2010. április 30., péntek

8.Fejezet-Minden egyszerre

8.Fejezet

Minden egyszerre
Hát gyerekek, baromi gyorsak voltatok, lélegzethez nem hagytatok jutni :D
Bár időt nem nyertem vele, mint terveztem, de az lejött, hogy igenis kíváncsiak vagytok a folytatásra, és érdekel titeket a sztori, szal hízik a májam :DD
de hogy ne hazudtoljam meg önmagam, megint kaptatok egy jó kis függővéget, de a titokzatos kéz tulajdonosának kilétére fény derül.xD
nem is húzom tovább az időt, itt a fejezet, és nagyon örülnék pár kommentnek :)
puszi




/Bella szemszöge/

Zaklatottan, sietős léptekkel mentem a kémia labor felé, nem akartam haza menni. Beszélnem kellett Jeremyvel.

Ha ő sem hisz nekem…-megráztam a fejem, nem akartam abba belegondolni, hogy ő is árulónak tart. Ráadásul itt van Emmett is, aki most tuti gyanút fogott.

El kellett volna esnem, de annyira ösztönösen tartottam meg az egyensúlyom. Már majdnem a teremnél voltam, mikor egy hideg kéz a csuklómra tekeredett, és mielőtt annyit mondhattam volna, hogy vámpír, berántott egy üres osztályterembe, és becsukta az ajtót.

/Edward szemszöge/

A parkoló felé indultam, de nem siettem túlságosan, semmi energiám nem volt most Emmett marhaságaihoz. Még mindig a folyosón történt baleset kötötte le a gondolataim.

Ahogy kezeim automatikusan fonódnak karcsú dereka köré, nehogy elessen, és a közelsége elektromos impulzusként cikázik át fagyott testemen. Ahogy mámorító illata az orromba kúszik, én mégsem érzek gyilkolási vágyat. Ahogy tekintete az enyémbe fúródik, és szinte érzem szíve felgyorsult dobbanásait…

Álmodozásomból Emmett értetlen gondolatai rángattak ki.

„Ezt nem tudom elhinni. Ilyen a világon nincs! Tuti valami gikszer van a csajnál, ez nem normális!”-hajtogatta magában elképedve.

Kíváncsi lettem. Ha Emmettet valami így ledöbbenti, az biztos nem piskóta.

-Mi történt Emmett?-értem oda hozzá.

-Öcsi, ezt nem fogod elhinni!-mondta, majd kérés nélkül levetítette nekem az emléket. Szájtátva néztem.

Bella…

-Emmett, ne szórakozz velem, nem vagyok vicces kedvedben.-sziszegtem neki dühösen. Esküszöm, megfojtom, ha mindezt csak kitalálta.

-Miért, mikor vagy te abban?-kérdezte gúnyosan, majd komolyabbra váltott.-De ez nem vicc, ilyet még én se tudnék kitalálni. A szemem láttára történt, utána meg ártatlan nagy szemekkel rám nézett, és mintha mi sem történt volna, elsétált.

-Te meg hagytad?

-Miért, mit csináltam volna észlény?-fonta karba a kezeit.

Túl ideges voltam ahhoz, hogy válaszoljak, inkább otthagytam, és elindultam Bella keresésére. Hallottam kecses lépteit koppanni a kőpadlón, így vámpírsebességre kapcsoltam, és a következő pillanatban már láttam, ahogy a kémia labor felé igyekszik.

Beszélnem kellett vele.

Hirtelen ötlettől vezérelve elkaptam törékeny csuklóját, és finoman, de annyira azért erősen, hogy ne tudjon akadékoskodni, behúztam az egyik üres osztályterembe, és becsuktam az ajtót.

-Bella, mi volt ez?-kérdeztem idegesen, miközben az arca vészesen közel került az enyémhez.

-Neked is, szia.-mondta cinikusan, majd elhajolt tőlem, és arrébb ment pár lépést.-És nem tudom, mire gondolsz.

-A parkolóban. Amikor Emmett ki akart gáncsolni.-adtam a magyarázatot, bár szerintem pontosan tudta, mire gondolok.

-Istenem, ma mindenkinek magyarázkodnom kell?!-csattant fel.-Hát tudd meg, nem volt semmi sem, csak észrevettem, mire készül a drága bátyád. De különben is nem tudom, mi olyan furcsa ebben, és ugyan miért kéne neked bármire is magyarázatot adnom.-fakadt ki, miközben közelebb jött hozzám.

Az egyik pillanatban még azon voltam, hogy bármi áron kihúzom belőle az igazságot, de aztán jobban szemügyre vettem az arcát, és már csöppet sem érdekelt, mert most már inkább érte aggódtam.

-Te sírtál?-kérdeztem tőle halkan, miközben lágyan végigsimítottam a már felszáradt, mégis árulkodó, emberi szemmel nem látható csíkokon, amiket a tökéletes arcán lefolyó sós cseppek hagytak maguk után. A bőre, akár a legfinomabb selyem, fájdalommentesen égett a kezem, és még többet akart az érzésből.

-Nem.-lökte el a kezem, és hátrált egy kicsit.

-Mi történt Bella?-kérdeztem lágyan, amennyire engedte, (mert elég zárkózott ember) hogy megismerjem, erős lánynak tűnt, nem olyannak, aki bármi miatt sírva fakad.

-Semmi.-ment még hátrébb. Miért ilyen távolságtartó? Megbántottam? Bár nem voltam vele a legudvariasabb az előbb, lehet, hogy ez a baja.

Vagy, nem tudom. Bellán képtelenség kiigazodni, és még a fejébe sem látok bele. Ez most minden eddigi pillanatnál jobban idegesített.

/Bella szemszöge/

-Bella, mi volt ez?-kérdezte Edward idegesen, miközben az arca alig pár ujjnyira volt az enyémtől.

Mi van ma a Cullen fiúkkal, mindegyik engem talál meg?!

-Neked is szia.-vettem fel a cinikusabbik arcomat, és ügyesen kikerültem őt, mert közelsége kezdett elbódítani. Hihetetlen, milyen hatással van rám.-És nem tudom, mire gondolsz.-fűztem hozzá, bár volt egy sanda gyanúm.

-A parkolóban. Amikor Emmett ki akart gáncsolni.-adta a magyarázatot. Anyám, ő is végignézte? Ilyen nincs! Jól van, Bella, hozod a formád!

-Istenem, ma mindenkinek magyarázkodnom kell?! Hát tudd meg, nem volt semmi sem, csak észrevettem mire készül a drága bátyád. De különben is nem tudom, mi olyan furcsa ebben, és ugyan miért kéne neked bármire is magyarázatot adnom.-fakadtam ki, legjobb védekezés a támadás alapon. Most már csak azt remélhetem, hogy csak hallomásból tud a dologról. Először elképedt képet vágott, majd arany szemeiben féltés csillant meg.

Közelebb lépett hozzám.

-Te sírtál?-kérdezte lágyan, bársonyosan, aggódó hangon, miközben megsimította az arcomat. Hideg, finom érintése nyomán égett a bőröm és bizsergett. A gesztusból sütött a gyengédség, és a törődés, és én majdnem elgyengültem. Nagyon össze kellett szednem magam, hogy meg tudjam tartani az álcám.

-Nem.-válaszoltam ridegen, pedig még érezni akartam lágy érintését a bőrömön, ennek ellenére könyörtelenül ellöktem magamtól a kezét.

Nem szabad közel engednem magamhoz őt, bármennyire is élvezem a társaságát. És nem is fogom. Távolságtartó leszek, mint eddig mindenkivel. Hátráltam pár lépést.

-Mi történt Bella?-kérdezte aggódva, kedves hangján.

-Semmi.-próbáltam közömbös hangot megütni, ami jelenleg nem volt egyszerű, mert most jól esett volna, ha valaki megvigasztal, de egy vámpírnak nem fogom elmondani a problémáim. Még hátrébb mentem.

Már éppen nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, de ekkor megszólalt a csengő, és a folyosó élettel telt meg, nekem meg beugrott, hogy kit is akartam megkeresni.

-Mennem kell.-vetettem oda neki nem törődöm stílusban, és mielőtt még reagálhatott volna, kislisszoltam az ajtón, és a tömegben Jeremyt kezdtem keresni.

Hamar megtaláltam, és ügyet sem vetve a kérdésözönre, amit a nyakamba zúdított, elkezdtem a parkoló felé rángatni, hogy még véletlenül se akadjak össze Emmettel, vagy esetleg Edwarddal.

-Bella, mégis…-kezdett volna akadékoskodni, de én szó nélkül a kezébe nyomtam a pótsisakot, amit a mocim ülése alól szedtem ki, felszálltam, és várakozóan néztem rá.

Ő csak sóhajtott egyet, és felpattant mögém. Úgy látszik megértette, hogy itt nem vagyok hajlandó semmit se mondani.

Padlógázzal száguldottunk haza, de Miri kocsija nem volt a garázsban. Tehát elment…

Nem is baj, nem hiszem, hogy jó sülne ki abból, ha most összefutnánk.

Egy szó nélkül mentem be a házba, Jeremy pedig jött mögöttem, és láthatólag felhagyott azzal, hogy megpróbálja megérteni a hangulatomat, tudta, hogy úgyis mindent elmondok neki.

Nagyot sóhajtva dobtam le magam a kanapéra, és ő is leült mellém.

-Mesélj.-utasított kedvesen. Nekem pedig megoldódott a nyelvem, és mindent elmondtam, ami Mirivel történt, aztán Emmettet, majd Edwardot is, de cenzúrázva, ami kb. annyit tesz, hogy megmondtam, hogy aztán még neki is magyarázkodnom kellett, de leráztam. Végül is ez igaz.

-Ugye hiszel nekem?-kérdeztem a végén halkan, de kétségbeesetten, mert nem volt hajlandó megszólalni már hosszú percek óta.

-Hiszek.-bólintott, mire megkönnyebbültem.-Szerintem Miranda a többi lány pletykáira alapozott, és ezért esett úgy neked. Ne aggódj emiatt, majd megbékél. Ti úgysem tudtok haragban lenni.-mosolyodott el.

-Köszönöm.-öleltem meg.

Közben megcsörrent a mobilom. Elengedtem Jeremyt, és ránéztem a kijelzőre.

Rejtett szám.

Felvettem, és meghallottam a jól ismert hangot.

-Szia, Bella.-köszönt gondterhelt hangon.

-Hello, Christian. Valami baj van?-kérdeztem komolyan. Nem szokott csak úgy hívogatni ő.

-Ami azt illeti, igen. Egy rakás újszülött hadsereg. Nem bírunk velük, jönnöd kell neked is. Ne haragudj.-mondta komoly, de sajnálkozó hangon.

-Persze, azonnal indulok.-bólintottam.

-Köszönöm.-hangja hálával telt meg.

-Annyit tettetek értem, ez a legkevesebb, és különben is a szerződés köt.-mondtam komolyan.-Melissával minden rendben?

-Igen, szerencsére jól viseli a terhességet, de nem akarom veszélyben tudni őt. Elküldtem a rokonaihoz Spanyolországba.

-Értem. Foglalok helyet a leghamarabbi gépre Oroszországba, majd jelentkezem.-váltottam ismét hivatalos hangnemre.

-Rendben. Viszlát, Bella.-Christian bontotta a vonalat.

-Menned kell, ugye?-kérdezett rá Jeremy a nyilvánvalóra. Én csak bólintottam.

-Egy darabban gyere haza, vagy fenéken billentelek.-ölelt meg szorosan.

-Nem vagyok Mary Poppins, nem kell engem úgy félteni.-próbáltam viccelődni, és elértem a célom, Jeremy fejcsóválva nevetett.

-Ahogy a hangjából kivettem, elég nagy gáz van Moszkvában. Megtennéd, hogy foglalsz nekem jegyet, amíg gyorsan összepakolok?-mondtam, de meg sem vártam a választ, már az emeleten voltam, és hipersebességgel pakoltam össze a harchoz szükséges cuccaimat, és bármit, ami kellhet.

-Negyed óra múlva a reptéren kell lenned.-kiáltott fel Jeremy, bár ha normál hangerőn beszél, akkor is meghallom. Ez már csak a berögződés.

-Rendben.-válaszoltam, és már lenn is voltam a motoromnál a garázsban.

Gyorsan megöleltem még egyszer Jeremyt, és már indultam is. Sajnáltam, hogy Miritől nem tudtam elbúcsúzni, de sietnem kell.

Pedig nem tudom, mikor jövök vissza…

/Miranda szemszöge/

Port Angeles utcáit róttam a gondolataimba merülve. A kocsit már jóval előbb leraktam, friss levegőre volt szükségem. Még mindig ki voltam akadva Bella miatt, de próbáltam objektíven hozzáállni a helyzethez.

Nem ment…

Egy szűk mellékutcán sétáltam, ami még fényes nappal is mély sötétségbe burkolózott. Senki nem járt arra, és akár kísértetiesnek is hathatott volna ez a hely, pedig csak pár méterre volt az élettel teli várostól, mégis olyan volt, mintha fényévekre lenne a való világtól. Mivel én sötétben is jól láttam, nem különösebben zavart a homály.

Hirtelen légmozgást éreztem a hátam mögött, de már nem volt időm megfordulni, mert egy erős csapás a téglafalhoz vágott.

Bajban vagyok.-ez volt az egyetlen értelmes gondolat, ami átfutott az agyamon.

Éreztem, hogy az arcomon felhorzsolódik a bőr (bár egy embernek már szétloccsant volna a koponyája is), miközben támadóm a fülemhez hajolt, és belesuttogott:

-Ne aggódj cicám, nem fog fájni… annyira.-kuncogott, a hátamon pedig végigfutott a hideg.

De nem, nem fog velem ilyen könnyen elbánni!-határoztam el, és lehajítottam magamról a vámpírt. Eléggé meglepődött, de ezt azonnal felváltotta az őrjöngő düh, és nekem rontott.

A következő pillanatban pedig már nem volt egyedül. Ott állt két másik is vészjóslóan fekete szemekkel, támadó állásba guggolva, és éhesen, fenyegetően morogtak.

Kész, végem, ellenük nincs esélyem.

De harcolni fogok, nem adom meg könnyen magam.

Egyszerre indultak felém, be akartak keríteni. Elrúgtam magamtól az egyiküket, a másikat elhajítottam, de a harmadikra már nem volt időm.

Ütést éreztem a fejemen, és a világ elsötétült…

2010. április 29., csütörtök

Ízelítő a 8.fejezetből...

Ízelítő a 8. fejezetből...
Szóval itt az ízelítő, amit megígértem :D
megvan a 40 komi, aminek nagyon örülök, szóval ma este 6kor friss!!!!:DD
Hagyjatok életben lécci xD most még a szemszög is meg van adva *.*
/Bella szemszöge/


Zaklatottan, sietős léptekkel mentem a kémia labor felé, nem akartam haza menni. Beszélnem kellett Jeremyvel.

Ha ő sem hisz nekem…-megráztam a fejem, nem akartam abba belegondolni, hogy ő is árulónak tart. Ráadásul itt van Emmett is, aki most tuti gyanút fogott.

El kellett volna esnem, de annyira ösztönösen tartottam meg az egyensúlyom. Már majdnem a teremnél voltam, mikor egy hideg kéz a csuklómra tekeredett, és mielőtt annyit mondhattam volna, hogy vámpír, berántott egy üres osztályterembe, és becsukta az ajtót.

