunk... szóval...-nem tudtam folytatni, mert Edward felnevetett. De úgy igazán, teli tüdőből kacagott, még sosem láttam így. Elvarázsolva hallgattam a hangját és még felhúzni is elfelejtettem magam azon, hogy kinevetett.
-Elképesztő vagy.-motyogta a hajamba még mindig kuncogva, miközben szorosan magához húzott.
-Hmm... most én nem értelek téged.-mosolyodtam el, miközben mélyen beszívtam kábító napfény illatát.
Két keze közé temette az arcomat, és olyan szerelmesen nézett rám, mintha én lennék a világ közepe. A szívemet melegség járta át.
-A te illatod sosem úgy csábított. Nagyon intenzíven hatott rám mindig, de nem a vámpír felemre. Első alkalommal pedig azért viselkedtem úgy, mint egy őrült, mert még sosem éreztem ilyet azelőtt és egyáltalán nem értettem, mi ez. Megijedtem az erősségétől, ahogyan vonzottál magadhoz, mikor még nem is ismertelek.-magyarázta lágy hangon.
-Oh.-ez aztán az értelmes válasz. De nem tudtam mást kinyögni. Tudtam, hogy a vadászoknak alapjába véve csábítóbb illata van, hogy a vámpírok inkább őket célozzák meg. De olyanról még soha nem hallottam, hogy miként csábítja ez az illat őket.
-Nem kéne pihenned? Nem tudom, hogy zajlik ez az egész nálatok, de fáradtnak tűnsz.-simított végig finoman az arcomon.
-Beszélek Miriékkel, úgyis sok minden történt mostanság.-mondtam kikerülve a kérdést, mert igazság szerint úgy éreztem magam, mint aki most futotta végig a maratont emberként.
-Ahogy gondolod. Én haza megyek addig.-homlokon csókolt, majd ablak felé fordult.
-Nem lenne egyszerűbb az ajtón?-szóltam utána, és nem tudtam leplezni a hangomban az aggodalmat. Oké, hogy vámpír, és ez meg se kottyanna neki, de akkor is. Mióta lettem én ilyen?
-Ez gyorsabb.-válaszolta egy féloldalas mosoly kíséretében, és láttam a szemében, hogy most jól megnöveltem az egóját. Csak megadóan fújtam egyet, mire rám kacsintott és már ott sem volt.
Nagyot sóhajtva mentem le a nappaliba, de Jeremy és Miranda sehol nem voltak.
-Srácok!-szóltam kicsit hangosabban, bár tudtam, hogy ha a házban lennének, meghallottak volna egyébként is.
Lehet, hogy gyakorolnak...
Felkaptam a tavaszi kapucnis dzsekimet, és kiléptem a szemerkélő esőbe. Megkerülve a házat, elindultam az erdő mélye felé. Nem kellett sokat mennem, és kiértem egy eldugott, nagyobb tisztásra, ahol Jeremy és Miri épp laposra verték egymást.
-Hé, Bells! Azt hittem épp romantikáztok a lovagoddal.-szólt oda Jeremy, miközben épp kitért Miri egyik rúgása elől.
-Tényleg, mi volt Edwarddal? Sikerült végre beszélnetek?-kérdezte Miri, egy akkora jobb horgot adva ellenfelének, hogy az már nekem fájt.
-Ez csúnya volt.-jegyeztem meg, de Jeremy se tudta hirtelen merre van jobbra, és merre balra.
-Upsz, ez kicsit erős lett. Ugye jól vagy?-kapta a szája elé a kezét Miranda, és oda szaladt Jeremyhez.
-Jól vagyok, bár az egómat elég rendesen lerombolta, hogy egy csaj ütött ki.-válaszolta Jer, mire mindketten megnyugodtunk.
-Nagy hírem van gyerekek.-haraptam be a számat vigyorogva.
-Összeházasodtok?!-sipította Miri izgatott hangon, mire csak a szemem forgattam. Ma délután jöttünk össze, ő meg már az esküvőt tervezi! Atyaég!
-Jesszus, dehogy! Átváltoztam!-jelentettem be, mire már csak azt vettem észre, hogy a fűben fekszem, és épp Miri és Jeremy ölelése szorítja ki belőlem a szuszt.
-Gyerekek, örülök meg minden, de nem ártana egy kis levegő.-fulladoztam alattuk, mire leszálltak rólam és felálltunk.
