2010. augusztus 24., kedd

25.Fejezet-Döntés

Sziasztoook!
Hát némi csúszással ugyan, de itt vagyok :D
Túl sok hozzáfűzni valóm nincsen, csak annyi, hogy nagyon nagyon nehezen készült el a fejezet, mondhatni vért izzadtam vele... xD és sztem annyira nem lett jó, de majd ti megmondjátok. Ezen a héten nem igazán voltam csúcsformában, de úgy gondoltam, nem csúsztatom a friss időpontját.
Azért ennek ellenére, nyugodtan írjatok építő kritikát, abból csak tanulok, akár névtelenül is.
A másik, h annyira nem lett brutál függővég, de azért dézikém, neked xanax :D
Melinda, jöhet a szobor, mert élek és virulok :P
Remélem, tetszeni fog nektek,és nagyon nagyon örülnék a kommenteknek. Mindegyiknek! Az általában új lendületet ad, hogy látom, írtok nekem, hogy itt vagytok :)
Sajna kicsit rövidebb lett a szokottnál, ennyit bírtam magamból kisajtolni, és ez a kisregény is nagyon szétesett lett, ne haragudjatok, nem vagyok a toppon.
puszilok mindenkit, jó olvasást!
mesi28

/Edward szemszöge/
-Bella! Bella, ez nem vicces! Bella!-rázogattam a karomban szerelmem, de nem reagált. Közel hajoltam hozzá. Lélegzett, de csak felületesen.
Most már ideges lettem. Ez nem valami rossz vicc sajnos.
-Kérlek nyisd ki a szemed!-könyörögtem neki, miközben felkaptam, és a házuk felé kezdtem futni, remélve, hogy Miranda tud valamit erről. Csak azért nem Carlislehoz vittem, mert arra tippeltem, hogy ez valamilyen vadászos dolog lehet...
Hamar odaértem, kezemben az ájult lánnyal, de ekkor már túl voltam legalább tíz agyvérzésen.
Miranda azonnal kirohant a házból, gondolom észrevette, hogy jövünk.
-Istenem... mi történt?-kérdezte ijedten.
-Én nem tudom. Egyszer csak összeesett.-magyarázkodtam, miközben Miri gyorsan felmérte az állapotát Bellának.
-Hmm... Elképzelhető, hogy az átváltozás miatt volt, de nem biztos. Gyere, vigyük be a házba. Hátha Jeremy többet tud mondani, mint én... Ő öregebb, több mindent tud, mint én.-mondta végül, majd intett, hogy kövessem.
Felvittem a szobájába, ahol most először járok legálisan. Igazából még sosem néztem alaposabban körül, de az egész olyan... Bellás volt.
Lefektettem Őt az ágyára, majd kisimítottam egy kósza hajtincset az arcából. Olyan békésnek tűnt... mintha csak aludna.
Közben Jeremy is megjött, és ahogy Bella fölé hajolt, hogy jobban megvizsgálja, a féltékenységem újra feltámadt bennem. Hisz annyi mindenen mentek át együtt, és biztos nagyon bensőséges a viszonyuk, hisz a suliban is teljesen felszabadultnak láttam mellette Bellát...
Nem tehettem róla, de mardosott a féltékenység, ahogy Jeremy az angyalom fölé hajolva tanulmányozta az életjeleit.
-Hülyén fog hangzani, de minden rendben vele.-nézett felénk.
-Rendben? Ez szerinted rendben van?-kérdeztem dühösen.
-Mondtam, hogy hülyén fog hangzani. Nem tudom, miért ájult el, de kutya baja Bellsnek. Olyan mintha jó mélyen aludna. Nem tudom, mitől van ez.-csóválta a fejét.
-Jeremy... lehet, hogy akkor most...-hallgatott el Miranda jelentőségteljesen, mire Jeremy megvonta a vállát.
-Elképzelhető. Majd ha felébred, talán többre rájövünk, viszont most nem sokat tehetünk.
-Edward, vele akarsz maradni?-kérdezte Miri egy kedves mosoly kíséretében. Tőlem csak egy bólintásra futotta, de úgy látszik nem vette zokon. Halkan kiment a szobából, és miután bezárta az ajtót, leültem Bella mellé.