2010. április 28., szerda

7.Fejezet-Majdnem "baleset"

7.Fejezet

Majdnem „baleset”

Hát, itt az új feji, hamarabb is mint ígértem :)
És ráadásul elég hosszúra sikeredett, 12 oldal worldben :D
Szóóóval mivel már 50-en vagytok ezért úgy döntöttem, beiktatok egy egyszeri játékot!
Tehát 20 komi után kaptok ízelítőt, és amint összegyűlt a 40 komi, azonnal kapjátok az új fejit!
Ha a 40 nem jönne össze (azért remélem, nem így lesz:)), akkor pedig jövőhét vasárnap lesz friss :D
Ez egyrészt azért van, mert hajt a kíváncsiság, másrészt pedig azért, mert már kezdenek elfogyni a tartalék fejezetek, és akkor nem tudnálak ízelítővel kínozni titeket xDD
Különben is, ha ügyesek vagytok, hamarabb is kaphattok frisst vagy ízelítőt!
puszi
mesi28






/Bella szemszöge/

Múltak a napok, és arra eszméltem, hogy már két hét is eltelt. Lassan beköszönt a tavasz, hisz jövő héten már március. Na, nem, mintha Forksban annyira nagy jelentősége lenne a tavasznak, ugyanolyan ramaty, esős az idő, mint általában, csak éppen már nincs annyira hideg.

Megszoktuk a Cullenek jelenlétét, és már nem görcsölünk miattuk, persze résen vagyunk, de mivel nemhogy növekedett volna a vámpírtámadások száma, hanem még csökkent is, valamennyire megnyugodtunk.

Ami a sikátorban történt, azt azóta sem mondtam el a többieknek. Nem is fogom, ez biztos. Próbálom elkerülni Edwardot is, és ez többé-kevésbé sikerül, de sokszor botlok belé, többször, mint szeretnék.

Csak annyira jó vele beszélgetni. Kedves és udvarias. Amikor ott van, elfelejtem, hogy egy vámpírral állok szemben, és furcsa érzés fog el. Mindig emlékeztetnem kell magamat, hogy tulajdonképpen ellenségek vagyunk. Mégsem tudtam rá soha így tekinteni. És egyre kevésbé tudok, ahogy megismerem. Ez kétségbeejtő. Nem tudom, mit tegyek, hogy hogyan viselkedjek.

Gondolataimba mélyedve mentem az irodalom terem felé, nem is figyeltem a külvilágra.

Egyszer csak valami keménynek és hidegnek ütköztem, és valószínűleg fenékre esek, ha két erős kar meg nem tart a derekamnál fogva.

Lassan felemeltem a fejem, és egy ismerős, gyönyörű, aranyszínű szempárral találtam magam szembe.

Egy szót sem bírtam kinyögni. Olyan közel volt hozzám, hogy éreztem a leheletét az arcomon. Utoljára a kisutcában volt ennyire közel hozzám, bár az merőben más helyzet volt, ott egy kést szegeztem a torkának, ami árthatott is volna neki.

Ő is engem nézett, és én még a nevemre sem emlékeztem. Jó volt a karjai között. Mit jó? Egyenesen fantasztikus, megnyugtató, ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy ez a világ legjobb helye, hogy nem is akarok már máshova menni. Karjai védelmezőn, gyengéden öleltek körül, illata megrészegített. Mint a perzselő, déli napfény…

Aranyszeme perzselt, a szívem pedig, ami amúgy is rendszertelenül vert, most rákezdte hatszoros tempóval. Edward féloldalasan elmosolyodott, miközben lassan eleresztett engem. A pokolba is, hogy hallotta a szívverésem!

-Ööö… izé… Ne haragudj.-dadogtam, miközben illedelmesebb távolságba húzódtam tőle.

-Semmi baj, én is figyelhettem volna.-mondta kedvesen, és gyönyörű szeme csillogott, ahogy rám nézett. A gyomrom liftezni kezdett erre a pillantásra.

De miért reagálok így? A fenébe is, olyan vagyok, mint egy naiv kislány!

-Nekem most mennem kell.-hebegtem idegesen, pipacsvörös fejjel, és meg sem várva a választ besiettem a terembe, és nagyot fújva ledobtam magam a helyemre. Jeremy már ott ült, és kérdőn nézett rám.

Én csak megráztam a fejem, hogy semmi bajom, de ahogy nézem, nem igazán hitt nekem.

-Történt valami?-ráncolta a szemöldökét, és azzal a röntgensugár féle nézésével fürkészett.

-Könyörgöm, mi történne itt, egy isten háta mögötti gimiben?-kérdeztem vissza cinikusan a szemeim forgatva.

Ő erre csak csúnyán nézett rám. Elismerem, nem túl szép terelés, hisz mégsem mondhatja nekem, hogy azért, mert öt vámpír a suliba jár, mikor épp ott az egyik, és hogy ezért még otthon kapni fogok, de jelenleg nem érdekelt.



/Alice szemszöge/

Hirtelen a bátyám jövője eltűnt előlem. Nem úgy mintha meghalt volna, mert akkor abszolút nem látok semmit. Itt viszont láttam, hogy összeütközik valakivel a folyosón, de azt nem, hogy kivel. Egy arctalan, alaktalan illetővel.

Tehát Bellával. Nagyon érdekesen blokkolja a képességem, mert mindent látok ugyanúgy, most is tudom, hogy Edwarddal mi történt, de az ő válaszait, reakcióit, tetteit abszolút nem. Bosszantó.

Viszont ha az én drága bátyuskám összefut a folyosón Bellával, azt nekem látnom kell.

Már bent ültem a teremben, de felpattantam, és kimentem a folyosóra a szekrények mögé, ügyelve arra, hogy Edward ne lásson, és az illatomat se érezze, és vártam.

Edward a folyosón ment, és látszólag nagyon gondolkodott valamin, mert kizárta a külvilágot.

Mi az emberek számára fenyegetőek vagyunk, nem kellett attól tartania, hogy nem kerülik el, ez ösztönösen megy. Na, persze Bella minden, csak nem átlagos.

Ő vele szemben jött, szintén a gondolataiba mélyedve, és mintha csak ki lett volna számítva, egyenesen egymásnak rohantak.

Edward „felébredt”, és automatikusan Bella után kapott, hogy el ne essen az ütközéstől.

Olyan édesek együtt!

Bellába a szusz is beleszorult, de Edward sem volt jobb állapotban. Jó, hogy nem gurult ki a szeme, annyira nézte a karjaiban tartott lányt.

Aztán Bella magához tért, és elvörösödött, a szíve pedig felgyorsult. Bár, arra már felfigyeltem, hogy elég rendszertelenül ver, nem tudom, ez mitől lehet. Talán valami betegség.

-Ööö… izé… Ne haragudj.-dadogta Bella.

De zavarban van valaki.-vigyorogtam magamban.

-Semmi baj, én is figyelhettem volna.-bújt elő bátyámból az úriember, de még mindig Bella szemeiben merült el, és elengedni sem nagyon akarta.

Bella hallhatóan felgyorsult szívverése térítette észhez, és egy féloldalas mosoly kíséretében eleresztette. Régen láttam őt így mosolyogni. Most a szeme is mosolygott. Mindkettőjüket jól láttam, mert oldalt álltak nekem.

-Nekem most mennem kell.-hebegte Bella még pirosabb fejjel, és választ sem várva besietett a terembe, még engem sem vett észre.

Edward azonban igen, mert, ahogy megbűvölve nézett Bella után, pillantása felettem is átsiklott, és sajnos már nem volt annyira hipnotizálva, hogy ne vegyen észre.

Gyorsan elkezdtem a japán himnuszt énekelni magamban, és én is bementem a terembe, mielőtt még elkaphatta volna a grabancom.

Bár nem hiszem, hogy megúszom ezt egy fejmosás nélkül, de úgyse fogok rá hallgatni.-vigyorogtam magamban.-Erre találták ki a szelektív hallást.

/Miranda szemszöge/

Ezen az órán egyedül vagyok sajna, mert Bellának és Jeremynek irodalmuk van. Gondolataimba merülve bámultam ki az ablakon, mikor meghallottam, hogy Jessica és Lauren elmélyülten sugdolóznak az előttem levő padban.

Mintha Bella nevét hallottam volna… Hegyezni kezdtem a fülemet.

-Nem is hallottad?-suttogta Jess hitetlenkedve, mire Lauren csak alig észrevehetően megrázta a fejét.-Bella Swan az új sráccal kavar.

-Melyikkel?-kérdezte Lauren izgatottan, én pedig nem akartam hinni a fülemnek. Hogy mi van???

-Edward Cullennel.-súgta Jesscia úgy, mintha ez magától értetődő lenne.-Eric látta, ahogy a folyosó kellős közepén egymásra másznak, egy lapot sem lehetett volna közéjük csúsztatni.-kezdte ecsetelni Jessica, én meg nem hittem a fülemnek. Bella egy vámpírral???!!! Az ki van zárva!

-Anyám, ez durva! Két hete járnak ide, a Swan csajszi meg máris rámászik a leghelyesebb pasira.-suttogta hitetlenkedve Lauren.

Nem tudtak tovább pletykálni, mert kicsöngettek, és felbolydult az osztály. Lesokkolva, de egyre nagyobb dühvel mentem, vagyis inkább rohantam (emberi tempóban) az irodalom terem felé. Hihetetlen, hogy pont Bella, aki annyira megveti a vámpírokat, pont ő kezd ki eggyel. Nem akarom elhinni! És miért nem szólt nekem róla? Hisz mindent megbeszélünk! Olyan, mintha a húgom lenne!

Kicsöngettek, és dühöngve mentem ki a teremből. Lesz mit megmagyaráznia Bellának.

Bella és Jeremy épp vigyorogva léptek ki a teremből, mikor az én dühös ábrázatommal találták szembe magukat. Majd felrobbantam, szemeim szikrákat szórtak. Bells és Jeremy arcáról azonnal lelohadt a mosoly, és aggódva kérdően néztek rám.

/Bella szemszöge/

Olyan jó kedvem volt, mint már hetek óta nem. Jeremyvel mindig jól kijöttünk, rendes srác volt, és abszolút nem érdekelt, hogy meleg. Legalább abban tuti lehetek, hogy mindig csak barátként fog rám tekinteni.

Végigdumáltuk az irodalmat, és nevetgélve jöttünk ki a teremből, mikor Miranda villámokat szóró tekintetével találtuk szembe magunkat.

Úgy látom nagyon feldühítette valami, mert úgy nézett ki, mint aki menten felrobban. Kissé hátrahőköltünk, mert Miri ugyan nehezen jön ki a béketűrésből, de ha egyszer megtörténik, akkor lehet menekülni. Iszonyatosan fel tudja kapni a vizet.

-Isabella Marie Swan.-sziszegte fenyegető éllel a hangjában, majd megragadott a karomnál, és dühösen húzni kezdett a parkoló felé. Hajjaj, ez rossz jel, a teljes nevemet használta.



Vajon mivel húzhattam így fel? Vajon meg tudta, mi történt a sikátorban?-ijedtem meg egy pillanatra, de aztán gondolatban megdorgáltam magam.

Ugyan honnan tudná? De hülye vagy, Bella!

-Miri, nekünk még lenne egy óránk.-figyelmeztettem óvatosan, de ügyet sem vetett rám, és egészen a motoromig vonszolt.

Így tuti nem hallhattak meg minket, legalább is nem a közvetlen közelükben vagyunk, és annyi zaj van egy suliban, hogy hacsak nem koncentrálnak kifejezetten ránk, nem hallanak meg minket még a vámpírok sem.

-Elmondanád végre mi bajod?-kérdeztem karba font kézzel, mert el nem tudtam képzelni, mitől akadhatott így ki.

-Hogy mi bajom? Azt kérdezed, mi bajom?-emelte fel a hangját, és szinte már hisztérikusnak hatott. Kicsit megrémültem, még sosem láttam ilyennek.

Aztán mintha észbe kapott volna, megrázta a fejét, és normális hangnemben folytatta.

-Mióta tart ez Bella? És miért nem mondtad el?-vont kérdőre most már inkább fájdalmas és csalódott hangon, semmint dühösen.

Én csak álltam ott értetlenül, és azt sem tudtam, eszik-e, vagy isszák azt, amiről beszél. Mi mióta tart? Mit nem mondtam el?

-Lemaradtam valamiről? Fogalmam sincs, miről beszélsz.-néztem rá értetlenül.

-Ugyan, Bella, ne add az ártatlant, felesleges. Mindent tudok.-jelentette ki határozottan, én meg egyre kevésbé értettem, miről hadovál itt nekem.

-Volnál szíves beavatni a részletekbe? Mert nem értek semmit.-kezdtem begurulni. Miért nem mondja el, hogy mi böki a csőrét? Ebből a halandzsából nem bírom leszűrni.

-Azt ne mondd, hogy nem tudod, miről beszélek!-csattant fel, és ismét düh áradt a szavaiból.-Te és Edward Cullen mióta vagytok együtt? Egyáltalán hogy gondoltad ezt? Miért nem szóltál? Az istenért, Bella, ennyire nem lehetsz felelőtlen, ő egy v…-csak úgy áradtak belőle a szavak, de én még időben kapcsoltam, és a kezem a szájára tapasztottam, hogy be ne fejezze a mondatot, habár teljesen letaglózott az, amit mondott.

Én meg Edward?

Ez valami vicc?

Mi van ma? Április elseje?

Ez őrület!

-Honnan szedted ezt az eget rengető orbitális idiotizmust?-kérdeztem nyomatékosítva minden szót, mintha egy három éveshez beszélnék, miközben elengedtem.

-Ugyan már, mindenki tudja!-nevetett fel egy csepp öröm nélkül.-A fél suli szeme láttára másztatok egymásra a folyosó közepén!-szinte köpte a szavakat, még sosem beszélt velem így, és nagyon fájt mind a hangnem, mind az, hogy nem hisz nekem.

-Jézusom!-csattantam fel dühösen.-Talán te is láttad? Mert ha ott lettél volna, és nem a pletykák után mennél, akkor tudhatnád, hogy csak egymásnak mentünk, és megtartott, hogy hátra ne essek.-mondtam dühösen, a könnyeimmel küszködve. Amikor dühös leszek, mindig kibuggyannak a könnyeim, de ezúttal nem hagytam kicsordulni őket, sűrűbben pislogtam, és nyeltem a dühös, sós cseppeket.

-És ezt most higgyem is el? Isabella, legalább ne hazudj!-vágta még hozzám, majd elviharzott, én meg csak álltam ott letaglózva, és immár semmi nem tartott vissza attól, hogy a könnyeim kicsorduljanak.

Úgy éreztem le kell vezetnem a feszültséget, különben felrobbanok, mint egy időzített bomba. Gyorsan letöröltem árulkodóan nedves arcomat.

-A macskabajszát neki, hogy legyen száz gyűrűje, de ujja egy se, hogy a rongyba tekert hónaljmankóját, a nyamvadt nyű adna néki jóéjt-puszit!-káromkodtam magamban, miközben odasuhantam a mocimhoz. Azt sem tudom, kire vagyok igazából dühös, úgy az egész szituáció egyszerűen dühítő. ÁÁÁ!!!

Miközben magamban puffogtam, észre sem vettem, hogy nem vagyok egyedül.