-Ez csodálatos! Úgy örülök neked! Milyen volt?-faggatott Miri izgatottan, miközben letelepedtünk a nedves üde zöld fűbe.
-Nagyon... furcsa.-válaszoltam kis idő gondolkodás múlva. Azt hiszem ez a megfelelő szó az áltéltekre.-A szüleimet láttam. Nem mint egy látomást... tényleg ők voltak. Jó volt látni őket ennyi év után.-mondtam mosolyogva, először nem éreztem végtelen szomorúságot, ahogy rájuk gondoltam.
-Hű. Akkor emlékezetes lehetett.-jegyezte meg Jeremy óvatosan, jól tudták, hogy anyu és apu nálam igen kényes téma. Én csak bólintottam, és megeresztettem egy mosolyt.
-Máshogy érzem magam. Nem rossz értelemben, hanem olyan, mintha fordult volna egyet a világ. Maga a tudat, hogy mennyi idő áll előttem. És úgy egyáltalán, úgy érzem, mintha újjá születtem volna.-magyaráztam azt a számomra leírhatatlan érzést, ami az átváltozás óta átjárja a lényemet. Nem vagyok megrémülve, sokkal inkább az újdonság varázsa kerített hatalmába. És most, hogy Edwarddal együtt vagyunk, úgy érzem, nem is lehetnék boldogabb.
-Pontosan tudom, mire gondolsz.-mosolygott rám Miranda.
-Kipróbáljuk, mit tudsz babám?-húzogatta a szemöldökét kihívóan Jeremy. Röhejes volt, de felnevettem.
-Állok elébe.-pattantam fel a földről, Miri pedig kivonult a tisztás szélére és felült egy fára.
Én megálltam Jeremytől kábé 5 méterre és vártam, hogy kezdeményezzen. Nem tétovázott, nekem ugrott. Élveztem a harcot, valahogy feltöltött energiával, csak erre koncentráltam, az adrenalin végigszáguldott az ereimen, miközben szinte táncoltunk Jeremyvel. Egy tánc volt, és ha valamelyikünk elvétené a lépést, az veszítene. Ismertük egymás rezdüléseit is, sokkal nehezebb volt őt meglepni, mint egy ismeretlen ellenfelet.
De élveztem minden pillanatát, hisz ez nem vérre menő küzdelem volt, és mindketten tudtuk, hogy egyikőnknek se eshet baja.
Addig-addig ügyeskedtünk, hogy mindketten a fűben kötöttünk ki nevetve.
-Bells, lehet hogy ezt fel kéne függesztenünk akkorra, mikor nem lesz minden tiszta víz és sár.-lihegte Jeremy.
Egy pillanatig gondolkodtam, de aztán gonoszul elvigyorodtam.
-Csak szeretnéd öcsi!-mondtam, majd felpattantam, és elölről kezdtük az egészet.
-Khmmm gyerekek, nem azért, de azért ezt nem nagyközönség előtt kéne.-kuncogott Miranda.
-Tessék?-fordultam oda egy pillanatra, és ez elég is volt Jeremynek, és egy pillanattal később egy sáros pocsolyában találtam magam.
-Ó, ha tudnád, mennyire el leszel gyepálva tesó!-prüszköltem, és max sebességre kapcsolva neki ugrottam.
-Állok elébe kiscica!-röhögött Jeremy.
-Na, tudod ki a kiscica!-kezdett felmenni bennem a pumpa, és hálából elhajítottam, de úgy, hogy fenn is akadt az egyik fa ágai között.
Úgy nézett ki a szentem, mint egy vizi szörny. Csurom víz volt, és még meg is lett spékelve némi falevéllel.
-Most már fejezzétek be, nem biztos, hogy ezt a Cullen család előtt kéne!-csattant fel Miranda.
-Hogy mi?!-pördültem meg ijedten, és magam előtt láttam a komplett famíliát szélesen vigyorogva.
Basszus!
A (számomra) kínos csendet Jeremy kétségbeesett kiáltása törte meg.
-Srácok, szedjetek le!
Erre már nem bírtam tovább, kitört belőlem a nevetés, de nem csak én voltam így ezzel, hanem mindenki.
-Azt hiszem, levakarom a fáról a dicső lovagot!-mondtam, és azzal ott hagytam a díszes társaságot. Komolyan, csak én lehetek ilyen szerencsétlen, hogy a szerelmem családjának így mutatkozzak be. Könnyed, gyakorlott mozdulatokkal kapaszkodtam fel a fára, hogy leszedjem ezt a szerencsétlent.