Bella szemszöge/

Hol a fenében vagyok? Mi... mi ez?
A helyszínek olyan gyorsan változtak körülöttem, ahogy a gondolatok kergették egymást a fejemben. Apró olasz kávézó után egy sötét erdő, majd tengerpart, aztán egy bálterem, egy kórház, aztán egy gyönyörű, titokzatos vízesésnél találtam magam.
Vártam, hogy mikor változik újra minden körülöttem, de ezúttal így maradt minden. Az égen a csillagok úgy szóródtak szét, mint a csillámpor a sötétkék bársonyon. A fogyó hold sápadt fénnyel vonta be a tájat, és a vízesés halk csobogásán kívül semmi nem hallatszott.
-Isabella...-nem tudtam honnan jött a hang, de az ismerős csengése miatt máris gombóc nőtt a torkomban. Többször fordultam meg a tengelyem körül, kutatva, hol lehet a hang tulajdonosa.-Isabella... kislányom!-végre megláttam őket.
-Anya! Apa!-odarohantam hozzájuk és közben a könnyem is kicsordult.
-Válaszút előtt állsz.-mondta apa, és én is megtorpantam. Hát ez lenne az?
-Tudom. És én döntöttem.-mondtam határozottan.
-Az eszed vagy a szíved döntött?-kérdezte anya.
-Talán életemben először mindkettő ugyanazt súgta.-válaszoltam.
-Akkor szerencsés vagy gyermekem. Legyen akaratod szerint. De jól vigyázz, Bella! Az életed eddig se volt könnyű... és ezután se lesz az. Nagyon sok nehézségen kell majd keresztül menned, hogy igazán boldog lehess. És nem mindig végződik a mese boldogan. Ezt jól jegyezd meg! Becsüld meg, hogy azzal lehetsz, aki a világon a legfontosabb neked.-mondta anya, de a végén már a hangja nem volt több suttogásnál. A színek és a formák elhalványultak és szédítő kavalkádként forogtak körülöttem, és forogtam velük én is...
-Anyu!-kiáltottam kétségbeesve, és kezemmel a keze után kaptam. Nem akartam, hogy itt hagyjon megint, hisz annyira boldog voltam, hogy újra láthattam őket.
De a kezemen már csak egy leheletfinom simítást éreztem, semmi mást. Minden szerte foszlott körülöttem, és ismét nem tudtam hol vagyok.
Sötét volt... valami meleg takart be. Ahogy elkezdtek az érzékeim visszatérni, egyre többet fogtam fel a környezetemből.
A kezem alatt ágynemű simítását éreztem, párna dudorodott a fejem alatt, az orromba pedig csábító napfény illat kúszott. Edward... erre kipattant a szemem, és tényleg egy aggódó, csodálatos arany szempár nézett vissza rám.
-Bella!-hangja megkönnyebbült volt és boldog, szorosan a mellkasára húzott, és nem is tiltakoztam. Hisz annyira jó volt a karjai között. Olyan biztonságban éreztem magam, mint sehol máshol.
Úgy fontam a karjaim nyaka köré, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Hirtelen beugrott, hogy nekem elméletileg nem itt kéne lennem...
-Edward...-húzódtam egy kicsit el tőle, hogy a szemébe nézhessek.-Hogy kerültem ide? Az utolsó emlékem az az, hogy a réten ülünk...-gondolkodtam el, és éreztem, hogy van itt még valami... valami, amit elfelejtettem. Valami megváltozott bennem, de nem tudom, mi. Nem emlékszem semmire, mintha törölték volna a memóriámat... tudom, hogy van ott még valami. Fontos dolog, és idegesít, hogy nem jut eszembe... Mit felejtettem el? Miért felejtettem el? Egyáltalán lehetséges ez?
-Bella! Kéne valami reakció.-simított végig az arcomon, mire zavartan rákaptam a szemem. Öhmmm... lemaradtam valamiről? Vajon választ vár valamire? Csak tudnám, mit kérdezett...
-Tessék?-kérdeztem vissza zavartan, mire összevonta a szemöldökét.
-Min agyalsz ennyire?-döntötte a homlokát az enyémnek, miközben hosszú fehér ujja a hajamba szaladt, míg másik keze lágyan az arcom cirógatta...
Minden sejtem beleborzongott az érintésébe, karamella színű tekintete szinte felperzselt, a bőröm felforrósodott, ahogy hozzám ért. Éreztem édes leheletét az arcomon, és szemeim önkéntelenül az ajkaira siklottak...
-Kezdem feladni, hogy bármilyen választ is kihúzzak belőled.-sóhajtotta, de szája arra a lábremegtető féloldalas mosolyra húzódott, amit annyira imádtam.
-Ühümm...-ez az Bella! Innen már csak egy lépés az "aha"! De szánalmas vagyok... Vártam, mikor kezd el vigyorogni, jelezve, hogy meghallotta a szívem őrült iramát... de várjunk csak... a szívem... nem gyorsult fel... akkor... Te atyaságos ég!!!
Hirtelen felpattantam az ágyról, és elkezdtem fel-alá járkálni. Szépen lassan eszembe jutottak a részletek is... Átváltoztam. Most komolyan. Hű!
-Te jó ég! Te jó ég! Ó, te jó ég!-hajtogattam, és nevetni kezdtem. Vége a hülye rosszulléteknek, és előttem az öröklét... Ó TE JÓ ÉG!
-Bella állj már meg!-fogta meg Edward a vállaimat mélyen a szemembe nézve.-Mi történt? Betegre aggódtam magam miattad! Ugye jól vagy?
-Igen, persze... csak... Ó te jó ég!-még mindig nem bírtam felfogni.
-Nem, még mindig csak én vagyok. Mi történt?-kérdezte megint, de éreztem, hogy kezd fogyni a türelme. Rá kaptam a tekintetem, és láttam, hogy mindjárt a falba veri a fejét szegény. Uhh, lehetne falazni újra a szobám...
-Én... átváltoztam.-suttogtam még mindig hitetlenkedve.
-Bella... mit csináltál?-nézett rám értetlenül.
-Emlékszel, mit meséltem neked a réten? Az átváltozás... megtörtént.-mondtam nevetve, mire neki is felfelé görbült a szája, majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül a nyakába ugrottam. Reflexből kapott el, majd párszor megforgatott a levegőben és miután lerakott sem volt hajlandó elereszteni, helyette szorosan magához húzott. Nem mintha ellenemre lett volna. Egyre közelebb hajolt hozzám, és szemeim lehunyva vártam édes csókját.
Mielőtt azonban szája elérhette volna az enyémet, kinyílt az ajtó, és mi rajtakapottan rebbentünk szét.
-Öhmm...izé... azt hiszem, inkább megyek, bocs a zavarásért.-makogta Jeremy. Ha nem süllyedtem volna el legszívesebben, még ki is röhögtem volna, életemben nem láttam még, hogy ennyire zavarban lenne.
Nem is késlekedett, lendületből becsukta az ajtót. Gondolom feltűnt neki, hogy egyikünk sem igyekezett azt mondani, hogy "nem zavarsz".
-Ez... nagyon ciki volt.-nyögtem zavaromban és a változatosság kedvéért megint rák vörös lettem. Bezzeg ezt a tulajdonságom nem törölte el az átváltozás. Frankó...
-Beszélnünk kell valamiről, Bella.-nézett rám Edward, de megijedtem attól, ami a tekintetében volt. Komolyság, fájdalom... száját szorosan összepréselte.
-Mi a baj? Úgy értem, hát nem épp így akartam Jeremyvel tudatni a dolgot, de...-idegesen a hajamat turkáltam, vagy inkább téptem. Megijesztett Edward viselkedése... hisz ez csak egy cikis helyzet volt, semmi több. Mi baja? Nem értem... Isten bizony, nem értem.
-Nem akarsz nekem valamit elmondani?-kérdezte Edward túlságosan is nyugodt hangon... olyan volt a hangja, mint a vihar előtti csend, és ezt az érzéketlen maszkba rendezett arcvonásai is alátámasztották. Mert a szeme olyan volt, mint egy kavargó veszélyes örvény.
-Mit kéne elmondanom?-gyorsan végigpörgettem a fejemben mindent, hogy mit nem mondtam el neki, de a vadász léttel járó háborúkon kívül semmi nem jutott eszembe. De nem is kérdezett erről... és nem hinném, hogy ez lenne a baja... vagy mégis?
-Mi van közted és Jeremy között, Bella?-kérdezte Edward, és komolyan meg kellett emberelnem magam, hogy ne kezdjek el a földön fetrengve röhögni. Inkább a szám elé kaptam a kezem, nehogy kicsússzon egy halk vihogás.
-Edward-léptem hozzá közelebb, kezeim erős karjára siklottak, éreztem, ahogy izmai megfeszülnek, majd elernyednek az érintésem nyomám. Már majdnem kiböktem, mi az ábra, de aztán úgy döntöttem mégsem.-Edward, Edward, Edward...-csóváltam a fejem, miközben egyre közelebb hajoltam hozzá, és megpusziltam először az álla élén. Majd tovább haladtam, lágy csókot lehelve a járomcsontjára is. Éreztem, ahogy karjait szorosan fonta, mire önkéntelenül belemosolyogtam az apró puszikba, amiket az arca különböző pontjaira adtam... mindenhova, kivéve a száját.
Éreztem, ahogy mellkasa kicsit szaporábban emelkedik, és kezei egyre feljebb csúsznak a hátamon.
Végül felkúszott az ördögi mosoly az arcomra, és kicsusszanva az öleléséből, leültem az ágy szélére, és kényelmesen megtámasztottam magam a kezeimmel. Edward szemei szinte éjfeketék voltak.
Azonnal utánam jött, két széles lépéssel előttem termett, és leült mellém. De olyan közel, hogy minden érzékem megbolydult tőle.
-Nem vagy kíváncsi a válaszra?-mormoltam pár centire az arcától, de közel sem annyira magabiztosan, mint eddig.
-Hmm... majd később.-motyogta, majd vadul kapott a szám után. A lendülettől eldőltünk az ágyon, de nem zavartattuk magunkat különösebben. Csak rá tudtam koncentrálni, minden mást kizártam. Még most se tudtam elhinni, hogy tényleg szeret, hogy együtt vagyunk.
Kezdeti vadsága fokozatosan lett egyre lágyabb, olyan finoman simított végig az arcomon, mintha csak porcelánból lennék, ugyanakkor másik karja birtoklóan fonódott a derekam köré.
Nem bántam, örömmel voltam a foglya. Sosem szerettem még így senkit. Nekem Ő az igazi. És nem érdekel, hogy vámpír. Nála jobb, érzőbb szívű lénnyel még soha nem találkoztam. Neki van a legcsodálatosabb lelke a világon, és én vagyok a világ legszerencsésebb nője, amiért engem választott.
Bár azt nem értem, miért, hisz annyi baj van velem. De most nem érdekeltek a miértek. Csak az érdekelt, hogy itt van velem, és engem ölel, engem csókol.
Kis idő múlva elszakadtam ajkaitól. Egyrészt, mertt féltem, hogy valaki ismét ránk nyit, másrészt még lógtam neki egy magyarázattal.
-Visszatérve az előző kérdésedre...-vigyorogtam, mint a vadalma, még egy apró kuncogás is kicsusszant.
Az arca újra komoly lett, szemöldökét összevonta.
Én csak nyugtatólag megsimítottam a hátát, majd kicsit felemelkedtem, és kicsit oldalra fordítottam a fejem.
-Jeremyvel soha nem volt köztünk semmi... neki inkább te lehetnél az esete, mint én.-haraptam be az ajkam, hogy nehogy elkezdjek nevetni az arcán. Még mindig nem esett le neki, csak értetlenül nézett rám.
Újra a füléhez hajoltam, de ezúttal apró puszit leheltem a nyakára is.
-Az én drága bátyám olyan meleg, hogy tojást lehet rajta sütni!