-Jézusom, Emmett, a frászt hoztad rám.-kaptam a szívemhez ijedtemben, mikor megláttam a motoromnak támaszkodni. Ezer wattos vigyorával úgy nézett ki, mint egy csibész kisgyerek bokszoló bőrben. Egy pillanatra megijedtem, hogy látta az előbbi kirohanásom, de akkor inkább döbbent, semmint vigyori képet vágna.

-Valaki nagyon ideges itt. Bár megjegyzem, ilyen káromkodásokat még senkitől nem hallottam, pláne nem egy hölgytől.-mondta, és a vigyor már szinte körbe érte a képét. Komolyan, nem szakad szét az arca?

-Nem vagyok ideges.-morogtam az orrom alatt, mert semmi kedvem nem volt bájcsevegni.

-Aha, én meg Mick Jagger vagyok.-röhögött, de jelenleg nem voltam vevő a humorára.

-Bocsi, nem vagyok Rolling Stones rajongó.-mondtam szárazon, és meg akartam kerülni őt, hogy felpattanhassak az én gyönyörűségemre, és a sebesség kitörölje a fejemből a fájó gondolatokat.

Azonban nem figyeltem a lábam elé (mint általában), és nem vettem észre, hogy Emmett, aki még mindig nem fogta fel, hogy nem vagyok vicces kedvemben, ki akar gáncsolni.

/Emmett szemszöge/

Nekem és Edwardnak ma már nem volt több óránk, ezért miután kijöttünk a teremből, és az én drága öcsikém nem volt vevő a zseniális humoromra, (fel nem fogom, miért) elviharzott, hogy majd a kocsinál találkozunk.

Az a Bella tuti elvette a józan eszét, ha volt neki olyan, mert a mostani állapotánál még egy holtkóros is szívderítőbb látványt nyújt. Komolyan, vallást fogok váltani, mert ezt a hősszerelmest elnézve még akár el is tudom hinni, hogy a lélek tud a testen kívül mozogni.

Amikor ez a csaj ott van a közelben, felőle kiüthetne a harmadik világháború, azt se venné észre. Tényleg olyan, mint egy szerelmes tinédzser, pedig igazából már egy vénember.-röhögtem magamban.

A parkoló felé vettem az irányt, és mit látnak szemeim. Emlegetett szamár! Bellácska, ahogy látom nagyon kiakadt valami miatt, és ott volt a barátnője is, Miranda. Úgy tűnt, éppen veszekednek. Na, tessék, ingyen szappanopera.

Megálltam a parkoló szélénél, ahol nem láthattak, és figyelni kezdtem. Nem tudom, miért, hisz ilyen nap, mint nap lezajlik a tinik életében, és már elég ilyet hallottam, de hát, amíg Mr. Holtkóros azt sem tudom, hol vagyok Eddyke oda méltóztatja vonszolni magát a kocsihoz, van elég időm, nem?

-Mióta tart ez Bella? És miért nem mondtad el?-kérte számon Miranda csalódott hangon barátnőjét. Jajj, mamám, tini-dráma a köbön.

-Lemaradtam valamiről? Fogalmam sincs, miről beszélsz.-nézett vissza Bella rá bambán. Nem úgy tűnt, mint aki hazudik.

-Ugyan, Bella, ne add az ártatlant, felesleges. Mindent tudok.-jelentette ki Miranda határozottan.

-Volnál szíves beavatni a részletekbe? Mert nem értek semmit.-nézett rá Bella roppant értelmes arckifejezéssel.

-Azt ne mondd, hogy nem tudod, miről beszélek! Te és Edward Cullen mióta vagytok együtt?-nocsak, talán Eddy kanosabb, mint gondoltam. Kezd ez érdekessé válni. Legalább lesz mivel húzni az agyát az én egyetlen öcsikémnek. Úgyis kezdtem kifogyni az extra ötletekből.-Egyáltalán hogy gondoltad ezt? Miért nem szóltál? Az istenért, Bella, ennyire nem lehetsz felelőtlen, ő egy v…-Mirandából csak úgy ömlöttek a szavak, de én még mindig az Edwardra tett megjegyzésen agyaltam, mikor hirtelen elhallgatott, mire odakaptam a fejem. Bella befogta a száját.

Na, nem mondom, tényleg sokat locsog a kiscsaj, de úgy látszik, Bellácskánál betelt az a bizonyos pohár.

-Honnan szedted ezt az eget rengető orbitális idiotizmust?-kérdezte külön megnyomva minden szót. Hűha, a szájbarágás az nagyon megy neki.

-Ugyan már, mindenki tudja. A fél suli szeme láttára másztatok egymásra a folyosó közepén!-ááá, és Emmett bácsi miért nem látta ezt? Mikről maradok én le! Szörnyű! Mert a kicsinek bezzeg semmit se mondanak. Na, látom már, hogy rajta kell tartanom a szemem az öcskösön.

-Jézusom! Talán te is láttad? Mert ha ott lettél volna, és nem a pletykák után mennél, akkor tudhatnád, hogy csak egymásnak mentünk, és megtartott, hogy hátra ne essek.-ja, hogy csak ennyi volt? Ne már! Még a fenekét se fogta meg? Edward, hol élsz te?

-És ezt most higgyem is el? Isabella, legalább ne hazudj!-vágta hozzá a szavakat a barátnője, és ott hagyta. Bella teljesen kiborult, és az eddig elfojtott könnyei most felszínre törtek. Megmondom őszintén, megsajnáltam őt. Jó fej csajnak tűnik, nem egy mártír típus, de most nagyon készen van.

Na, itt jövök én a képbe a zseniális humorommal mindjárt felvidítom. Már indultam volna, mikor sietve megtörölte az arcát, és a motorjánál termett…

Állj! De hát az előbb még húsz méterrel odébb állt! De… na… de ezt hogy az istenbe csinálta? Hiszen nem is láttam! Csak egy elmosódott csíkot! De hát vámpír vagyok az isten szerelmére, hogy történhetett ez?

Na, jó, akkor most jön az Emmett prof.-féle teszt.-dörzsöltem össze a kezeimet, és megindultam Bella felé.

Megtámaszkodtam a motorjánál, de nem úgy tűnt, mint aki tisztában van szerény személyem jelenlétével. Valami nagyon nincs rendben ennél a csajnál, még mindig az előző stiklijén jártattam az agyam, de nem bírtam rájönni, hogy a fenébe csinálta…

-A macskabajszát neki, hogy legyen száz gyűrűje, de ujja egy se, hogy a rongyba tekert hónaljmankóját, a nyamvadt nyű adna néki jóéjt-puszit!-hallottam meg halk szitkozódását, és majdnem felröhögtem.

Hát ilyet se hallottam még senkitől, lenne mit tanulnom tőle, még nekem is, ez pedig már nagy szó. Kezdem kedvelni ezt a csajt, nem egy szende kislány. De azért nem árt vigyázni vele, mert az az előbbi manőver megakasztotta bennem a perverz lemezt.

-Jézusom, Emmett, a frászt hoztad rám.-hallottam meg ijedt hangját, és felvarázsoltam a képemre az Emmett-féle ezer wattos vigyort.

-Valaki nagyon ideges itt. Bár megjegyzem, ilyen káromkodásokat még senkitől nem hallottam, pláne nem egy hölgytől.-húztam szélesebbre a vigyort a képemen. Azt már nem akartam az orrára kötni, hogy a veszekedés nagy részét real time-ban néztem végig az első sorból.

-Nem vagyok ideges.-morogta. Na, pedig ezt most bóknak szántam. Senki nem értékeli a zsenialitásom. Egy meg nem értett lángész vagyok!

-Aha, én meg Mick Jagger vagyok.-röhögtem. Ha már ő nem hajlandó, akkor majd nevetek én a viccemen. Nem tudom, mennyire akar hülyének nézni, de a vak is látja, hogy jelen állapotában inkább hasonlít időzített bombára, mint egy kedves aranyos cuki kicsi lányra.

-Bocsi, nem vagyok Rolling Stones rajongó.-mondta cinikusan, és ott hagyott. Bírom ezt a csajt, végre egy kreatív visszaszólás, és nem azt hallom, hogy „Emmett, ne fárassz!” vagy hogy „Emmett fogd be!”

Eddyke igazán tanulhatna a kis Júliájától.

Azért, hogy ne legyen annyira egyszerű neki se, észrevétlenül kiraktam elé a lábam. Nem is figyelt fel rá, belebukott, úgy ahogy kell, és olyan szépen dőlt hatvan fokos szögben, hogy már visszaszámoltam magamban, mikor ér földet.

3…2…1…

De hiába vártam a becsapódást nem jött. Megállt hatvan fokos szögben, és mintha csak előre lépett volna, aztán meg hátra, visszabillent az egyensúlyába.

Na, ne… Ez már sok!

-Ezt meg hogy a bánatba csináltad?-meresztettem rá a márványszemgolyóimat.

-Miről beszélsz?-nézett rám nagy szemekkel. Bellácska, lehet, hogy az őzike szemeid az öcskösnél működtek, de engem ezzel nem főzöl meg!

-Visszabillentél az egyensúlyodba egy hatvan fokos dőlésből. Erre senki nem képes.-vázoltam a szitut, nem mintha ő nem lett volna ezzel tisztában.

-Ne fárassz, Emmett.-na, tessék, megállapítom magamban, hogy ő jó fej, erre az első adandó alkalommal szétzúzza az illúziót. Majd fogta magát, és elsétált, mintha mi sem történt volna. Én ilyet még nem pipáltam!

2010. április 25., vasárnap

Ízelítő a 7. Fejezetből...

Ízelítő a 7. Fejezetből
Ne öljetek meg :P xD

Jessica és Lauren elmélyülten sugdolóznak az előttem levő padban.


Mintha Bella nevét hallottam volna… Hegyezni kezdtem a fülemet.

-Nem is hallottad?-suttogta Jess hitetlenkedve, mire Lauren csak alig észrevehetően megrázta a fejét.-Bella Swan az új sráccal kavar.

-Melyikkel?-kérdezte Lauren izgatottan, én pedig nem akartam hinni a fülemnek. Hogy mi van???

-Edward Cullennel.-súgta Jesscia úgy, mintha ez magától értetődő lenne.-Eric látta, ahogy a folyosó kellős közepén egymásra másznak, egy lapot sem lehetett volna közéjük csúsztatni.-kezdte ecsetelni Jessica, én meg nem hittem a fülemnek. Bella egy vámpírral???!!! Az ki van zárva!

2010. április 23., péntek

6.Fejezet-Első beszélgetés

6.Fejezet

Első beszélgetés
Hát, itt van a legújabb fejezet. Ennek nem lett függővége, szal egy szavatok se lehet ezt illetően, és remélhetőleg életben is maradok :P
Sokan kérdeztétek, hogy egy pár napig miért nem tudtatok bejutni a blogra. Nos, ráraktam egy tiltást, mert vki megszerezte a blogcímet az ismerőseim közül, és nagyon nem akartam h elolvassa. Sajnálom, nem akartam a frászt hozni rátok :D
Remélem tetszeni fog a fejezet, és ha sok komit kapok, akkor holnap kaptok ízelítőt :P
puszi
mesi28




/Bella szemszöge/

Nem bírtam otthon maradni, bűntudatom volt, amiért titkolózok a barátaim előtt, ezért felpattantam a motoromra, és korán elindultam suliba.

Furcsán is néztek rám Mirandáék, de nem tették szóvá, szerintem el voltak foglalva azzal, hogy nyitva tartsák a szemüket.

Eszeveszett sebességgel száguldottam a suli felé, bár azt nem tudtam, mit fogok csinálni, ha odaérek, de nem is érdekelt. Amíg száguldok, addig törlődnek a gondolataim, és ez megkönnyebbülést jelent, főleg mostanában. Szörnyű, ha már saját magunkat sem bírjuk elviselni.

Sebesség ide-oda, mire a suliba értem, ritka vacak hangulatom lett. Szörnyen éreztem magam. Ennél rosszabb már nem lehet.

Gondterhelten mentem be a biológia laborba, és csak akkor tudatosult bennem, hogy ki mellett is ülök, amikor beléptem a terembe, és megláttam Edward Cullent a padban. A kezem azonnal a csuklómra siklott, és sietve ráhúztam a vastag karkötőt.

Végül megembereltem magam, és elindultam felé. Még alig voltak a teremben, hisz elég korán van. Leültem mellé, de igyekeztem nem ránézni, bár az ő tekintetét folyamatosan magamon éreztem.

Na, ez szép lesz. 20 percnyi idegőrlő, kínos csend. Kellett nekem úgy sietnem.-bosszankodtam magamban.

-Hello.-hallottam meg Edward kicsit tétovázó, de kedves hangját. Oké, sztornó kínos csend, üdv még kínosabb beszélgetés.-A nevem Edward Cullen.-mutatkozott be, bár azt nem tudom, minek. Talán nem tudott mit mondani.

-Szia. Bella Swan.-biccentettem, és egy darabig megint csendben gubbasztottunk, majd eszembe jutott, amit Miriékkel beszéltünk, és felé fordultam.-Honnan jöttetek?-érdeklődtem.

-Houstonból.-válaszolta, mire én felvontam a szemöldököm.

-Nem sokat járhattatok a szabadban.-bukott ki belőlem az epés megjegyzésem, de amint az agyam utolért, már meg is bántam. Gratulálok, Bella, címeres ökör vagy!

-Ezt miből gondolod?-kérdezte meglepetten, és szemébe mintha egy kevés rémület kúszott volna. Próbálta palástolni, de én észrevettem.

-Hát… mert nem nagyon vagytok lesülve.-rögtönöztem. Ilyen gáz magyarázatot! Ennél jobb csak az lett volna, ha közlöm vele, hogy nem mehet végig az utcán csillogva.

-Ja, értem.-túrt bele kócos hajába, és ezzel rendesen elterelte a figyelmem. Bronzvörös haja össze-vissza meredezett, és művészi kuszaságban állt. Így csak még jobban összekócolta, de igazság szerint nagyon jól állt neki. -És te mindig itt éltél?-váltott témát, bár megértem, neki ez elég kényes lehetett az előbb, nem direkt csináltam, azt hiszem, a rosszkedvem miatt nem igazán tudom kontrollálni a megjegyzéseim.

-Nem. Három éve költöztünk ide, aztán egy évre rá apámat áthelyezte a cég, ahol dolgozik, de nem akart már minket is hurcolászni, szóval vett nekünk itt egy házat, hogy befejezhessük a gimit.-mondtam a jól begyakorolt szöveget.

-Akkor Miranda és Jeremy a testvéreid?-kérdezte Edward, és mintha reménykedést hallottam volna a hangjában, de nem tudom, miért. Lehet, hogy csak képzelődöm.

-Nem.-ráztam a fejem.-Miranda az unokatestvérem, Jeremyt pedig Miri szülei fogadták még örökbe, de meghaltak egy autóbalesetben, és apa nem akarta sorsára hagyni Jeremyt sem, ezért mindkettejüket magához vette.-meséltem tovább a standard szöveget. Elég logikusan hangzik, úgyhogy ezzel szoktunk mindenhova beilleszkedni. Bár még nem költöztünk olyan sokszor. De ami késik, nem múlik.

-Értem.-bólintott.-Részvétem.

-Köszönöm.-mosolyodtam el halványan. Tudom, hogy nem létező személyekre mondta, de akkor is kedves volt tőle. Hisz ő nem tudhatta…

Ő is elmosolyodott, és azon kaptam magam, hogy jó vele beszélgetni. Bár jobb lenne, ha őszinte lehetnék hozzá, de az teljességgel lehetetlen. Sőt a társaságát sem kéne kedvelnem! Ez abszurd!