-Na, gyere te Loch Nessi szörny!-ő csak dörmögött valamit az orra alatt arról, hogy ő nem is az, meg én se nézek ki jobban, de nem nagyon foglalkoztam vele.
Azzal valahogy segítettem neki kikászálódni az ágak fogságából és leugrottunk a fáról.
Istenem, megint ez a kínos csend! Nem akarom tudni, hogy nézek ki.
-Szerintem, menjünk haza, mielőtt elkezd megint zuhogni.-jegyezte meg Miri az eget vizslatva.-Közel lakunk, ha gondoljátok szívesen látunk titeket is.-fordult Cullenék felé.
-Köszönjük, elfogadjuk a meghívást!-bólintott mosolyogva Carlisle. Kicsit oldódott a hangulat.
-Akkor próbáljátok tartani a lépést.-vigyorodott el Miranda, majd ránk kacsintott. Én csak égnek emeltem a szemem, de Jeremy szemében gyermeki izgalom gyulladt. Na, mondhatom, szépen bemutatkozunk.
Megcsóváltam a fejem.
-Ahogy öregszenek, úgy fejlődnek vissza agyilag.-morogtam az orrom alatt.
-Ne aggódj, te még nem láttad Emmettet elemében.-suttogta a fülembe egy bársonyosan búgó hang. Bele is borzongtam. Éreztem Edward hangján, hogy mosolyog.
-Induljunk.-mondtam végül, és én is neki iramodtam. Hallottam, hogy jönnek a többiek is, azért nem szaladtam teljes sebességgel, de még így is előttük jártam jó pár méterrel, csak annyival, hogy még lássák, merre kell menni.
Hamar megérkeztünk a házhoz, és a nappaliba vezettük őket.
Én és Jeremy felszaladtunk átöltözni, és rendbe szedni magunkat az előbbi sárfürdő után. Felkaptam egy olívazöld felsőt és egy tiszta farmert, majd kifésültem a hajamat, ami külön kihívást jelentett, de hősiesen megbirkóztam vele.
Mire lementem, már Jeremy is ott volt, mindenki a nappalinkban ült.
-Én Carlisle Cullen vagyok, és ez itt a családom. Ti tudjátok, mi kik vagyunk. De mi semmit se tudunk rólatok. Meséljétek el, kik is vagytok valójában!-kért minket Dr. Cullen. Még a kórházból emlékeztem rá, és most is nyugalommal töltött el a személyisége. Valahogy ez sugárzott belőle.
Miranda rám nézett, és én értettem a ki nem mondott kérdést. Bólintottam, és elhelyezkedtem a sarokban álló fotelben. Miranda mesélni kezdett, én pedig csöndben figyeltem az arcokat. Mindegyiken azonos érzelmek suhantak át. Edward persze már tudott mindenről, de feltűnt nekem még valami... Alice nem tűnt meglepettnek. Miért?
-Szóval akkor én a vámpírháborúkban Bella édesanyjával küzdöttem?-kérdezte Jasper elképedten. Én csak bólintottam.
-Emlékszel az első tesi órára? Amikor a medálomról kérdeztél.-kérdeztem, mire ő biccentett.- Akkor láttam meg a vágást a karodon, onnan ismertelek fel. Anyu sokat mesélt nekem a harcokról, és rajta is volt egy sérülés, amit még te okoztál neki, akkor mesélte el, mi volt. Azért voltam még a szokásosnál is furcsább akkor. Kissé sokkoló volt a dolog.-mosolyodtam el.
-Ezt megértem. De nekem is ismerős voltál. Elképesztő, mennyire hasonlítasz édesanyádra. Csak a szemed más színű.-mondta Jasper.
-Igen, mindenki ezt mondja.-hajtottam le a fejem.
-Van még itt valami...-szólt közbe Jeremy, én pedig rákaptam a tekintetem, kérdőn néztem rá.
-Miről van szó?-kérdezte Carlisle a tőle megszokott nyugodtsággal. Edwardra néztem, aki szintén épp engem nézett. Hirtelen már egyáltalán nem érdekelt, mit akar Jeremy mondani, csak vele akartam lenni. Komoly erőfeszítésembe telt megülni a fenekemen, mikor annyira messze volt tőlem.
-Na jó! Ti ketten üljetek egymás mellé, mert nem bírom elviselni Edward érzéseit, Bella téged meg rossz nézni is!-mutatott kettőnkre Jasper szenvedő mártír arccal, mire mindenki somolyogni kezdett, én meg olyan vörös lettem, hogy azt hiszem egy stop lámpa is sápadtnak tűnt volna a fejem mellett.