2010. augusztus 16., hétfő

24.Fejezet-Slozi sztori

24.Fejezet
Slozi sztori

Hello jónép!
Sorry, h késett a fejezet, de a kutyusom beteg lett, és dokihoz kellett vinnem, meg kaptunk gyógyszert, mert torokgyulladása van a drágámnak, szal lóhalálában írtam meg ezt a fejezetet.:D
Ez különleges rész a számomra, fizika TZ írása közben ötlöttem ki az elejét, kicsit se néztek rám ám furcsán, amikor felröhögtem hangosan xD
Azért is fontos, mert a címét egy hihetetlenül nagy baromságról kapta, amit Dorszií, Bella1213, Anyíta és Én alkottunk chaten :D Ezért is a fejezetet most akkor ennek a három hihetetlenül pihent nőszemélynek küldöm :)
Mert a slozi sztori, az utánozhatatlan!!!!XD
Egyébként csajok, szerintem most igazán jófej voltam, nagyon fogtok szeretni :P meg utálni is, mint mindig, mert na, nem bírtam ki a végét xD
Remélem tetszeni fog!
Ha hiba van benne, bocsi, de 2 óra alatt hoztam össze :) Rekord!xD
xoxo
mesi28

/Edward szemszöge/
Fizikáról kijőve elkaptam Miranda gondolatának fonalát, amint épp Bellának papolt. Annyit láttam a gondolataiból, hogy a folyosón mennek. Aztán megláttam a 25-ös terem ajtaját, és így már be tudtam tájolni.
Nem is volt messze, öles léptekkel indultam arrafelé a folyosón hömpölygő diáktömegben. Az emberek távol tartják magukat tőlem, ezért nem okozott problémát a haladás, nem állták utamat.
Hamarosan már láttam is őket. Miranda a szekrényében pakolászott és be nem állt a szája. Bella karba font kezekkel állt, pont háttal nekem, és szó nélkül, türelmesen tűrte, hogy kioktassák.
Végül Miri észrevett.
-Emlegetett szamár.-nézett egyenesen rám, mire Bella megfordult, és hallottam, ahogy a szíve meglódul, majd elakad a lélegzete.
Visszafordult a barátnőjéhez és suttogott valamit, amit nem hallottam, majd berontott a wc-be.
Tanácstalanul álltam meg az ajtó előtt.
-Mire vársz még? Menj már utána!-csapta be a szekrényét Miri.
-Öhmm... nem tudom, feltűnt-e neked, de ez egy női mosdó.-köhintettem, mire a szemét forgatta.
-Akarsz beszélni vele, vagy sem? Szedd már össze magad, maximum kirugdos a takarítőnéni.-tudtam, hogy igaza van. Emmett egy évszázadig ezt fogja emlegetni.
-Akkora rakás szerencsétlenségek vagytok mindketten! Bella makacs, mint az öszvér, te meg itt töketlenkedsz!-mondta tovább a magáét.
-Miri, neked baromi sok ellenséged lehet...-mondtam, majd nagy levegőt véve benyitottam.