Többet nem tudtunk beszélni, mert becsöngettek, és bejött a tanár, az óra elkezdődött.

Megint magamon éreztem a pillantását, és néha én is ránéztem a szemem sarkából, ám amikor találkozott a tekintetünk, azonnal elkaptam róla a szemem.

Ezt játszottuk szinte egész órán, azt sem tudom, hogy mi volt a téma. Egy szót sem írtam a füzetembe, csak rajzolgattam bele, ami eszembe jutott. Óra végére telefirkáltam egy egész oldalt. Muszáj volt valahogy elterelnem a figyelmem, és ez tűnt a legjobb megoldásnak.

Mikor kicsengettek, a padtársam nem vágtázott ki a teremből, hanem maradt a helyén, és nézte, ahogy lassan összepakolom a cuccaim, és elindulok a kijárat felé.

Nem beszélek vele. Elkerülöm őt. Rá se nézek. Nem beszélek vele. Elkerülöm őt…-ismételgettem magamban, mert hajlamos lettem volna elfelejteni ezt az igencsak fontos elhatározásom.

Elindultam spanyolra. Gondolataimba merülve sétáltam a folyosón, de nem hagyott nyugodni a vészcsengő a fejemben, miszerint nem vagyok egyedül, valaki követ.

Elegem lett ebből a frusztráló érzésből, és megtorpantam, majd oldalra néztem. Edward jött mellettem, és most ő is megállt, és kérdőn nézett rám. Nekem is nagyon jó hallásom van, de komolyan, annyira halkan tud közlekedni, mintha a lába nem is érintené a talajt. Akár egy igazi csúcsragadozó. Puhán, ruganyosan és nesztelenül járt. Végül is, tényleg egy csúcsragadozó, ha innen nézzük.

-Hát te?-kérdeztem meglepődve.

-Nekem is erre lesz órám.-vonta meg a vállát.

-Aha.-nyugtáztam, majd tovább mentem. Ő is jött tovább mellettem. Ez levakarhatatlan! Olyan bunkó vagyok vele, mint még senkivel (na, jó Mike kivétel), és ennek ellenére is itt van. Nem mintha ellenemre lenne… na, jól van Bella! Elég legyen, igenis ellenemre van! El kell őt kerülnöm! Magammal vitatkozom! Innen már csak egy ugrás a diliház… sőt, inkább lépés…

Megláttam a spanyol termet, és megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Megérkeztem, innentől neki is mennie kell az órájára. Besiettem a terembe, és levágtam magam az utolsó padba, akkor legalább kevésbé vesz észre a tanár.

Hallottam, hogy csikordul mellettem a szék.

Odakaptam a fejem, és megláttam azt, akitől eddig menekültem. Ez meg mit keres itt?

-Neked nem kéne órára menned?-kérdeztem értetlenül.

-De hiszen ott vagyok. Hova kéne mennem?-kérdezett vissza.

HEH???

Leesett az állam. Ilyen is csak velem történhet meg! A spanyolunk is együtt van? A sors összeesküdött ellenem. Fortuna elmehet a pokolba!

-Neked is spanyolod van?-kérdeztem rá a nyilvánvalóra.

-Igen.-vonta össze a szemöldökét. Ah, most már kellően elástam magam előtte, akkora marha vagyok, múzeumban kéne mutogatni!

-Ideülhetek, vagy zavarlak?-kérdezte teljesen komolyan. Bella, ezt jól megcsináltad! Oké, hogy vámpír, na de akkor is…

-Maradhatsz.-szökött a vér a fejembe, és folytattam a rajzolgatást, csak most a spanyol füzetembe. Igazából bocsánatot akartam kérni Edwardtól, amiért ilyen bunkó voltam vele, de egyrészt sértette a büszkeségem, másrészt úgyis azt tervezem, hogy messzire elkerülöm, és per pillanat, amilyen hülyén viselkedek vele, a legjobb úton haladok a cél felé. De tényleg ezt akarom?

Jajj, a fenébe is, persze, hogy ezt akarom! Már megint lehetetlenségeket gondolok!

De akkor sem akarom megbántani. Úgy érzem, nem tudnám elviselni, ha azokkal a gyönyörű aranybarna szemeivel szomorúan, vagy sértődötten, esetleg megvetően nézne rám.

De már megint kezdem! Én mondom, kéne ilyenkor egy kikapcs gomb, ami megszünteti az összes gondolatot a fejedben, főleg az ilyeneket.

Bosszúsan felsóhajtottam. Szörnyű, ha már a saját gondolataitól sincs nyugta az embernek.

-Mi a baj?-kérdezte kíváncsian Edward. Most tényleg érdekli? Nem is ismer, és nem voltam vele valami kedves. És elég rendesen helyben hagytam. Bár azt nem tudja, hogy én voltam.

-Zavaros hely a fejem, és elegem van belőle, de sajnos akárhova megyek, jön az is velem.-morogtam bosszúsan, de annyira halkan, hogy ne érthesse, azért nem akartam, hogy még bolondnak is nézzen.

Hangosan felnevetett. Mi ilyen vicces? Ja, persze, megfeledkeztem a vámpírhallásról. Miért ilyen tökéletesek?

-Ismerem az érzést.-mondta kedvesen. Ne már! Ne legyen kedves! Inkább legyen elutasító, zárkózott, vagy bármi, de ne legyen velem ilyen rendes, csak megnehezíti a dolgom!

Nem tudtam lereagálni, hogy ezt az érzést tutira nem ismeri, mert becsöngettek, és bejött a tanár. Talán jobb is így. Ha jobban belegondolunk, ezt a visszaszólásom nem tudtam volna kimagyarázni, és ennél cinikusabb már nem akartam lenni, hisz ő végig udvarias és rendes volt velem.

-Jó napot mindenkinek!-jött be Mrs. Beait.-Röpdolgozatot fogunk írni, úgyhogy mindenki vegyen elő egy lapot.-utasított a tanár.

Hát, ez remek! Már csak ez hiányzott a mai napomból!

Nem megy rosszul a spanyol, de a héten még bele se szagoltam, mert egyrészt itt vannak Cullenék, akik miatt biztos, ami biztos alapon, többet vagyunk a városban, ráadásul a vámpírok mostanában nagyon idegyűltek, alig volt nyugtunk tőlük.

Edward mellettem csak unottan felsóhajtott a tanárbejelentésére. Na, persze, ha én is legalább harmincadjára tanulnám ezt, úgy nekem is menne…

Kitéptem egy lapot a füzetemből, és ráírtam a nevem.

Szerencsém volt, mert a három kérdésből az első kettőre kapásból tudtam a választ, de a harmadikról lövésem nem volt. Törtem a fejem, de mindhiába, semmi nem jutott az eszembe. Padtársam már rég kész volt, és a tollával szórakozott.

-Okostojás vámpír.-morogtam magamban annyira halkan, hogy ne hallja meg, de egyszerűen nem bírtam magammal. Nem szoktam ilyen lenni, nem tudom, mi van velem. Mi van ma? Péntek 13?

-Ne haragudj, mit mondtál?!-kérdezte, és fojtott hangjában minden volt a döbbenettől az idegességen át a hitetlenkedésig, egyszerűen minden.

Na, Bella, jól bejöttél a csőbe! Fene a nagy számat!

-Semmit. Meg se szólaltam.-adtam az ártatlant, és nagyra nyitottam a szemeimet, hogy hitelesebb legyen. Pocsékul hazudok, tudom jól, csak reménykedhettem benne, hogy hisz nekem.

/Edward szemszöge/

Én már rég kész voltam a dolgozattal, de Bella nem boldogult a harmadik feladattal. Pedig okos lánynak tűnik, igaz a rendhagyó igékhez nem ész kell, hanem tanulás. Én jobb híján a tollamat piszkáltam, és próbáltam tudomást sem venni Bella csábító illatáról, amit most egy mozdulattal felém küldött. Izmaim megfeszültek, de most valahogy jobban viseltem, mint legutóbb. Szörnyen nehéz, egyszerűen őrjítő volt, de nem borult el annyira az agyam, mint az előző alkalommal. Ennek örültem. Viszont Mike Newton idegesítő fantáziálásait már nehezebben viseltem. Nehezebben, mint Bella illatát.

Arról már letett, hogy a dolgozatra a nevén kívül bármit is írjon, és Bella járt a fejében. Fogalmam sincs miért, de meg tudtam volna ölni azért, ahogy rá gondolt. Mint egy trófeára, amit meg kell szereznie. Annyira lealacsonyító volt, mintha csak egy tárgy lenne.

Nem látta benne az igazán szépet. Hogy mennyi érzelem van csokoládé barna szemeiben. Hogy milyen szép, amikor elpirul. Hogy mennyire másképp képes látni a dolgokat, mint a többi ember. A legtöbb ember fél tőlünk. Ő nem. Mindenki elájul a tökéletességünktől, ami őt, egy cseppet sem hatja meg. Látszólag legalább is…-teljesen elmerengtem, csak padtársam csöndes, ember fül számára nem is hallható szitkozódására tértem magamhoz, de azonnal meg is dermedtem. Mintha azt mondta volna, hogy… ÚRISTEN!!!

-Ne haragudj, mit mondtál?!-kérdeztem fojtott hangon egyrészt azért, mert mégiscsak órán voltunk, másrészt pedig, ha hangosabban mondom, a hangom remegett volna az idegességtől. Tényleg azt mondta volna, hogy vámpír? Ki ez a lány? Mi folyik itt? Megőrültem?

-Semmit. Meg sem szólaltam.-nézett rám meglepettségtől tágra nyílt, őzike szemekkel. Képzelődtem volna? Nem tudom…

Gyönyörű szeme csillogott, és titokzatosabb volt, mint eddig bármikor. Nem tudtam elszakadni tőle, már az első pillanatban megbabonázott a tekintetével, amikor az első nap szemembe nézett a biológia órán…

2010. április 18., vasárnap

Ízelítő a 6. fejezetből...

Ízelítő
/Edward szemszöge/
Viszont Mike Newton idegesítő fantáziálásait már nehezebben viseltem. Nehezebben, mint Bella illatát.


Arról már letett, hogy a dolgozatra a nevén kívül bármit is írjon, és Bella járt a fejében. Fogalmam sincs miért, de meg tudtam volna ölni azért, ahogy rá gondolt. Mint egy trófeára, amit meg kell szereznie. Annyira lealacsonyító volt, mintha csak egy tárgy lenne.

Nem látta benne az igazán szépet. Hogy mennyi érzelem van csokoládé barna szemeiben. Hogy milyen szép, amikor elpirul. Hogy mennyire másképp képes látni a dolgokat, mint a többi ember. A legtöbb ember fél tőlünk. Ő nem. Mindenki elájul a tökéletességünktől, ami őt, egy cseppet sem hatja meg. Látszólag legalább is…-teljesen elmerengtem, csak padtársam csöndes, ember fül számára nem is hallható szitkozódására tértem magamhoz, de azonnal meg is dermedtem. Mintha azt mondta volna, hogy… ÚRISTEN!!!

...

Sziasztok!

Nem nagyon akartam ezt kitenni, mert talán egyesek sértőnek találnák, de kérlek értsetek meg engem is.

Igazán megtisztelő számomra az ÖSSZES díj, amit tőletek kaptam, és tényleg, igazán jól esett, többször könnybe lábadt a szemem, hogy gondoltatok rám, de már olyan sok díj van mostanában, hogy ez már inkább nyűg, mintsem áldás.

Ez olyan, mintha minden nap karácsony lenne.

Gondoljatok bele, a végén már idegbajt kapnánk a beiglitől meg a karácsonyfától meg a folyton szóló karácsonyi énekekből, pedig ez egy különleges hangulatú nagyon szép ünnep, de ha minden nap lenne, elveszne a varázsa.

Ugyanez a helyzet a díjakkal is. Évente, félévente ha végigszáguld a blogvilágon egy hullám, annak mindenki örül, mert ez egy kreatív kedvesség, és jól esik az embernek. De hogy majdnem minden nap???

Örülök, hogy tetszik nektek, amit csinálok, de díjak helyett, inkább írjatok nekem kommenteket, mert abból sokat tudok tanulni, előrébb visz az írásban, és nem megy el az idő linkelgetésekre meg minden félére.

Mindezzel arra akartam kilyukadni, hogy csatlakoztam Beni kampányához, és ezután minden díjat nagyon megköszönök, de nem fogadhatom el, mert én többre tartok pár szót a chatben vagy egy komiban.:)

Remélem, megértitek!!!




Remélem, senkit nem bántok meg ezzel...

Ha mégis, elnézést kérek!!!

puszi

Mesi28

2010. április 16., péntek

5.Fejezet-A sikátor

5.Fejezet

A sikátor
Hát itt az új fejezet!!!
Nincs függővég, szal ne öljetek meg, viszont elég eseménydús lett :D
Sokan félreértettétek az ízelítőt, higgyjétek el, nem véletlenül nem írtam oda, kinek a szemszöge, és azt hiszem, innentől fogva azt sem fogjátok találgatni, mi is Bella igazából, de ki tudja...:P
Remélem tetszeni fog, és örülnék nagyon a kommenteknek, mint mindig :D
puszi




/Edward szemszöge/

-Edward, ezeket próbáld fel.-nyomott a kezembe egy halom ruhát Alice. El sem hiszem, hogy hagytam magam elrángatni. Oké, én ezt nem bírom tovább, de vigyáznom kell, nehogy elhatározzam magam.

Bementem a próbafülkébe, és mikor Alice is bement, letettem a ruhát, és meglógtam az üzletből. Az elhagyatott utcákon keresztül suhantam, ahova vitt a lábam, nem is akartam célt kitűzni, mert még a végén, Alice fülön csíp.

Idő közben besötétedett. Nem is csodálom, már így hét óra táján.

Stop!-torpantam meg, mert éreztem valamit a levegőben. Halványan, de azért ott volt. Mi ez?

Beleszagoltam a levegőbe, és megint megéreztem a füst szagot. Valami ég? Mert ez nem szimpla cigaretta füst, vagy bármi más, és Port Angelesben nem szoktak csak úgy máglyát gyújtani.

Elindultam követve az illatot, mígnem egy szűk sikátorba jutottam. Pont, ahogy gondoltam. Ezek egy vámpír maradványai. Vajon ki ölte meg, és miért?

Láttam dulakodás nyomokat, de csak a vámpír illatát éreztem, a másik félét nem. Hogy lehet ez?

Aztán ütést éreztem a bal oldalamon, majd minimum húsz métert repültem.

Mi az isten?

Értetlenül keltem fel, és fájt az oldalam. Támadóm a sikátor másik felén állt, az arcát maszk takarta el.

-Minden vámpír ma néz kaja után?-kérdezte, és annyira ismerős volt a hangja.

-Ki vagy te?-válaszoltam figyelmen kívül hagyva a kérdését.

-Lényegtelen. A túlvilágon úgyse kérdezik meg, hogy ki nyírt ki.-mondta, majd újra nekem ugrott, olyan gyorsasággal, hogy csak elmosódott csíkot láttam belőle. Ez hogy lehet?

De most nem volt időm ezzel foglalkozni, mert még egy ütést kaptam a bordáim közé, és reccsenést hallottam, majd hasító fájdalom.