Edward is eléggé zavarban volt, mert a haját turkálta és gyilkos tekintettel méregette bátyját.
-Én csak jót akartam!-emelte fel Jasper a kezét védekezően, de kaján vigyor virított a képén.
-Ugyan, gyerekek! Ez már nyílt titok! Egyébként Emmett bácsi nagyon is kíváncsi a részletekre, úgyhogy majd fogadlak titeket a rendelőmben elbeszélgetésre. Tudjátok, felvilágosítás, meg hasonlók.-dörzsölte Emmett hatalmas lapát kezeit egy arcrepesztő vigyor kíséretében. Oké, ez azért elég durva volt! Zavaromban azt se tudtam, mit csináljak, körülbelül úgy nézhettem ki, mint egy rángó görcsös, a kezeimet tördeltem, meg izegtem-mozogtam a fotelben.
Rosalie egy olyan taslival jutalmazta drága ura megmozdulását, hogy azt csodálom, hogy a fején maradt a nyaka ennek a majomparádénak.
Edward kihasználva a pillanatnyi zűrt, hogy mindenki Emmettékre figyel, ahogy Rosalie éppen "neveli" a férjét, észrevétlenül mellettem termett és a fotel széles karfájára telepedett.
Sokkal jobban éreztem magam most, hogy itt volt mellettem, éreztem a közelségét, az illatát.
-Tehát mit is akartál mondani?-köszörültem meg a torkom Jeremy felé fordulva, mert Rose-ék már túlságosan is belementek a hálószobán belüli életük tárgyát képező vitába.
-Azt, hogy attól, hogy a Cullenék nem bántják az embereket, más áthaladó nomádok fogják. Kötelességünk megállítani őket. De csak úgy hagyni fogjátok, hogy megöljük a fajtátokat a területeteken?-Jeremy igencsak fontos dologra világított rá, és nem éppen finom stílusban. Kissé nyers volt önmagához képest.
Az összes Cullen a családfő felé nézett. Ez egy elég kényes kérdés.
-A nomádokat figyelmeztetni szoktuk, hogy ne vadásszanak a területünkön, de mindazonáltal azt is tudjuk, hogy nem tudunk titeket ebben megakadályozni. Tudom mit jelent egy küldetést a vállunkra venni. Ember koromban pap voltam. Úgyhogy ebben nem akadályozhatunk meg titeket, miután ti is megtűrtetek, mi is megtesszük. Békés szándékaink vannak, nem fogunk titeket hátba támadni, ezt megígérhetem.-bólintott komolyan Carlisle, és éreztem, mekkora áldozat is volt ez tőlük, hisz ellene vannak az erőszaknak.
-Cserébe mi megígérjük, hogy egyetlen barátotokat se fogjuk bántani, akármilyen életmódot folytat is. Csak szóljatok, ha jönnek, és nem megyünk járőrözni.-mondtam, és láttam, hogy megkönnyebbül mindenki nagyjából.
-Olyan szépek vagytok így együtt!-jegyezte meg Alice szélesen mosolyogva.
-Naná, hogy szépek, elvégre mi hoztuk őket össze!-kacsintott Miri Alicere, mire mindenki felkapta a fejét.
-Hogy mi???!!!!

Komment

Tudom, hogy minden író ezzel nyaggat titeket, de el nem tudjátok képzelni, mit jelent egy komment nekünk, ezt csak az tudja, aki ír!Nektek nem vesz sok időt igénybe, nekem viszont rengeteget segít! Ha sok komit kapok, könnyebben jön az ihlet, és pörög az agyam, ezáltal jobbak lesznek a fejezetek!

Nem akarok komi határt bevezetni, ez nem az én stílusom, de kérlek titeket, hogy írjatok hsz-t!



Előre is köszönöm

A cím jelentése

A történet címe "You are my Destiny", ami magyarul annyit tesz, te vagy a sorsom/végzetem, ahogy tetszik.





Azt hiszem, nem kell megmagyaráznom, miért ezt választottam :)





Elérhetőségeim

Ha bármi óhaj-sóhaj, banner vagy linkcsere lenne, nyugodtan írjatok mailt, vagy vegyetek fel msnre :)

e-mail cím: cs.mesi28@citromail.hu

msn cím: cs.mesi876@hotmail.com

About Me