/Bella szemszöge/
Éppen már megnyugodtam volna, mikor nyílt az ajtó, és Edward lépett be rajta. Ezt nem hiszem el...
-Te meg mit keresel itt?-esett le az állam.
-Hát tudod, ide járok iskolába.-válaszolta győzedelmes mosollyal az arcán. Na, ne igyál előre a medve bőrére, Edward Cullen!
-Ühümm. Lehet, hogy térképre lenne szükséged. Tájékoztatlak, hogy EZ a női mosdó, a férfi eggyel arrébb van.-válaszoltam. De most komolyan! Képes volt bejönni! Ezt meg kell emésztenem.
-Bella, te is tudod, hogy miért vagyok itt.
-Öööö... segítesz pisilni?-találgattam.-Köszi, de ide a király is egyedül jár.
Zavartan túrt bele bronzvörös hajába.
-Csak beszélni akartam veled. És mivel te nem vagy hajlandó, és folyton meglógsz, kénytelen voltam drasztikusabb lépéseket tenni.
-Vagyis bejönni a slozira utánam. Világos.-bólogattam.
-Bella, miért nem vagy hajlandó normálisan hozzáállni a dolgokhoz. Tényleg kell ez?-váltott gyengédebb hangnemre. Ne! Csak ezt ne! Üvöltözzön inkább, de ezt a pillantást nem bírom. Érzem, hogy egy hajszál választ el attól, hogy eldaloljak neki mindent...
Szó nélkül megfordultam, és bementem a wc-be. Még régebbről emlékeztem rá, hogy van itt egy kisebb ablak. De mi minden volt odapakolva, te jó ég! A lehető leghalkabban lehajtottam az ülőke tetejét és felálltam rá, mert amilyen töpszli vagyok, nem értem fel.
Domestos, Duck WC tisztító, meg mindenféle vacakot szedtem le óvatosan onnan, de amikor egy wc pumpa akadt a kezembe nagyot néztem. Mióta tartják azt az ablakban?
Óvatosan kinyitottam, és megfogtam a felső peremet, ahogy szinte kifeküdtem az ablakon, hogy kihúzzam magam. Közben megszólalt a csengő. Király, nyelvtanra se megyek ma be!
Kihúztam magam félig, de aztán hallottam egy halk kis csattanást, és éreztem, hogy nem megy tovább. Basszus, az övcsatom!
Szerencsétlenkedtem egy sort, mire kiszabadítottam, így kicsusszantam, majd a talpaimmal ellöktem magamat és leugrottam a földre.
-Ezt megúsztam.-sóhajtottam a kezeimet leporolva, mint aki jól végezte dolgát, és indultam volna a motoromhoz, mikor éreztem, hogy valaki elkap a karomnál fogva, majd megfordít és gyengéd erőszakkal a falhoz nyom. Mindez fél pillanat alatt játszódott le, arra se volt időm, hogy megnyikkanjak. Éreztem az érintésén, hogy Ő az. A szívem tudta, hogy ez az ő érintése.
-Edward...-kezdtem el a mondatot, de többre nem jutottam, mert hűvös ajkait az enyémre nyomta. Mindent elfelejtettem, azt hogy ő vámpír, azt hogy vadász vagyok, azt is, hogy mi a nevem, csak hihetetlen boldogságot éreztem. Mégsem tudtam megmozdulni, nem tudom, miért. Annyira tökéletes volt a pillanat, ahogy ajkai az enyémeket becézték.
Elhúzódott tőlem, és nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de megelőztem. Két kezem közé fogva az arcát húztam le magamhoz, és szenvedélyesen megcsókoltam. Karjai bilincsként fonódtak a derekam köré, és nem is akartam onnan kiszabadulni soha. Szavakkal leírhatatlan íze volt az ajkainak, még többet akartam belőle. Mikor pedig megéreztem kutakodó nyelvét a számban, teljesen feladtam azt, hogy értelmesen gondolkodjak. Nyelvünk érzéki táncot lejtett, és ha nem szorított volna oly erősen magához, biztos összeesek az élménytől. Beletúrtam bozontos hajába, mire erősebben nyomott a falhoz, és egyik keze finoman végigsimította a hátamat, majd a csípőmnél állt meg, bizsergető érzést hagyva maga után. Csak úgy izzott körülöttünk a levegő.
Egy idő után azonban levegőre volt szükségem, Edward pedig mintha csak a gondolataimban olvasott volna, elszakadt tőlem, és homlokát az enyémhez nyomta. Mindketten kapkodtunk a levegő után, holott csak nekem volt rá igazán szükségem.
Most már viszonylag összefüggően bírtam gondolkodni, és az is eszembe jutott, hogy ezt mennyire nem lett volna szabad. De nem bántam meg. Igaz a mondás, a tiltott gyümölcs a legédesebb.
-Szer...-suttogta volna Edward, de kezeimet meggypiros szájára helyezve elhallgattattam őt. Kérdőn, kissé értetlenül nézett rám.
-Csak akkor mondd, ha már mindent tudsz rólam.-adtam a magyarázatot sóhajtva.
-Kizárt, hogy bármi is változtatna az érzéseimen.-nyomott egy lágy puszit a számra.
-De tudok egy helyet, ahol nyugodtan beszélgethetünk.-fogott kézen, majd a parkoló felé vettük az irányt. Illetve csak azt hittem, hogy oda megyünk, de meglepetésemre Edward az erdőbe vezetett.
-Mennyire tudsz gyorsan futni?-nézett rám, mire én elővettem a ravaszabbik vigyoromat.
-Annyira, hogy még te is csak egy csíkot látsz belőlem.-feleltem.
-Akkor kövess.-villantott rám egy lélegzetelállító féloldalas mosolyt, majd megiramodott. Nem tétováztam, utána eredtem. El kellett ismerni, hogy vámpírhoz képest is baromi gyors volt. De azért nekem nem okozott gondot, könnyen tartottam a sebességet.
Nem telt el sok idő és Edward lassított, és végül megállt. Kérdőn néztem rá, de ő csak elmosolyodott és előre mutatott. Úgy tűnt, mintha az erdő ritkulni kezdene. Tettem pár lépést és egy varázslatos, vadvirágokkal teli kis réten találtam magamat. A nap egyik sugara pont akkor tört át a felhőkön, meleg fénybe vonva a kör alakú kis rétet.
Lehunyt szemmel szívtam magamba a virágok andalító illatát, majd szememmel Edwardot kezdtem keresni. Ott állt az árnyékban, egy fának dőlve figyelt engem csillogó szemekkel.
Elmerültem a tekintetében és vártam, mikor lép közelebb, de nem mozdult. Végül meguntam, és én mentem oda hozzá.
-Gyönyörű ez a hely.-mosolyogtam rá.-De te miért állsz itt? Nem vagy Drakula, hogy elporladj a napsütésben. Vagy igen?
Halkan felnevetett.
-Te tudod, mi történik, ha nap ér bennünket?-kérdezte, mire megráztam a fejem.-Egyébként nem vagyok Drakula, és nem ért nekem a napfény.
-És akkor még mindig azt kérdezem, hogy miért ácsorogsz az árnyékban.-húzódtam hozzá közelebb. Éreznem kellett a közelségét, hogy nem csak egy álom, amiből egyszer felébredek.
Nem felelt, csak engem nézett, éreztem az arcomon a leheletét. Gonosz kis ötletem támadt.
-Hát jó.-vontam vállat, majd elindultam vissza a napsütésbe, de mikor a rét közepére értem, összeestem.
-Bella!-hallottam meg ijedt kiáltását és egy pillanattal később már ott termett mellettem, úgy emelt az ölébe, mintha csak porcelánból lennék. Én továbbra is játszottam az ájult királyleányt, de mikor simogatni kezdte az arcomat, nem bírtam tovább és kicsúszott a számon egy halk kuncogás.
Sőt, úgy elkezdtem nevetni, hogy szinte fulladoztam és kinyitottam a szemeimet.
-Te csak szórakoztál velem?!-kérdezte hitetlenkedve Edward.