Eltört a bordám… De hogy?

Sürgősen össze kell szednem magam, vagy ez az alig 155 centis lány fog helyben hagyni. Ő már felettem térdelt, és egy tőrt tartott a kezei közt, mire elkaptam a csuklóját, kicsavartam belőle a fegyvert, és elhajítottam a lányt.

Nem szokásom hölgyeket bántalmazni, de nem fogom megöletni magam.

-Miért akarsz végezni velem?-kérdeztem, miközben felé közelítettem. Még álarcon keresztül is láttam, ahogy az arca eltorzul, miközben talpra küzdi magát.

-Vámpír vagy. Embereket ölsz. Nem elég?-zihálta, és belenéztem dühtől izzó szemeibe.

-Nem ölök embereket.-mondtam.

-Jah, persze, én még a húsvéti nyuszi vagyok.-mondta gúnyosan, majd újra nekem támadt, de már jóval lassabban. Szerintem ő is szerzett egy komolyabb sérülést, mert már nem mosódott össze csíkká, bár még így is gyorsabb volt nálam.

Szaltózott egyet, majd egy erős, határozott ütést mért a vállamra. Az ilyet meg se kéne éreznem, de ez fájt. Majdnem kaptam egy jobb horgot, de még időben elhajoltam, és a karjánál fogva akartam elhajítani, azonban rájöhetett, mert az oldalamba rúgott, így elejtettem őt, mire kecsesen guggoló testtartásban ért földet.

-Ha csak amiatt akarsz megölni, mert embereket ölök, akkor feleslegesen fáradsz, mert állatokkal táplálkozom.-próbáltam meggyőzni az igazamról.

-Honnan tudjam, hogy nem hazudsz?-állt meg egy pillanatra, és büszkén felszegte a fejét. Olyan méltóság sugárzott a lényéből, hogy teljesen letaglózott vele.

-Aranyszínű a szemem.-feleltem egyszerűen.

-Hallottál már kontaklencséről?-jogos kérdés, de most nincs igaza.

-És szerinted ha kontaklencse lenne, akkor nem valami kevésbé feltűnő színt választottam volna? Melyik embernek van ilyen szeme? Nem vagyok teljesen hülye.

-Itt most én kérdezek, mert te vagy slamasztikában.-termett előttem, és tőrét a torkomnak szegezte.

-Ha nem akarod elhinni, hogy igazat mondok, azzal nem tudok, mit kezdeni.-mondtam neki, és nem is próbáltam kicselezni, mert ez a tőr sem volt mindennapi, az biztos.

Olyan közel hajolt, hogy éreztem leheletét az arcomon.

-Ajánlom, hogy igazat beszélj, mert ha még egyszer elkaplak, nem kegyelmezek.-suttogta fenyegetően, majd villámgyorsan a csizmájába dugta a fegyverét, és mielőtt annyit mondhattam volna, hogy bikk-makk, eltűnt. Ahogy elnéztem Port Angeles sötét házai felett, még láttam egy suhanó árnyékot a háztetőkön.

Ki volt ez a lány?

/Bella szemszöge/

-Ha nem akarod elhinni, hogy igazat mondok, azzal nem tudok, mit kezdeni.-mondta, miközben szinte összeért a testünk, ahogy a tőrt a nyakához nyomtam. Szemeiből őszinteség sugárzott, semmi más. Éreztem a leheletét az arcomon, illata szinte átjárt.

Ha embereket öl, se lettem volna képes ott végezni vele. Nem tudom, mi ütött belém, de képtelen voltam rá. Közelebb hajoltam hozzá, és szemébe nézve suttogtam a szavakat:

-Ajánlom, hogy igazat beszélj, mert ha még egyszer elkaplak, nem kegyelmezek.-azt se tudom, hogy most miért teszem ezt. Folytattam magamban a mondatot, de ezt már nem kötöttem az orrára.

Majd, még mielőtt bármit is válaszolhatott volna, elrohantam. A háztetőkön szaladva vettem az irányt hazafelé.

Nem tudom, mi ütött belém. Vajon igazat mondott, és csak állatokra vadásznak, vagy menteni akarta a bőrét? És ő miért nem ugrott nekem? Jó persze, feltörölte velem a földet, de az önvédelem volt, és nem támadás. Nem ütött meg, nem törte el egy csontom sem, kivéve pár bordámat, de azok már akkor megrepedtek, mikor az a nomád felkent a falra.

Viszont én eltörtem minimum két bordáját, valószínűleg a kulcs csontja is megrepedt, és mégsem bántott, nem ütött vissza. Miért?

Hiszen csak egy idegen voltam a számára, kizárt, hogy felismert, vigyáztam, hogy ne érezze meg az illatom.

Míg ezeken jártattam az agyam, hazaértem, és azonnal a szobámba mentem. A többiek is a szobájukban matattak, ahogy a hangokból kivettem.

Elővettem a szekrényemből az elsősegély dobozt (oké, az elsősegély dobozt felturbózva némi gyógynövénnyel, és olyan műanyag gipsszel, amit könnyű felrakni, és ruha alatt nem látszik), és nekiláttam rendbe tenni magam.

Megkérhettem volna Mirit, de akkor végig kell hallgatnom a szentbeszédét arról, hogy már megint nem voltam képes szólni nekik. Ki gondolta volna, hogy egy este alatt két vámpírral is összefutok?

Nem hiszem, hogy ez a magyarázat meghatotta volna.

Letapogattam magam. Oké, ez nem is annyira vészes. A csuklóm megzúzódott, amikor kicsavarta belőle a tőrt, és eltört egy bordám. Edward jobban megszívta. Igen, felismertem őt, de ez nem ment fel az alól a tény alól, hogy megkíméltem. Nem lett volna szabad. De mi van, ha igazat mond? Akkor igazságtalanul vetettem volna véget az életének.

Azt hiszem, akkor nagyobb lenne a bűntudatom. Csak egy valami zavar. Hogy én nem amiatt, vagyis nem CSAK amiatt nem öltem meg, mert állítólag állatokkal táplálkozik. Amikor belenéztem a szemébe…

Tudtam, hogy nem leszek képes megölni. Éreztem.

Na, jó most már elegem van a mai napból! Miért ennyire bonyolult minden?

A csuklómat sürgősen le kell kezelni, vagy ronda lesz holnapra, és nem kell, hogy esetleg Edwardnak feltűnjön, mert a végén még rájön, és az senkinek nem lenne jó.

Elmentem zuhanyozni, majd bekötöztem a kezem a gyógynövényes kötszerrel, aztán miután meggyőződtem róla, hogy a helyén van a bordám, feltettem rá a gipszet.

Hiába voltam fáradt és kimerült, nem tudtam elaludni. Csak Ő járt az eszemben. Elég Bella!!! Ki kell verned őt a fejedből, ő egy vámpír az istenit!

Oké, éppen azon vagyok, hogy lenyugodjak, és elaludjak, erre felhúzom magam. Így kell ezt, hajrá Bella!

Szuper, már magamban is beszélek, mi lesz a következő? Megszólal a mosógép? Atyaég, nem vagyok normális!

Nem is tudom, mikor nyomott el az álom, mert legközelebb csak hajnali ötkor tértem magamhoz.

Megint többet aludtam, mint egyébként, de ezen most nem lepődtem meg a sérüléseim miatt. Szerencsére gyorsabban gyógyulunk, mint az átlagemberek, mondjuk, ha nem így lenne, mindig be lenne kötözve valamink az is biztos.

Nyögve fölkeltem, és a szekrényemhez léptem, hogy valami lazább felső után nézzek, ami eltakarja a gipszet, mert bár nem túl feltűnő, azért meglátszik.

A választásom végül egy kékeszöld laza „A” vonalú felsőre, és egy koptatott farmerre esett meg egy fekete boleróra, tekintettel a hidegre.




Leültem az ágyamra, és levettem a kötést a csuklómról. Szuper, alig látszik rajta valami, és a duzzanat sem olyan vészes. De ezt el kéne takarni, mert van, akinek jobb a szeme, mint kéne…-gondoltam, majd elkezdtem turkálni a fiókomban egy karkötő vagy csuklószorító után. Találtam is egy vastag fém karkötőt. Nem az én stílusom, de legalább nem látszik tőle a kezem. Felhúztam majd bementem a fürdőbe, rendbe szedni magamat.





Kifésültem gesztenyebarna hajam, majd egy laza kontyba kötöttem, kihagyva néhány szálat elől. Örömmel tapasztaltam, hogy nem úgy nézek ki, mint akin átment az úthenger. Talán egy kicsit nyúzottabb vagyok a szokásosnál, de nem vészes. Fogat mostam, majd lementem a konyhába valami kaja után nézni, mert korgott a gyomrom.

Ritka jelenség, hogy éhes vagyok, de a tegnap este után nem csodálkozom. Csináltam meleg szendvicset, és már az asztalnál ültem, mire Jeremy és Miranda előkerültek.

-Meddig pókereztetek?-kérdeztem, mert elég kómás képe volt mindkettőnek.

-Fél négyig.-nyögte Miri, és ledobta magát mellém. Elég vicces látványt nyújtottak, ahogy próbáltak ébren maradni.

-Ja, tényleg, volt valami tegnap este? Találtál valamit?-kérdezte Jeremy. Ajjaj, ettől a kérdéstől féltem én.

-Csak egy nomád vámpír, semmi különös.-vontam vállat, majd fogtam az üres tányért, és elmosogattam.

Bűntudatom volt, amiért nem szóltam nekik Edwardról, de úgyse értették volna meg, és különben sincs különösebb jelentősége, mert nem ismert fel. Győzködtem magamat, de ezt még én sem hittem el teljesen.

/Edward szemszöge/

Szerencsére a sérüléseim gyorsan gyógyulnak, ennek is csak három óra kellett, hogy begyógyuljon, így nem kellett beavatnom a családom.

Alice totál kiakadt, amikor hazaértem, hogy hogy hagyhattam így ott őket, Emmett pedig közölte velem, hogy igazán magammal vihettem volna.

Én csak hümmögtem, de nem mondtam semmit, mert még mindig az a lány izgat, aki az este majdnem megölt.

Olyan különös volt, mintha ismerném. Az arcát nem láttam a maszktól, de a hangja ismerősen csengett, barna szemeivel mintha már találkoztam volna. Az illatát nem éreztem, nem tudom, hogy miért. Igaz, hogy egyszer sem sodorhatta volna felém a levegő, de attól még éreznem kellett volna. Ez nem normális!

És miért engedett el, ha nem hitte el nekem, hogy nem ölök embereket?

-Edward-nyitott be Alice a szobámba.-Minden rendben?-kérdezte, miközben belibbent, és leült törökülésben a kanapé végébe.

-Persze.-mondtam természetesnek szánt hangon.-Miért?

-Mert olyan vagy, mint egy holt kóros.-mondta Alice.

-Kösz szépen.-masszíroztam meg az orrnyergem. Jelen pillanatban kedvenc kishúgom prédikációjára volt a legkevésbé szükségem.

-Örülök, hogy végre te is megtaláltad a neked való társat.-vigyorgott, én meg lefagytam. Miről pampog itt nekem ez a vámpirella?!

-Te meg miről beszélsz? Lemaradtam valamiről?-kérdeztem hitetlenkedő pillantással. Kire gondolt? Csak nem az fordult meg a tündéri buksijában, hogy én meg Bella…?

-Jajj, hát neked mindent a szádba kell rágni?-csattant fel.-Természetesen Belláról beszélek. Lerí rólad, hogy beleszerettél.-vigyorgott, mint a vadalma. Én lesokkoltan néztem rá. Mit szed a húgom?

-Csukd be a szád bátyus.-kuncogott.-Azt ne mondd, hogy észre se vetted, hogy szerelmes vagy belé.-vonta össze a szemöldökét.

-Alice, te nagyon el vagy tévedve. Honnan vetted ezt az őrült ötletet? Én meg Bella? Te nem vagy magadnál! Ő egy ember! Ráadásul egy szót sem beszéltem még vele. Hol élsz te?-csak úgy ömlöttek belőlem a szavak. Beleőrült a látomásaiba, vagy micsoda? Álljunk csak meg… Látomás!-Alice, látomásod volt Bellával kapcsolatban?

-Nem. Sose szokott lenni.-fintorgott.-Miért?

-Azt hittem onnan szedted ezt a bolondériát, hogy szerelmes vagyok Bellába.

-Az lehet, hogy neked nem tűnt fel, de tudod, szegény Jazzt teljesen kikészíted az érzelmeiddel.-húzta fel az orrát Alice.

-Nem szerettem bele Isabella Swanba. Téma lezárva.-jelentettem ki határozottan, és kiugrottam az ablakon. Egyedüllétre volt szükségem. Kizártnak tekintettem ezt a lehetőséget, ugyanakkor Alice bogarat ültetett a fülembe.

Tehetetlenségemben belebokszoltam a legközelebbi fába, ami az ütés erejétől kidőlt a földből. Nem tudom, miért vagyok ideges, hisz Alice meglátása abszolút nem helytálló, és mégis…

Valami tényleg vonzott Bellához. Már annak örülök, ha csak láthatom, és amikor belenézek feneketlen mélységű csoki szemeibe, úgy érzem, mintha megállna az idő.

De neki barátja van, és szemmel láthatóan boldog vele, szeretik egymást. És én különben sem vagyok szerelmes belé! Az kizárt!

2010. április 13., kedd

Mert szeretem a könyveket...

Mert szeretem a könyveket...


A játék menete:

1. Írd le, hogy ki adta tovább a logót, és linkeld őt!
2. Ajánlj röviden 3 számodra kedves könyvet.


3. Add tovább minimum 1, legfeljebb 3 embernek, és figyeld, ki mit ajánl – talán így találsz magadnak újabb kedvenceket.

  •  Köszönöm Lea88nak, hogy gondolt rám, és bevett a játékba :D
  • akkor jönnek a kedvenceim:
Christopher Paolini-Eragon:
Ez az egyik kedvenc könyvem, egy kitalált világban játszódik, Alagesiában, ahol egy zsarnok király, Galbatorix uralkodik már sok éve. A sárkánylovasok birodalmába kalauzol, ahol egy ifjú új lovasnak sok év után kell megküzdenie a birodalommal. Az útja barátokon, ellenségeseken, árulókon és szerelmeseken visz keresztül, hogy átírja a történelmet, és megmentse Alagesiát Galbatorixtól. Egy lebilincselő történet, egy kamasz fiúról, akinek egy pillanat alatt felborul a világa, amiben eddig élt, amikor kikelt neki a sárkánytojás, és alkalmazkodnia kellett. Izgalmas, fordulatos, titkokkal teli egy olyan világban, ami csak az álmainkban él.

Dan Brown-Angyalok és Démonok:
Ez a sorozat első könyve, itt találkozhatunk először Robert Langdon szimbólum kutató professzorral, akit egy reggel a vatikáni rendőrség egyik küldötte keresi fel, mert a vatikánban szörnyű dolgok történennek, mikor egyébként is zavaros a helyzet, és rengeteg ember van, ugyanis meghalt a pápa, és most választják az újat. Ezzel egyidőben egy olasz kutatóközpontban megöltek egy kutatót, és elloptak egy ún. antianyagot, amit most sikerült először ilyen nagy mértékben kivonni. Ebből az anyagból nagyon kis mennyiség is fedezi egy nagyváros energiaellátását, de ugyanennyi mennyiség képes lerombolni is azt. Nagyon veszélyes anyag. Miután elrabolták a négy esélyes pápajelöltet, egy homályos értelmű rejtvényt hagynak csak a rendőrségnek, és egy fenyegetést, miszerint minden órában megölnek egy jelöltet, ha nem teljesítik a követeléseket. Ezek után begyorsulnak az események és egy hihetetlenül fordulatos és izgalmakkal teli történet bontakozik ki Róma utcáin, én nem bírtam letenni a könyvet, a filmet a moziban úgy néztem végig, hogy szétszorítottam a szék karfáját izgalmamban :D Mindenkinek csak ajánlani tudom!!!

Laura Gallego García-Az Idhún emlékezete I. Az ellenállás:
Hát igen, ez is egy fantasy, én már csak ilyen vagyok :D Ennek most a hivatalos ajánlóját fogom bemásolni, mert még nem olvastam végig a sorozatot, és bennem is rengeteg a kérdés :)
Aznap, amikor az Idhúnon bekövetkezett a három nap és a három hold együttállása, Ashran, a fekete mágus kaparintotta meg a hatalmat a bolygón. Ezután a mi világunkban egy Idhúnról menekült harcos és egy varázsló megalakította az Ellenállást, ahová Jack és Victoria, a két, Földön született kamasz is tartozik. A csoport célja, hogy végezzenek a szárnyas kígyók birodalmával, ám Ashran a Földre küldi Kirtasht, a fiatal és kegyetlen gyilkost, aki mindent megtesz, hogy küldetésüket megakadályozza. Oké, nem bírom ki, hogy ki ne egészítsem!!!De van olyan, amit még a leghatalmasabb mágus sem vesz figyelembe. Mi van, ha Kirtashban is lakozik egy érző lény, annak ellenére, hogy az, ami? És mi van, ha a legenda közelebb van, mint bárki is gondolná???Rejtélyekkel teli kalandos történet szerelemről, harcról, és barátságról, megfűszerezve egy kis varázslattal és jó néhány életveszélyes helyzettel!
Akinek tovább adnám:
Szylunak
phoenixnek

2010. április 11., vasárnap

Újabb díj...

Újabb díj...
Nem értem, mire jó ez a rengeteg díj, de köszönöm szépen, h gondoltatok rám :)

Szabályok:


1. Tedd be a logót a blogodba!

2. Nevezd, meg akitől kaptad!

3. Válaszolj a kérdéseket!

4. Nevezz meg 6 bloggert (belinkelve) akinek továbbadod!

5. Értesítsd az érintetteket!
Kaptam:
Rebytől
lea88
Lucától
Klajcsiítól
nesszitől
esztertől
phoenixtől
Kedvenc:


…könyvem: Twilight Saga, Eragon sorozat, HP könyvek, Átváltozás, Csontváros, Dan Brown összes könyve, Misztikus szerelem, Arany iránytú trilógia, és huh, hát hosszú lenne felsorolni, imádom a könyveket, de főleg a fantasykat, de a horrort se vetem meg :D

…íróm: Stephenie Meyer, Christopher Paolini, Dan Brown, Meg Cabot

…ételem: pizza...asszem xd

…italom: mojito nyamiiii kicsit sem vok ám alkoholistá ááá dehogy xD

…színem: KÉK, fekete, narancssárga, lila, szürke, piros

…énekesem: Billie Joe, Timbaland, meg én inkább bandákat szeretek, pasi énekesből nem sok van :D

…énekesnőm:Rihanna , Avril Lavigne , Pink, Nelly Furtado, Kelly Clarkson, Danity Kane

…együttesem: Muse, Paramore, Linkin Park, Nickelback, Green day, Hinder, Mutemath, ACDC, Rolling Stones, TANKCSAPDA (már a kevésbé perverz dalaikat xd)

…DJ: nincs

…színészem: Kellan Lutz,Bruce Willis, Steven Segal, mondjuk én a celebekért nem igazán vok oda...xd

…mozifilmem: Titánok harca ami most megy, régebbről az Avatar :D
…filmem: na ebből jó sok van... Indiana Jones filmek, District 9, Rémségek cirkusza, Twilight és New moon, Mamma mia, Harry Potter 3, Egyszerűen bonyolult, Hasonmás, Lopakodó, Titanic, Neveletlen hercegnő 1-2, Becstelen Brigantyk, Titkok könyvtára, Anakonda és a véres orchidea, Nemzet aranya 1-2, Angyalok és démonok, Da Vinci kód, és még van egy pár, de nem fárasztalak tovább titeket :D

…sorozatom:  Shark-törvényszéki ragadozó,Dr. House, Szellemekkel suttogó

…dalom: változó, most éppen a Hinder-Lips of an angel és Nickelback-Gotta be somebody +Photograph

…hangszerem: zongora, gitár

…hónapom: július

…napom: szombat

…napszakom: délután, este, késő este :D

…évszakom: nyár

…sportom: röplabda, síelés, úszás, snorkellezés

…bloggerem: akiket olvasok, sok lenne azt felsorolni :)

…kommentelőm: mindenkinek hálás vagyok, aki ír nekem komit :)

…idézetem:imádom az idézeteket, mivel ma jó kedvem van, nem egy depresszívet, hanem egy vicceset, de annál igazabbat :D
"A hülyeségnek van határa, nekem meg van útlevelem"
"Az írás a skizofrénia társadalmilag elfogadott formája"
"Embertől nem kérek tanácsot, az életem egyedül is el tudom cseszni"
Még egyszer köszi a díjat :)
ÉS KÜLDENÉM MINDEN ÍRÓNAK, MERT MINDENKI MEGÉRDEMLI :)
puszi
mesi28

2010. április 10., szombat

Ízelítő az 5.Fejezetből...

5.Fejezet részlet
A sikátor

Értetlenül keltem fel, és fájt az oldalam. Támadóm a sikátor másik felén állt, az arcát maszk takarta el.


-Minden vámpír ma néz kaja után?-kérdezte, és annyira ismerős volt a hangja.

-Ki vagy te?-válaszoltam figyelmen kívül hagyva a kérdését.

-Lényegtelen. A túlvilágon úgyse kérdezik meg, hogy ki nyírt ki.-mondta, majd újra nekem ugrott, olyan gyorsasággal, hogy csak elmosódott csíkot láttam belőle. Ez hogy lehet?

De most nem volt időm ezzel foglalkozni, mert még egy ütést kaptam a bordáim közé, és reccsenést hallottam, majd hasító fájdalom.

Eltört a bordám… De hogy?

Sürgősen össze kell szednem magam, vagy ez az alig 155 centis lány fog helyben hagyni. Ő már felettem térdelt, és egy tőrt tartott a kezei közt...
 
És a továbbiak kiderülnek pénteken :D:D:D
Hagyjatok életben pls!:P

2010. április 9., péntek

4.Fejezet-A medál II.rész

4.Fejezet

A medál

II.rész
Nah, itt az új fejezet, elég gonosz függővéggel, dehát ezt már megszokhattátok tőlem :P
szal csakis saját felelősségre olvassátok xd



/Edward szemszöge/

Bella a motorjának dőlve várakozott, mikor megérkeztünk a suliba. Persze a fél parkoló minket bámult, de ő nem. Makacsul előre meredt. Még mindig nem tudom megszokni, hogy nem hallom a gondolatait.

De legalább nem csak az én képességem hatástalan vele szemben, hanem Jasperé és Alice-é is. Egyikünk sem érti, miért van ez, de nagyon idegesítő. Talán ő az egyetlen, akinek a gondolataira tényleg kíváncsi vagyok, erre pont vele mondok csődöt.

Annyira titokzatos ez a lány. És az illata… arra nincsenek szavak. Sosem éreztem még ilyet. De az is furcsa, mert csak akkor érzem, ha mondjuk egy mozdulat, vagy a szél felém sodorja, és akkor is hihetetlenül gyorsan eltűnik.

Mintha csak egy tova tűnő tiszavirág lenne a nyári szélben. Az emléke viszont élénken él bennem tovább…

-Edward, bámulhatnád őt kevésbé feltűnően is-dorgált meg vigyorogva Alice olyan halkan, hogy még a mellettünk állók sem hallhatták. Észre se vettem, hogy őt nézem, annyira természetesnek tűnt.

-Nem tudom, miről beszélsz.-adtam a hülyét.

-Ó, szerintem tudod.-somolygott Alice, és karon fogva Jaspert, elindultak az első órájukra.

Én meg odamentem hozzá. Magam sem tudom, miért is igazán. Egyszerűen vonzott. Út közben a józanabbik énem elmondta az idióta minden jelzőjét rám, és talán igaza is volt, de most nem érdekelt. Megálltam mögötte, de nem vett észre.

Éppen szólni akartam volna, mikor tett egy határozott félfordulatot, és szembe került velem. A menetszéllel pedig megéreztem azt a csodálatos virágillatot, ami fejbe vágott, akár egy súlyos labda.

Felemelte a fejét, és én nem tehettem semmit, örvénylő csokoládé szemei magukba szippantottak, és meg sem tudtam szólalni, pedig tudtam, illene valamit mondanom. Ő is csöndben volt, de a tekintete beszélt hozzám. Meglepettség, egy pillanatra düh villant át rajtuk, végül csak a tiszta csillogás maradt, ami szinte megbűvölt.

Már éppen próbáltam valami értelmes, épkézláb mondatot kinyögni, mikor elszakította pillantását az enyémtől, sarkon fordult, és határozott, de sietős léptekkel a főépület felé vette az irányt. Hát ezt jól elszúrtam, biztos idiótának néz.

/Miranda szemszöge/

Mikor beértünk a parkolóba, azonnal Bells-t kerestem, és hamar meg is találtam. A motorja előtt állt az egyik vámpírral…

Állj! Hogy kivel???!!!

Nem hittem a szememnek.

-Jeremy!-böktem őt oldalba, majd Belláék felé mutattam. Ő viszont nem lepődött meg.-Te ki se akadsz?-vontam őt kérdőre, de erre csak egy vállrántás volt a válasza.

-Nem. Szerintem csak próbál többet megtudni róluk.-mondta nyugodtan. Végül is igaza lehet. Erre nem is gondoltam. Néha túlkombinálom a dolgokat.

Tovább figyeltük őket. Még egy hosszú pillanatig egymás szemébe néztek, majd Bella ott hagyta a vámpírt (asszem Edwardnak hívják a srácot), és elindult az első órájára.

Gyorsan kerestem egy parkolóhelyet, és Jeremyvel mi is elmentünk törire.

Egész nap figyeltem a helyi híreket, hogy történt-e gyilkosság a környéken, de semmi. Pedig könnyen ki lehet szűrni a vámpírok által elkövetetteket, ha az ember tudja, mit keressen, de semmit sem találtam.

Ezek nem esznek, vagy mi???

A pad alatt most is a matchbook-omat bújom, de az eredmény ugyanaz. Szerencsére nem buktam le, de a tanárok amúgy sem szoktak zaklatni, tudják, hogy úgyis tudom. Mondjuk, a magam 60 évével az lenne a szép, ha nem tudnám.

Igen, nem csak a vámpíroknak adatott meg a halhatatlanság, hanem nekünk is, de van választásunk, eldönthetjük, mit akarunk.

De ha az örök életet választjuk, akkor vele jár az örök vadász-lét is, viselnünk kell a küldetésünk. Én ezt az utat választottam, és nem bántam meg. Persze, néha nehéz, megterhelő, sőt néha magányosnak érzem magam, de összességében, ha lenne még egy lehetőségem, ugyanezt választanám.

Jeremy is így döntött, ő most igazából 36 éves. Bella áll még választás előtt, az ő kora normálisan is csak 17, de sejtem, mit fog választani. Ugyanis megfogadta, hogy elkapja a szülei gyilkosát. Talán ez könnyebb lesz, mint gondolta, mert nagy valószínűséggel a vámpír is be akarja fejezni, amit elkezdett, és Bellát is meg akarja ölni, ami legutóbb nem sikerült neki.

A másik lehetőség, hogy szépen leéljük az életünket, ami megadatott, és amíg tudjuk, addig visszük a küldetést, amit a sors ránk szabott.

/Bella szemszöge/

A délelőtt nyugodtan telt, egy pár órán találkoztam Cullenékkel, de nem úgy néztek ki, mint akik sejtenék a titkunkat. A következő óránk tesi volt mindhármunknak, ezért az öltözők felé vettük az irányt.

Jeremy pár méter után leszakadt tőlünk, és elment a fiúöltöző felé, mi pedig Mirivel tovább mentünk a nőihez. Szokásunkhoz híven megint késésben voltunk, úgyhogy gyorsan (de azért még emberi tempóban) átöltöztünk, és bementünk a terembe.

Az edző épp belekezdett a mondandójába:

-Ma kosarazni fogunk, úgyhogy kérek két csapatkapitányt, és Miss Swan, vegye le a nyakláncát, mielőtt beleakad valamibe.-mondta Clapp edző. El is felejtettem, hogy anyu medálja még mindig rajtam van. Ritkán hordok ékszert, megfeledkeztem róla. Gyorsan levettem a nyakamból, és letettem a padra, majd visszaálltam a sorba.

/Jasper szemszöge/

A tesi óra mindenkinek közös. Ahogy Em mondaná, ez a csoportos vámpírkínzás. Igazat kell, adjak neki, ez az óra a legrosszabb, mert teljesen vissza kell fognunk magunkat.

De legalább a tanár nem kezdett el bemutogatni minket. Már beálltunk a tornasorba, és az edző éppen belekezdett volna az órába, mikor két lány szó szerint beesett az ajtón.

Azonnal felismertem őket.

Isabellára nem hatnak a képességeink, ráadásul annyira ismerős nekem, mintha már láttam volna ezelőtt. És ott van Miranda, a barátnője, ő is elég furcsa lány. Alice neki se látja a jövőjét, bár ha rákoncentrál, felvillan pár homályos kép, de semmi konkrétum. Jeremyvel, Isabella állítólagos (azaz Edward szerinti) fiújánál ugyanez a helyzet, csakhogy őt én nem érzem, viszont Edward képessége működik rajta. Olyan bonyolult ez az egész…

-Ma kosarazni fogunk, úgyhogy kérek két csapatkapitányt, és Miss Swan, vegye le a nyakláncát, mielőtt beleakad valamibe.-ragadott ki Mr. Clapp hangja töprengésemből.

Isabella levette a medált, és letette a padra, mire én lefagytam. Biztos, hogy láttam már ezt a nyakéket valahol. Csak tudnám, hol! A fenébe a vámpírmemóriával, nem jó semmire!

Edward erre felém kapta a fejét, és láttam, hogy komoly erőfeszítésébe kerül, hogy fel ne nevessen hangosan.

„Tűnés a fejemből öcskös, ez magán terület!”-szuggeráltam felé a gondolatot. Erre csak elvigyorodott egy pillanatra, majd szó szerint megakadt a szeme Isabellán.

Az óra hátra lévő felében nem is figyelt nagyon másra, amin én jót mosolyogtam, de aztán a gondolataim újra a medálra terelődtek, és próbáltam rájönni, honnan ismerős, de nem ment. Semmire sem jutottam.

Edward jó párszor elég furcsán nézett rám, mire gondolatban elmeséltem neki, miért érdekel annyira ez az ékszer. Végül elhatároztam, hogy megpróbálok utána kérdezni egy kicsit.

Az óra véget ért, és Isabella éppen rakta fel a nyakláncát, mikor odaléptem hozzá.