-Csak egy kicsit.-néztem rá hatalmas őzikeszemekkel, és hatott is, azonnal eltűnt a méreg aranyszemeiből.-Gyönyörű vagy napsütésben!-simítottam végig elámulva az arcán.
-Egyébként meg nem?-kérdezte incselkedve, mire játékosan oldalba böktem.
Majd csend ereszkedett közénk, feszült csend, én pedig tudtam, hogy most kell a lovak közé csapni.
-Szeretném, ha végighallgatnál, bár nem tudom, mit fogsz ezek után gondolni rólam. Én... én vadász vagyok. Vámpírokra vadászom.-böktem ki, majd mentegetőzni kezdtem, ugyanis semmit nem tudtam az arcáról leolvasni.-De nem vagyok eszelős, vagy ilyesmi, azokat a vámpíokat ölöm meg, akik embereket ölnek, bár nem tudunk mindenkit megmenteni, de fenntartjuk az egyensúlyt. Nem ölünk meg akárkit, aki az utunkba akad. Nem vagyunk hidegvérű gyilkosok. Sejtem, mit gondolsz, de hidd el...-hadartam egyre gyorsabban, de Edward közbe vágott.
-Bella, én...
-Tudom, hogy hamarabb el kellett volna mondanom, de nem voltam rá képes, és...
Edward úgy látszik megunta a kissé idegbeteg hablatyolásomat, mert egy határozott mozdulattal magához húzott és befogta a számat a sajátjával. Lassan csókolt meg, olyan lágyan, hogy szinte elfolytam a karjai között.
Majd rám nézett, a szeme úgy csillogott, mint még soha.
-Szeretlek.-mondta a mindennél többet jelentő szócskát mosolyogva, és éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe. Inkább hozzábújtam, és szorosan átöleltük egymást.
-Én is szeretlek.-motyogtam széles mellkasába. Éreztem, ahogy végigsimít a hajamon, le a hátamon és szorosan magához húz. Így ültünk a fűben, ki tudja meddig, és csak élveztük a másik közelségét.
-Mesélsz magadról?-kérdezte halkan.
-A vadász énem képességeire vagy kíváncsi, vagy az életemre?-kérdeztem vissza.
-Minden érdekel veled kapcsolatban.-puszilta meg a homlokomat.
-Annyira azért nem vagyok izgalmas téma.-nevettem fel zavartan, de imponált, hogy ennyire meg akar ismerni. Én is kíváncsi voltam rá.
-Viccelsz? Te vagy a legnagyobb titok, akit a leginkább meg akartam fejteni az első perctől kezdve, ahogy beestél azon a reggelen a biológia terembe.-mormolta, én pedig éreztem, hogy a vér az arcomba szökik.
-Kezdem akkor a vadászok képességeivel. Erősebbek vagyunk egy embernél, de a fegyverünk inkább a gyorsaságban rejlik. Annyira nem vagyunk jó erőben, hogy pusztán azzal boldoguljunk egy harcban, de annyira igen, hogy egy pofontól ne zúzódjon szét a koponyánk, és szerencsére elég gyorsan gyógyulunk. A kisebb sérülések, ficamok meg ilyesmik egy este alatt rendbe jönnek, de ez a sérülés súlyosságától függ.
Mindegyikünket kicsi korunktól kezdve képeznek, előbb tudtam megvédeni magamat, mint beszélni. De egyébként is elég fogékonyak vagyunk a harcművészetekre, és az egyensúly érzékünk is nagyon jó ennek köszönhetően. Jók az érzékszerveink is természetesen. Keveset alszunk és pár naponta egyszer eszünk, egyébként elég jól bírjuk táplálék nélkül. Minden vadász védett egy vámpír képesség csoporttal szemben. Elég hülyén hangzik, de mondok példát. Egyik ismerősömre például nem hat semmilyen káprázat vagy illúzió. Vannak halhatatlan és halandó vadászok is. Ez egy kicsit bonyolult. Az a lényeg, hogy 16-23 éves korig valamikor lezajlik egy bizonyos folyamat, amit mi átváltozásnak nevezünk. Akkor döntjük el, hogy halandóként vagy örök életűként folytatjuk tovább. Mi sem értjük teljesen ennek a lefolyását, mindenkinél másképp zajlik.-zúdítottam Edward nyakába mindent egyszerre. Szegény csak nézett nagyokat.
-Ez hihetetlen, de sok mindenre választ ad.-suttogta maga elé, majd rám kapta a tekintetét.
-Te milyen képességtől vagy védve?
-Rám egyik sem hat. Mindkét szülőm örök életű vadász volt, így védettebb vagyok, és kicsivel erősebb, meg gyorsabb is, mint a többiek. A vadászok nagy része a halandó életet választja és családja lesz, kevesen választják a másik életet, de a szüleim így döntöttek.-anyuék említésére, úrrá lettek rajtam a keserédes emlékek, szomorú mosollyal az ajkamon gondoltam rájuk vissza. Nem ezt a sorsot érdemelték.
-És te már döntöttél? Már lezajlott az átváltozás?-kérdezett tovább.
-Még nem.-válaszoltam.-De a döntést már azon az estén meghoztam, amikor a szüleim meghaltak. Csak az indok változott idő közben.
-Milyen döntést hoztál?-kérdezte halkan, de a feszültség érezhető volt a hangjában.
-Az örök életet fogom választani. Először csak azért akartam, hogy megtalálhassam anyuék gyilkosát. Úgy éreztem, ennyivel tartozom nekik. Most már más is közre játszik.-válaszoltam mosolyogva. Láttam, ahogy a tartása ellazul és felszabadultan mosolygott rám.
-És mi van Bella Swannal? Ez a vadász volt. És te?-simította végig az arcom kézfejével.
-Bella Swan csak egy átlagos lány baromi zűrös múlttal.-vágtam rövidre, de láttam a szemében, hogy nem fogja ennyiben hagyni.-Torontóban születtem, és ott töltöttem a gyerek koromat is. Nyolc éves voltam, amikor a szüleimet megölte egy vámpír. Csak azért menekültem meg, mert anyu elbújtatott, ezzel pedig aláírta a halálos ítéletét. Neki már nem volt ideje menekülni. Amikor előjöttem és láttam, mi történt, tudtam, hogy szólnom kell valakinek. Leghamarabb az egyik közeli családi barát, Christian számát találtam meg, így őt hívtam fel. Ő akkor épp Franciaországban volt, de mindent ott hagyott és jött, ahogy hívtam. Aztán ő nevelt fel, ugyanis apuék egyetlen rokona sem élt már. Jól bánt velem, azóta is olyan, mintha a második apám lenne. Aztán amikor befejeződött a tanulásom, Mirandáékkal kerültem össze, bár ismertem őket még régebbről. És azóta így hárman vagyunk. Ennyi lenne.-sóhajtottam nagyot.-Nem valami boldog történet, de nem volt rossz életem.-mosolyodtam el. Chris tényleg mindent megtett, hogy otthonom legyen. Sokkal tartozom neki és Melissának.
-Nem tehetsz az édesanyád haláláról, Bella. Nem a te hibád volt.-ölelt meg, és komolyan küzdenem kellett a könnyeim ellen. A szemem így is nedves lett, és kicsit szaggatottabban szedtem a levegőt.
-Köszönöm.-temettem az arcomat a nyakába.
Ő nem szólt semmit, csak csendben öleltük egymást. Még mindig nehezemre esett a szüleimről beszélni. Még ennyi idő elteltével is annyira hiányoznak. Még emlékszem, mennyire boldog is voltam, amikor apa azt mondta nekem, hogy büszke rám.
Hirtelen furcsán kezdtem érezni magam, és Edward is elengedett, gondolom neki is feltűnt. Gyorsan elkaptam a kezét, mert a világ mintha kibillent volna, minden forgott velem. Aztán nem emlékszem semmire, mert magába szippantott a sötétség...