-Szia!-köszöntem-Jasper Hale vagyok.

-Szia. Tudom, az egész suli rólatok beszél.-tájékoztatott, de éreztem valami furcsát a hangjában, talán egy árnyalatnyi gúnyt.

-Igen.-hagytam jóvá.-Nagyon szép nyaklánc.-tértem rá a lényegre.

-Köszönöm.-mondta kissé meglepetten.

-Honnan van?-puhatolóztam.

-Miért?-kérdezett vissza.

-Csak mert szeretném Alice-t meglepni valamivel. Nemsokára szülinapja lesz.-mondtam az első épkézláb magyarázatot, ami eszembe jutott.

-Ez családi örökség.-mondta lágy hangon, szomorúan mosolyogva, és megérintette a medált.

-Értem.-bólintottam, de a következő pillanatban tartása megfeszült, és riadalom suhant át a tekintetében.

/Bella szemszöge/

-Ez családi örökség.-magyaráztam mosolyogva, mert eszembe jutottak a szüleim, hogy anya mennyit mesélt nekem, apu, ahogy tanított harcolni.

-Értem.-bólintott Jasper, mikor megláttam a karját, és megállt bennem az ütő.

Nem! Ez lehetetlen! Ilyen nincs! Biztos ő az! A karján az a hosszú vágás! Úristen! Azonnal rá kellett volna jönnöm!

/Narrátor szemszög/

Ahogy Jasper követte Bella szemét a forradásra, beléhasított a felismerés. Tudta, hol látta már korábban azt a medált.

Bella közben rendezte vonásait, és nyugalmat erőltetett magára, mert ezt a játszmát le kell játszani, tudta jól.

-Pontosabban még a dédnagyanyámé volt, és mikor kicsi voltam, nekem adta, mert tudta, hogy nagyon tetszett.-mondta Bella meggyőzően. Sosem tudott hazudni, de ez most hihetőre sikerült, és még Jasper is hitt neki, bár kételyei voltak.

/Jasper szemszög/

Tehát a déd mamája… Időben stimmel, az biztos, meg elég kézen fekvő, de ennyi furcsa egybeesés…

Az biztos, hogy nem ő volt az, mert annak a nőnek zöld szemei voltak, és elég régen történt, nem hinném, hogy azok a lények halhatatlanok lettek volna, bár kétség kívül hihetetlen módon hasonlít arra a titokzatos nőre.

Ráadásul Isabella egyértelműen embernek néz ki. Mindenesetre, nem árt az óvatosság, oda fogok figyelni, mert akár ember, akár nem, gyanús nekem ez a lány.

/Bella szemszöge/

Úgy látom, elhitte a mesémet. Most majdnem lebuktam. De a fene gondolta, hogy Jasper Hale volt az a vámpír…

Áhh, ez az egész annyira lehetetlen! De el kell kerülnöm Cullenéket széles ívben.

A délután nyugiban telt, a menzán sem volt semmi. Néhányan suttogtak az új diákokról, de mi feléjük se néztünk, és átlagos témákról beszélgettünk. Ennyi furcsa egybeesés elég volt mára!

Mikor hazamentünk, Miri kitalálta, hogy menjünk be mozizni Port Angelesbe. Úgy néz ki, drága barátnőmnek energia túltengése van. Bár az igaz, hogy régen mozdultunk már ki szórakozni, igazán ránk férne, ezért beleegyeztem, és Jeremy-t is magunkkal vonszoltuk, nehogy ő kimaradjon a jóból.

Nevetgélve mentünk be a moziba, és elhatároztam, hogy most egy estére minden gondomat elfelejtem, és igenis jól fogom érezni magam.

Elkezdődött a film, és engem magával ragadott a korabeli Anglia, és az izgalmas krimi világa.

-Nagyon jó film volt.-lelkesedett Miranda, miközben hárman sétáltunk az idő közben sötétté váló utcákon.

Hirtelen megtorpantam. Magam sem tudom, miért, de az ösztöneim jeleztek.

-Mi az, Bella?-állt meg Miranda is, és kérdőn nézett rám.

Én csak megráztam a fejem, de a furcsa érzés nem múlt el, sőt, csak erősödött.

-Menjetek csak haza, majd én is megyek.-vetettem oda, de már az előttem lévő kis utcák sötétségét fürkésztem.

-Biztos vagy benne?-kérdezte Jeremy is.

-Igen, menjetek csak, nem lesz semmi baj.-mondtam, de még csak rájuk sem néztem.

-Rendben.-mondta Miri, majd hallottam, ahogy a kocsi felé veszik az irányt.

Én meg tovább haladtam a szűk utca felé, miközben levettem a bőrdzsekim, és beraktam az egyik meglazult tégla mögé a ház oldalánál, majd felvettem az álarcom, amit mindig magamnál hordok.

Nesztelenül haladtam előre, majd meghallottam egy férfi kétségbeesett könyörgését.

-Kérem szépen. Gyerekeim vannak, feleségem. Engedjen el, nem szólok senkinek, esküszöm!

Teljes sebességre kapcsoltam, és a következő pillanatban megláttam, ahogy egy vámpír a férfi felé hajol, és már épp készül megharapni, mikor ráugrottam, és letéptem a férfiről, aki sokkos állapotban esett a földre. Lehet, hogy kórházba kell vinni, de ezzel most nem tudtam foglalkozni.

A vámpír meglepetten nézett, majd rám vicsorgott, és mélyről jövő morgás tört fel a melkasából.

Nem várhattam, míg ő támad ezért kihasználva a gyorsaságom, egy jól irányzott rúgással gyomorszájon találtam, majd lendületből bemostam neki egyet, és letéptem egy karját.

Ettől még nem fog meghalni, szóval újra ráugrottam, és letéptem a fejét is, azonban a másik kezével megragadott és a falhoz vágott.

Felnyögtem, de tudtam, már nyertem.

Újra nekimentem, majd előkaptam a tőröm, és darabjaira vágtam, majd rekordsebességgel tüzet raktam a szemétből, és rávetettem a vámpír darabjait.

Na, ennek annyi. Visszamentem a férfihoz, és láttam, hogy elájult. Megvizsgáltam, amennyire tőlem telt, de nem sérült meg súlyosan, gondolom a sokktól vesztette el az eszméletét.

Elővettem a táskámból egy kis repülő sóval átitatott kendőt, és az orra alá dugtam. Borzalmasan büdös, ettől fel kell, hogy ébredjen.

Pár másodperc múlva már el is kezdett köhögni, és húzni az orrát. Elraktam a kendőt, és levettem az álarcom.

-Jól van?-kérdeztem, miközben segítettem felülni neki.

-Igen, köszönöm, de mi történt? Semmire sem emlékszem, csak arra, hogy kijöttem a boltból.-vakarta a fejét.

-Nem tudom, én is csak most jöttem, és láttam, hogy itt fekszik. Szerintem megbotlott, elesett és beverte a fejét.-támogattam talpra.

-Köszönöm a segítséget kisasszony.-hálálkodott.

-Semmiség.-mosolyogtam rá, majd még mielőtt tovább kérdez leléptem.

Épp csakhogy kiértem a szűk utcácskából, megint súgott nekem a hatodik érzékem.

A fenébe, ma este már másodszor tör rám ez az érzés. Minden vámpír ma este keres vacsit?

Átkozódva feltettem az álarcom, és visszaindultam abba az utcába, ahol végeztem a másik vámpírral.

2010. április 6., kedd

Ízelítő a 4.Fejezetből

4.Fejezet
A medál
II.rész

A tesi óra mindenkinek közös. Ahogy Em mondaná, ez a csoportos vámpírkínzás. Igazat kell, adjak neki, ez az óra a legrosszabb, mert teljesen vissza kell fognunk magunkat.


De legalább a tanár nem kezdett el bemutogatni minket. Már beálltunk a tornasorba, és az edző éppen belekezdett volna az órába, mikor két lány szó szerint beesett az ajtón.

Azonnal felismertem őket.

Isabellára nem hatnak a képességeink, ráadásul annyira ismerős nekem, mintha már láttam volna ezelőtt. És ott van Miranda, a barátnője, ő is elég furcsa lány. Alice neki se látja a jövőjét, bár ha rákoncentrál, felvillan pár homályos kép, de semmi konkrétum. Jeremyvel, Isabella állítólagos (azaz Edward szerinti) fiújánál ugyanez a helyzet, csakhogy őt én nem érzem, viszont Edward képessége működik rajta. Olyan bonyolult ez az egész…

-Ma kosarazni fogunk, úgyhogy kérek két csapatkapitányt, és Miss Swan, vegye le a nyakláncát, mielőtt beleakad valamibe.-ragadott ki Mr. Clapp hangja töprengésemből.

Isabella levette a medált, és letette a padra, mire én lefagytam. Biztos, hogy láttam már ezt a nyakéket valahol. Csak tudnám, hol! A fenébe a vámpírmemóriával, nem jó semmire!

Edward erre felém kapta a fejét, és láttam, hogy komoly erőfeszítésébe kerül, hogy fel ne nevessen hangosan.

2010. április 5., hétfő

3.Fejezet-A medál I.rész

3.Fejezet

A medál

I.rész
Nah, felkerült a harmadik fejezet :)
Remélem tetszeni fog, és kapok komikat :))
puszi




/Bella szemszöge/

Egész órán csak magamban rágódtam, és ahogy néha oldalra sandítottam, láttam, hogy Jeremy is ezt teszi.

Mondjuk, van is min. Nem fér a fejembe, mit keres itt egy egész vámpír kolónia… Ha csak nem értünk jöttek. Elképzelhető, de akkor mi a fenéért jönnek iskolába, ha tudják, hogy azonnal kiszúrjuk őket, és simán lelépünk… Ennyire nem lehet hülye a Volturi.

Ha eddig azt mondtam, hogy ideges vagyok, akkor a mostani állapotomat már nem tudom szavakba önteni. Minden idegszálam pattanásig feszült, és rettenetesen félek, bár ezt soha senkinek be nem vallanám. Különben is szerintem meg tudunk lépni, legalább is nagyon remélem…

Van egy pár ismerősünk Argentínában, Új-Zélandon és Oroszországban is. Tudnánk hova menni, és nem tudnának utánunk jönni, legalább is remélem. Nem tudom, hogyan akadtak ránk.

Jézusom, máris összeesküvés elméleteket gyártok! Pedig még nem tudjuk, mit akarnak. Az lenne a legjobb mindenkinek, ha embereknek néznének minket, és nem jönnének rá semmire.

Annyira elmerültem a cseppet sem megnyugtató gondolataimban, hogy már csak azt vettem észre, amikor a csengő megszólalt. Hirtelen azzal sem voltam tisztában, milyen órát ültem végig.

Jeremy homlokráncolva nézett rám.

-Tudom, hogy ez most nagyon felzaklatott téged is, meg minket is, de össze kell szedned magad. Szükségünk van rád. Te mindig mindent meg tudsz oldani, a legkilátástalanabb helyzetben is mindig találtál megoldást. Miért ne lenne ez most is így?-karolta át a vállam. Kedves szavai valamelyest megnyugtattak.

-Azért, mert most semmit sem tudunk gyakorlatilag. Jeremy…ez…ez pont olyan, mint mikor anyuék…-nem tudtam folytatni a mondatot, és kétségbeesett könnyeim kibuggyantak. Ő csak szorosan megölelt, és ez most nagyon sokat jelentett nekem.

-Menjünk haza, és beszéljük meg a dolgot nyugiban Mirivel, oké?-nézett rám, mire én bólintottam, és gyorsan megtöröltem a szemem.

-Ne haragudj, hogy így elhagytam magam.-mondtam neki, és visszatértem a szokott formámhoz.

-Semmi baj. Neked volt hármunk közül a legnehezebb. Mi nem éltünk át olyasmiket, mint te.

-Na, eleget lelkiztünk, szerintem menjünk, mielőtt Miri a fülünknél fogva rángat haza minket.-nevettem el magam a végére, és sietős léptekkel elindultam a kijárat felé. Jeremy is jött utánam.

A parkolóba érve azonnal kiszúrtam a legjobb barátnőmet, amint a kis fehér városi kocsija mellett idegesen toporog. Amikor Miri ideges, mindenáron el akarja terelni a saját figyelmét, ezért minden marhaságon gondolkodik, csak azon nem, amin igazából kéne. Ez néha vicces, néha viszont nagyon is bosszantó tulajdonsága, azonban ma kénytelen lesz a témára koncentrálni, mert ez nem játék.

Ahogy kiléptünk az ajtón, azonnal elénk rohant.

-Hol a pokolban tököltetek ennyit?-támadt nekünk. Huh, azt hiszem Mirit ez jobban megviselte, mint kimutatta, nem szokott így beszélni.

-Nyugi, csak menjünk már haza.-sürgettem, és a motoromhoz mentem, felvettem a bukóm és a bőrdzsekim, majd felpattantam, és kilőttem, mint a rakéta. Imádok száguldozni! Főleg az én szépségemen. Egy gyönyörű fekete közép méretű motor, és nagyon gyorsan tud menni.

Szerencsére eddig még nem kaptak el vele, bár ettől nem kell annyira tartanom, mert elég jók a megérzéseim. Olyan hatodik érzék-féle. Már akkor is jelzett, mielőtt megéreztem annak a vámpírnak az illatát…

De gyorsan elhessegettem magamtól ezeket a gondolatokat, nem akartam agyvérzést kapni ettől a parázástól.

Hamar hazaértem, leparkoltam a mocim a hátsó garázsba, és bementem a nappaliba. Levetettem magam a kényelmes barna kanapéra, és megint gondolataimba merültem. Pár percre rá megjöttek Miriék is.

Ők is leültek, és pár pillanatig csendben néztük egymást.

-Oké, szedjük össze mennyit tudunk róluk.-vetette fel Jeremy.

-Nem sokat.-mondtam fejcsóválva.

-Öten suliba járnak. Vajon többen vannak, vagy csak ennyien?-gondolkodott hangosan Miri.

-Szerintem legelőször azt döntsük el, mit csináljunk. Maradjunk, vagy szívódjunk fel?-ajánlottam.

-Amíg nem tudunk konkrétumokat, ezt sem tudjuk eldönteni.-mondta Miranda.-Én azt ajánlom, szaglásszunk körbe egy kicsit. Nyilván van valami fedő sztorijuk, egy ilyen kisvárosban mindenki tud mindent. Nem sétálhatnak csak úgy be minden nélkül.

-Ebben igazad van.-értett egyet Jeremy, és én is bólintottam.

-Azonban hogy gondoltad ezt a nyomozást? Vámpírok. Valószínűleg észrevennének, ha oda mennénk, ráadásul azt sem tudjuk pontosan mit is jelent az az oda. Nem tudjuk hol laknak, még a nevüket sem tudjuk.-vetettem ellen.

-De a többiek a gimiben biztos tudnak egy s mást. És Bells bejön annak a Newton gyereknek.-bökött oldalba Jeremy.

-Jeremy, ne kérd azt tőlem, hogy önszántamból beszéljek Mikekal.-néztem rá könyörgően.

-Vagy Mike, vagy Jessica.-ajánlotta Miri a lehetőségeket.

-Oké, vállalom Mikeot. De nem hívom fel, inkább bemegyek a szülei boltjába. Úgyis ott dolgozik, ott tudok beszélni vele.-mondtam, mire ők csak vigyorogva bólintottak.