2010. augusztus 13., péntek

23.Fejezet-Bújj, bújj vadász

23.Fejezet
Bújj, bújj vadász

Sziasztok!
Fontos hirdetni valóm van, igazából tökre be vagyok sózva :DD
Szóval, az a nagy helyzet, hogy Ivi, Keina(Ivi bétája) és Én Blog találkozót szervezünk Budapesten.
Jó lenne veletek személyesen is találkozni :)
Jövőhét csütörtökön azaz augusztus 19.-ről lenne szó, ezt az időpontot találtuk. Kicsit hirtelen jön, de ha érdekel és szeretnétek jönni nagyon várunk mindenkit a Hősök terén 15:00-kor.
Akinek van kedve jönni, az vagy kommentben jelezze és adja meg az e-mail címét, vagy pedig az elérhetőségeknél ott van az e-mail illetve msn címem, és akkor mindent meg tudunk beszélni, meg adok telefonszámot, hogy megtaláljuk egymást :)
A Hősök tere mellett van egy helyes kis park, és ott terveztük ezt az egészet, csak a Hősök terét mindenki ismeri, és könnyen össze tudunk találkozni :)
Remélem, lesznek jelentkezők, egyikünk se harap xD
Aki pedig meg akar ölni engem, annak üzenem, hogy szigorúan tilos bármiféle fegyvert hozni xD (kisbalta, kés, hatalmas zongora amit rám ejtetek stb..xD)
Oké, ez vicc volt :))
Na, és akkor itt a fejezet, remélem tetszeni fog, Boldog Szülinapot a Vérvörös Alkonyatnak, ezt a részt Szylunak ajánlom :)
Nem kinyírni a végéért xD
puszi
mesi28