-Te, szerintem vigyünk fényképezőgépet, ezt meg kell örökítenünk.-súgta oda Jeremy Mirinek.

-Süket még nem vagyok.-szóltam oda nekik, mire elkezdtek kuncogni.-És ha oda mertek jönni, egyenként fojtalak meg titeket.-fenyegettem meg őket. Igyekeztek komoly képet vágni, de a válluk rázkódott az elfojtott nevetéstől.

Én csak bosszúsan fújtattam egyet, és felmentem a szobámba, hogy rendbe szedjem magam.

Nem sokkal később már a motoromra ültem és már száguldottam is Mike-ék boltjához. Láttam a Suburanját a parkolóban, tehát még itt van. Gyorsan leparkoltam, és bementem a boltba.

-Szia Bella!-jött azonnal elém Mike, komolyan, mint egy kiskutya. Egyszerűen levakarhatatlan, azt sem tudom, mit eszik rajtam, a fél suli odáig van érte, miért pont engem bökött ki magának?

-Szia!-köszöntem neki vissza, és próbáltam kedves lenni, még egy mosolyt is sikerült összehoznom.

-Mi járatban erre?-kérdezte Mike.

-Szeretnék egy új jégkorit venni, mert a régi tönkre ment.-mondtam az út közben kigondolt indokot.

Ő bólintott, és intett, hogy kövessem.

-Figyelj, te mit gondolsz az új tanulókról?-puhatolóztam.

-Cullenékről? Hát elég furcsák. Egyáltalán nem érintkeznek senkivel sem, csak egymással vannak.-mesélte Mike.-Miért?

-Hát csak úgy. Én szinte semmit nem tudok róluk, még a nevüket sem, és érdekelt, hogy milyenek, de ahogy látom, nem nagyon barátkoznak.-vontam vállat.

-Hát én se sokkal többet tudok róluk. Mindet örökbe fogadták, de a két szőke igazából is testvérek. Rosalie és Jasper Hale. Rosalie Emmettel a nagydarab fekete hajú sráccal, Jasper pedig az alacsony szintén fekete hajú Alice-szel jár. És ott van még Edward, neki azt hiszem, nincsen barátnője. Az apjuk Port Angelesben orvos a helyi kórházban, Dr. Carlisle Cullen, a felesége pedig otthon van, Esmének hívják. Anyám szerint kedves nő. De akkor is furcsa család, ez nem normális…-mesélte Mike. Hogy micsoda???

Ezt most jól hallottam??? Egy vámpír orvos??? Felfordult a világ röpke fél nap alatt, vagy mi az isten?

-Orvos?-nyögtem döbbenten. Ő erre felvonta a szemöldökét.

-Igen, miért vagy így kiakadva?-nézett rám értetlenül.

-Értem. Izé… semmi. Jézusom, most nézem, mennyi az idő, rohannom kell.-sikkantottam fel, mert már nagyon mehetnékem volt.-Köszi a segítséget, majd talán máskor visszajövök, mert el fogok késni.-mondtam neki, majd gyorsan elköszöntem, és leléptem, Végül is már mindent megtudtam, amit akartam. Tehát orvos… ezt meg kell emésztenem. Nem értem, hogyan lehetséges ez…

Hazaérve, mindent elmondtam a többieknek, és megint leültünk, hátha jutunk valamire. Ők is nagyon megdöbbentek azon, hogy Carlisle Cullen orvos.

-Végül is elég jól ki van találva.-mondta Jeremy.

-Igen. Viszont, ha nem akarnának huzamosabb ideig itt maradni, nem ezt találták volna ki.-mondta Miri.-Hiszen, házat vettek itt, és gyakorlatilag úgy működnek, mint egy család.

-Ebben igazad van. A nagy kérdés: Utánunk szaglásznak, vagy tényleg csak be akarnak illeszkedni? Bár azt nem tudom, hogyan, mert egy idő után mindenkinek feltűnne, hogy több a gyilkosság. És nekünk is sokkal óvatosabbnak kell lennünk. Mi van, ha felismernek valahol? Rohannak a Volturihoz, és nekünk annyi, mert hiába vagyunk jók a bujkálásban, nekik mindenhol vannak kapcsolataik. Még a Marsra is utánunk jönnének.-mondtam.

-Szerintem egyelőre ne tegyünk semmit.-mondta Jeremy.-Viszont Bella, neked közös a biológiád azzal az Edwarddal, nem?

-Igen, és ma majdnem kinyírattam magam vele, mert megérezte az illatomat a menetszéllel.-fintorogtam.

-Próbálj minél többet megtudni tőle.-folytatta, semmibe véve az előző megjegyzésem.

-Ez tök fölösleges, nekem is ugyanazt a sztorit mondaná, mint mindenkinek.-vetettem ellen.-És veszélyes is, mert mi van, ha ő jön rá a titkunkra?-fűztem hozzá.

-Van rizikófaktor, de szerintem ezt a kockázatot vállalnunk kell.-szólt bele Miranda.

Elképedve meredtem rá.

-Eszednél vagy? Ez a legnagyobb felelőtlenség, amit csak tehetünk!-csattantam fel.-A legjobb lenne, ha lelépnénk.

-Nem.-mondták határozottan kórusban.

-Nem fogunk elmenekülni.-mondta Jeremy határozottan.

-Nem, majd inkább meghalunk, hát hogyne, vagy még rosszabb.-mondtam cinikusan.-Gondolkozzatok már, ők heten vannak, mi meg hárman! Semmi esélyünk!

-Bella, ezt csak azért mondod, mert hasonló szituációban veszítetted el a szüleidet.-mondta Miranda dühösen, mire én lefagytam.

-Igen, és az is az én hibám volt. Csináljatok, amit akartok, de nem fogok felelősséget vállalni.-suttogtam keserűen, és elviharzottam. Eszméletlen gyorsasággal kezdtem száguldani az erdőben, és hagytam, hogy a sebesség mindent kitöröljön a fejemből. Nem is tudtam, merre futok, csak mentem és mentem.

Egyszer csak a kedvenc fámnál kötöttem ki. Szerettem ide járni, itt tudtam gondolkodni. Könnyed mozdulatokkal felmásztam a fára, és amint elhelyezkedtem, szabad utat engedtem a gondolataimnak, amiktől már szinte lüktetett a fejem.

/Miranda szemszöge/

-Bella, ezt csak azért mondod, mert hasonló szituációban veszítetted el a szüleidet.-vágtam hozzá dühösen. Hirtelen fel sem fogtam, mit mondtam, csak mikor megláttam a szemeiben végig hullámzó fájdalmat és kínt. Istenem, hogy mondhattam neki ilyet? Pont én, a legjobb barátnője!

-Igen, és az is az én hibám volt. Csináljatok, amit akartok, de nem fogok felelősséget vállalni.-suttogta végtelen keserűséggel a hangjában, majd felpattant, és elviharzott.

-Ezt nem kellett volna.-csóválta a fejét Jeremy.

-Tudom, én sem úgy értettem. Annyira hülye vagyok!-temettem a kezeim közé az arcomat. Azóta már ezerszer megbántam, hogy kiejtettem ezt a számon, de már nem lehet vissza csinálni.

-Ne aggódj! Bella nem sértődékeny típus. Megnyugszik, és visszajön. Csak most nagyon ideges. Ami azt illeti, lehet, én még jobban félnék a helyében, azok alapján, amit elmesélt. Szörnyű lehetett neki.-mondta Jeremy, én pedig bólogattam.

/Bella szemszöge/

Megnyugodtam, és beláttam, hogy igazuk van a többieknek. Túlságosan is bepánikoltam. Amióta itt ez a pióca csorda, egyre többször vannak kirohanásaim. Komolyan mondom, ha így folytatom, egy hónap múlva inkább hasonlítani fogok egy hisztis libára, mint egy kiképzett harcosra. Nagyon elpuhultam. Ezt többet nem engedhetem meg magamnak.

Végre lemásztam szeretett fámról, és visszaindultam. Ahogy megérkeztem a ház elé, hallottam, hogy bent rólam folyik a szó. Jaj, ne már! Most jön az, hogy „te szegény, úgy sajnáljuk, ami történt a családoddal”-szöveg. Na, erre aztán tényleg nincs szükségem, utálom, ha sajnálnak.

Végül mosolyogva beléptem a házba.

-Hé, ne sajnáljatok ennyire, mert még a végén alapítványt nyitok magamnak.-mentem a nappaliba vigyorogva.

Miri azonnal a nyakamba ugrott.

-Kérlek ne haragudj, én tényleg nem úgy gondoltam, úgy sajnálom, tudod, milyen nagy a szám.-hadarta el egy szuszra.

-Hé, ne aggódj, nem vagyok porcelánból, semmi bajom, túlreagáltam a dolgokat.-öleltem vissza mosolyogva, majd mikor elengedett, hozzá tettem-És egyébként is teljesen igazatok van. Maradunk, és majd meglátjuk, mi lesz. Így legalább oda tudunk figyelni, nehogy gáz legyen a nagyvárosokban emiatt a klán miatt.

Ők megkönnyebbülten bólintottak, és mindenki ment a dolgára. Nekem is elég volt ez mára, így felmentem a szobámba, és beraktam egy kis zenét, majd elővettem a kedvenc könyvemet, az Üvöltő szeleket.

Annyiszor olvastam már, mégsem tudom megunni. Keresztbe hasaltam az ágyamon, a bokáim összekulcsoltam a levegőben, és elkezdtem olvasni az ismerős sorokat.

Észre se vettem az idő múlását, csak arra eszméltem, hogy hosszabbakat pislogok. Ránéztem az órára, és felhördültem.

Te jó ég! Már hajnali egy van??? Ez hihetetlen, hiszen délután kezdtem olvasni. Bár már csak pár oldal volt a történetből, félretettem a könyvet, és bevonultam a fürdőbe. Letussoltam, majd belebújtam a pizsimbe, és ahogy befeküdtem az ágyba, mély álomba merültem.



Hajnali négy körül ébredtem fel. Kényelmesen nyújtózkodtam egyet, és kipattantam az ágyból. Még sötétség borult a kinti tájra. Most nyugis tempóban ágyaztam be, nem voltam olyan őrült tornádó, mint tegnap reggel, mert most volt időm. Majd bementem a fürdőbe, és elvégeztem a reggeli teendőimet.

A szekrényemből kikaptam egy farmert és egy hosszított fekete inget, tettem a csípőmre egy vastag fekete lakk övet, és összepakoltam a táskám is. Jajj, hova tettem a töri füzetem?

Feltúrtam az összes fiókom, persze sehol nem volt a füzet, de az egyik fiók alján találtam valamit.

Mosolyogva emeltem ki a kupiból, mikor rájöttem, mit tartok a kezemben.

Édesanyám medálja volt az, amit mindig hordott, és a halála után elhoztam magammal emlékbe. Nem mintha el tudnám felejteni azt, ami történt. Mosolyogva szemléltem az ékszert. A közepén egy sötétkék lecsiszolt kő volt lila és méregzöld fényes gyöngyfoglalatban. Feltettem a medált a nyakamba. Eleget kallódott már a rumlimban, ideje, hogy viseljem is.

Ránéztem az órámra, és láttam, hogy ideje indulni, ha nem akarok ma is olyan parádés belépőt, mint tegnap reggel.

Uhh, hát az elég gáz volt. Főleg, hogy egy vámpír mellé ültettek. A többiről nem is beszélve…

Felkaptam a táskám, és kényelmesen lesétáltam a földszintre, ahol Miri és Jeremy éppen pókereztek. Ezt soha nem unják meg? Amióta az eszemet tudom, minden alkalmat kihasználnak, hogy játsszanak.

-Nem kéne indulni?-szóltam oda nekik.

-Nem lehetsz ilyen, Bella, most tartunk a legjobb résznél.-vigyorgott Jeremy.

-Hol is?-vonta össze a szemöldökét barátnőm.

-Ahol te veszteni fogsz.-vigyorgott Jeremy, és megmutatta a lapjait. Sora volt. Miri erre felsóhajtott és nagyon elkeseredett képet vágott.

-Milyen kár…-mondta szomorúan, mire Jeremy olyan szélesen elvigyorodott, hogy azt hittem szétszakad a képe. Erre Miranda arca szomorúból diadalmasba váltott át, és megmutatta a kártyáit.-Hogy megint vesztettél.-fejezte be a mondatot.-Royal flash!

Jeremy olyan elkeseredett képet vágott, míg Miri szemében szinte már gyerekes fény gyúlt, tényleg úgy néztek ki, mint két nagyra nőtt tíz éves. Egyszerűen kitört belőlem a nevetés.

-Na, most már indulhatunk?-morogta Jeremy, és sértődötten kivonult a garázsba. Miri diadalittas mosollyal az arcán követte, és én is utánuk indultam, felkapva a szokásos bőrdzsekimet.

Ők már elindultak mire én összeszedtem magam, de úgyis hamar beérem a pici városi autót, főleg, hogy Miri betartja a sebességkorlátokat.

Igazam lett, pár perc után elsüvítettem mellettük, de a visszapillantóból láttam, hogy Miri égnek emeli a szemeit. Nem igazán díjazza, (hogy őt idézzem) ha félőrült módjára száguldozok ezzel a kétkerekű halálgéppel.

Tíz perc alatt beértem a suliba, és a motoromnak dőlve vártam a többieket. Csakhogy közben megérkeztek az újdonsült diákok is. Két kocsival jöttek, egy hatalmas fehér Jippel, és egy ezüst Volvóval.

Nem néztem rájuk, próbáltam figyelmen kívül hagyni őket, ami nem volt egyszerű, mert a fél parkoló őket bámulta, én pedig éreztem a pillantásukat a hátamon.

Hol a fenében vannak már Miriék? Már rég itt kéne lenniük.

A karomat összefontam a melkasomon, és idegesen toporogtam, mert egyre jobban frusztráltak a hátamba fúródó tekintetek.

Aztán elszakadt nálam a cérna, és dühösen tettem egy félfordulatot, hogy szembe kerüljek Cullenékkel. Arra viszont nem számítottam, hogy Edward Cullen közvetlenül mögöttem ál, és engem vizslat arany szemeivel.

Lassan felemeltem a fejem, és a pillantásunk összekapcsolódott. Elfelejtettem mindent. A dühömet, a félelmemet, egyszerűen mindent. Csak elmerültem a tekintetében, és nem érdekeltek a következmények.

Komment

Tudom, hogy minden író ezzel nyaggat titeket, de el nem tudjátok képzelni, mit jelent egy komment nekünk, ezt csak az tudja, aki ír!Nektek nem vesz sok időt igénybe, nekem viszont rengeteget segít! Ha sok komit kapok, könnyebben jön az ihlet, és pörög az agyam, ezáltal jobbak lesznek a fejezetek!

Nem akarok komi határt bevezetni, ez nem az én stílusom, de kérlek titeket, hogy írjatok hsz-t!



Előre is köszönöm

A cím jelentése

A történet címe "You are my Destiny", ami magyarul annyit tesz, te vagy a sorsom/végzetem, ahogy tetszik.





Azt hiszem, nem kell megmagyaráznom, miért ezt választottam :)





Elérhetőségeim

Ha bármi óhaj-sóhaj, banner vagy linkcsere lenne, nyugodtan írjatok mailt, vagy vegyetek fel msnre :)

e-mail cím: cs.mesi28@citromail.hu

msn cím: cs.mesi876@hotmail.com

About Me