/Bella szemszöge/
Nagyon nem akaródzott bemennem a biosz terembe, addig toporogtam a folyosón, amíg végül meg nem láttam a tanárt, aki megrakodva mindenféle vacakkal és fehér zacskókkal a kezében érkezett.
Nincs visszaút...
De várjunk csak... ezek a cuccok a vércsoport meghatározáshoz kellenek!
Kifújtam a levegőt. Akkor Edward biztosan nem lesz benn, nem ment el a józan esze, hogy ilyen veszélynek tegye ki az álcáját.
Nyugodtan sétáltam be a terembe a tanárral a hátam mögött, de amikor megláttam a hátsó padban a helyén ülni, a földbe gyökerezett a lábam.
Amikor meglátta, mit tart a tanár a kezében, már rajta is láthatóak voltak a rémület jelei.
Pillantásunk találkozott és tudtam, hogy ugyanazt látja a szememben, mint én az övében: a kétségbeesést.
Gondolkozz, Bella, gyerünk, találj ki valamit!-hajtogattam magamban, miközben a helyemre mentem és lázasan pörgött az agyam. Mindegy volt, hányadán állok Edwarddal, csak ebből a helyzetből jussunk ki valahogy!
-Ne lélegezz!-suttogtam úgy, hogy csakis ő hallhatta meg. Nem láttam értelmét a titkolózásnak, amúgy is kilométerről kiszagolja a hazudozást, eddig egyik mellébeszélésem se vette be teljesen, szóval édes mindegy.
-Nyugi, kitalálok valamit!-mondtam megint halkan, mire csak hálásan nézett rám, de nem szólt, nehogy elfogyjon a levegője.
A tanár közben belekezdett a mondandójába, én pedig úgy éreztem, mindjárt felrobbanok az idegtől.
Aztán kiosztották az eszközöket és elkezdődött. Láttam, hogy Edward fehér keze ökölbe szorul a padon. Nem tudtam, mit tehetnék.
Az emberek sorra szúrták meg magukat, mi pedig a padtársammal ezzel párhuzamosan lettünk egyre feszültebbek.
Láttam, hogy Edward szeme kezd elfeketedni. Hajjaj...
Épp elment mellettünk a tanár, és ezt kihasználva vett egy kis levegőt. Ezzel nem is lett volna baj, csakhogy az előttünk ülő lány pont akkor szúrta meg magát és buggyant ki a vér az ujjából.
Éreztem, hogy Edward ugrásra készen megfeszül mellettem. Tudtam, hogy pillanatok kérdése és itt kitör a pokol.
Hirtelen ötlettől vezérelve elkaptam a kezét, hátha ezzel kissé észhez tudom téríteni. Hitetlenkedve nézett rám, de a szeme már nem volt az az életlen fekete és az a vadállati tűz sem lobogott bennük úgy.
Megszorítottam a kezét, mire gyötrődve, de azért elmosolyodott. A szívem összeszorult. Szenvedett. A lány padtársa is megszúrta magát, mire éreztem, hogy erősödik a keze fogása. Egy idő után már túl erős volt, elnyomtam egy sziszegést, de a világért se szóltam volna. Olyan túl nagy kárt úgysem tud bennem okozni, annál azért erősebbek a csontjaim, hogy egyetlen érintéssel összetörjön.
Hirtelen eszembe jutott valami.
-Tanár úr, rosszul érzem magam.-mondtam elhaló hangon és igyekeztem minél sápadtabbnak látszani, ami nem volt nehéz, hisz amúgy is elég világos a bőröm.
-Jól van. Mr.Cullen kísérje el az orvosiba Ms. Swant.-rendelkezett a tanár.
Most már csak az ajtóig vezető utat kell kibírnia. Remélem, képes lesz rá!
Kimentünk a teremből és amint becsukódott az ajtó, mindketten megkönnyebbülten lélegeztünk fel.
Most már foglalkozhattam az újabb felmerülő problémával. Edward, Én, plusz üres folyosó... nem túl nyerő... főleg, hogy megint úgy érzem, a Gyáva Oroszlán hozzám képest maga a Terminátor.*
Szent ég, mit fogok én csinálni?!
Megint elkezdtem szédülni. Ez a nyomorult átváltozás, hogy én mennyire utálom! Essünk már túl rajta és kész!
-Pocsékul hazudsz.-hallottam meg a hangját közvetlenül a fülem mellett, mire annyira megijedtem, hogy ugrottam egyet és ahogy megfordultam, kecsesen seggre csüccsentem előtte.
-Francba.-puffogtam magamban.-Hogy a fészkes fenébe tudsz te ilyen halkan közlekedni?-csak egy rövid kuncogás volt a válasz, és úriember módjára a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen, de a jelenleg porba rombolt önérzetem nem hagyta, hogy elfogadjam, így magamtól tápászkodtam fel.
-Bella...-kezdte és közelebb lépett, mire én automatikusan hátráltam egy lépést. Nem akartam a bűvkörébe kerülni. Abból nem sülne ki semmi jó.
Mikor észrevette a reakciómat bánatosan nézett rám. Olyan bűntudatot éreztem, amilyet soha. Nem az a fajta volt, ami akkor tört rám, ha összevesztünk a srácokkal, vagy amikor kiskoromban rosszat csináltam és anya összeszidott. Ez teljesen másfajta volt. Olyan, mintha az én szívemben éreztem volna az ő szomorúságát.
-Kérlek, ne félj tőlem! Nem akarlak bántani. Csak meg akartam köszönni, amit tettél.-mondta lágyan, mosollyal az arcán, de a szemében mélyen ott ült a bánat.
Közelebb léptem hozzá.
-Nem félek tőled.-válaszoltam, és tettem még egy lépést.
-Bella, beszélünk kéne arról, hogy mi történt aznap este a sikátorban.-kezdte óvatosan, és én megijedtem. Nagyon. Nem tudom neki megmagyarázni! Legalább is úgy nem, ahogy szeretném. Ahhoz el kéne mondanom a titkomat. Ami már csak alig titok. Én erre... képtelen vagyok!
-Nincs miről beszélnünk! Egyszerűen...felejtsd el, amit láttál!-a hangom keményen csattant, amin magam is meglepődtem, mert egyáltalán nem éreztem magam határozottnak.
-Nincs? Egy sikátorban vert laposra két vámpír, és a legnagyobb bajod egy kificamodott váll és nincs miről beszlnünk?-az ő hangja veszélyesen nyugodt volt a felszínen, de a jégpáncél alatt éreztem a dühöt.
-Ahogy mondod. Mennem kell.-válaszoltam színtelen hangon. Jogos volt a dühe. De inkább dühös legyen rám, minthogy megvessen.
Elkapta az ép karomat, bár a másikon se látszott semmi, mert a kötés már lekerült róla.
-Megmentettem az életed. Azt hiszem, egy magyarázatot megérdemlek.-sziszegte.
-Köszönöm. És most pedig megháláltam a tetted. Kvittek vagyunk.-néztem vissza rá, a hangom nagyon kimért volt. A magyarázatra tett megjegyzését pedig egyszerűen elengedtem a fülem mellett.
-Ha azt hiszed, hogy hagylak elsétálni, elment a józan eszed.
-Nos akkor nyilván őrült vagyok, mert pontosan ezt hiszem. Különben is, az a vámpír, aki önként és dalolva bemegy biológia órára, amikor vércsoport meghatározás van, ne papoljon nekem a józan észről!-most már hangosabban beszéltem és a szavaimból ingerültség sütött. Sejtettem, hogy tudni akarja, mi történt, de most annyira... annyira hasonlított arra, ami valójában volt. Ahogy sötét tekintetében düh tüze lobogott, száját szorosan összepréselte, tartása pedig merev volt... most először hasonlított igazán egy vámpírra. Közelebb rántott magához, de nem fájt, csak meglepett.
-Ne játssz velem, Isabella!-suttogta mérgesen, és álltam a tekintetét. Más esetben elmerültem volna feneketlen mélységű szemeiben, de jelenleg túl dühös voltam. Most már átfordultam a "csak azért se" fázisba.
-Eszemben sincs.-mondtam halkan, de élesen, és kirántottam a karom keze fogságából, majd vissza se nézve elhúztam.
Még volt egy tesi órám, de arra már nem volt erőm bemenni bénázni egy sort, így felpattantam a motoromra gázt adtam. Nem haza mentem, mert semmi kedvem nem volt hozzá. Élveztem a száguldást, ahogy mindent kitöröl a fejemből, nem kellett gondolkodni. Csak mentem a végtelenbe, nem törődve semmivel...

/Edward szemszöge/

Hát ezt a beszélgetést nem épp így terveztem.
Csak bámultam Bella hűlt helyére a folyosón, és azon gondolkodtam, hogy lehet az, hogy egyik pillanatban még legszívesebben megcsókolnám, a másikban pedig épp az ellenkezőjét tenném... ki érti ezt?
Végül beültem a kocsimba, és bekapcsoltam egy kis zenét, hátha az eltereli a gondolataimat és segít megnyugodnom. Beraktam egy Linkin Park CD-t és mindent kizártam.
Éppen a Breaking the habit című szám szólt. Megszegni a szabályokat... én is azt teszem és azt hiszem, Bella is... Bella! Már megint Bella! Felejtsd már el egy kicsit!
-Jól sejtem, hogy nem sikerült beszélni Bellával?-hallgatott el egyszer csak a zene és amikor oldalra néztem, Jasper elnéző, de leplezetlen vigyorával találtam magam szembe. Csak egy grimaszt vágtam.
-Mi van öcskös, csak nem ott hagyott a nőd?-pattant be hátra Emmett is. Tényleg már csak ő hiányzott a mai napból! Miért nem jön mindjárt Alice is a nyakamra, hogy akkor mindenki egyszerre ossza az észt?!
Apropó... Alice... látomás... biológia óra...
Mi a fenéért nem szólt???
-Jasper, Alicenek volt látomása az előző óra elején, vagy a szünetben?-fordultam jobbra az említetthez.
-Igen, volt kettő is. Először nagyon ijedt képet vágott, de aztán csak sejtelmesen vigyorgott.-válaszolta Jazz, miközben gondolatban levetítette nekem Alice rejtélyes mosolyra húzódó ajkait és huncutul csillogó szemeit. Komolyan, csak a kezét nem dörzsölgette.
-A feleségedet meg fogom nyúvasztani.-közöltem a kormányt szorítva.
-Szerintem ezt a kis házi boszi is így gondolta, ugyanis vásárolni ment Rose babyvel.-válaszolta nevetve Emmett.
Egyszer úgyis megfojtom Alice-t, bármennyire is imádom!
-Edward, nem ajánlom, hogy egy ujjal is hozzá érj a feleségemhez.-válaszolta nyugodtan Jasper, de a fenyegetés tisztán kivehető volt a hangjában.
-Nem fogom bántani a kedves feleséged, de el fogok beszélgetni vele arról, hogy miért nem szólt, hogy vércsoport meghatározás lesz biológián.
Erre Jasper szeme is kikerekedett.
-De ugye nem...?
-Bella szerencsére látványosan elkezdett szenvedni, mire a tanár kiküldött, hogy kisérjem el az orvosiba.
-Sejtem hova mentetek orvosi helyett, kis huncutok.-vigyorgott kajánul Em a hátsó ülésen. Ilyenkor isten bizony hiányolom Rosaliet, hogy jó alaposan fejbe kólintsa. Egyedül ő képes hatni Emmettre.
-Állítsd le a fantáziád Emmett, semmi olyan nem történt. Veszekedtünk.
-Akkor legalább édes lesz a kibékülés. Tapasztalatból beszélek.-kacsintott, mire legszívesebben addig vertem volna a fejét az aszfaltba, ameddig kocsonyásra nem lágyul. Sajnos a betonnak több baja lenne belőle, mint a bátyám kemény fejének...
-Én mondtam, hogy finoman.-jegyezte meg Jasper.
-Nem rontottam ajtóstul a házba, ne nézz már így rám! Bella egyszerűen nem hajlandó beszélni róla. Egyáltalán nem. Ahogy megemlítettem, azonnal megmakacsolja magát. Nem értem, miért nem képes elmondani az igazat.
-Nézd, Edward. Te sosem voltál járatos az emberek és vámpírok érzéseinek észlelésében, de az már fájdalmas, hogy mennyire vak vagy. Bella legalább annyira szeret téged, mint te őt. Komolyan, nem tudom tovább nézni, ahogy szerencsétlenkedtek! Mindazonáltal gondolod, hogy te olyan könnyen vallanál be neki valamit fordított helyzetben? Majdnem biztos vagyok benne, hogy kétszer ennyit problémáznál rajta, mint ő most.-mondta Jasper határozottan.
Legszívesebben elengedtem volna ezt a fülem mellett, de azok alattomban befészkelték magukat a gondolataim közé, és egyszeriben már nem is tudtam haragudni Bellára.
Kissé rágódtam még magamban, de aztán inkább csak szótlanul kitolattam és padlógázzal hajtottam haza.

Eltelt három nap és még mindig nem tudtam Bellával beszélni. Most már feltűnően széles ívben elkerült, de nem csak engem, hanem a többieket is.
És öt vámpír elől nyomtalanul eltűnni egy ilyen pici gimnáziumban, na az már művészet!
Elvétve láttam egy gesztenyebarna haj ismerős libbenését, egy titokzatos csokoládébarna szempár villanását, de már abban sem voltam biztos, hogy tényleg ott voltak, és nem csak a képzeletem szüleményei.
A biológia és spanyolórákra utolsó pillanatokban esett be, aztán pedig úgy tűnt el, mint a kámfor.
Az ebédlőben sem láttam, csak Miranda és Jeremy ültek az asztalnál, de az ő gondolataikból sem olvastam ki semmi érdemlegeset.
Már csak néha tudtam elkapni mások gondolatain keresztül, de valahogy már Mike Newton se figyelt annyira rá. Mintha azzal, hogy nem akarja, hogy észrevegyék, tényleg láthatatlanná vált volna.
Kezdett hiányozni. A már egy ideje esedékes magyarázata visszacsúszott a fontossági listámon. Hiányzott a jelenléte. Bár ott ült mellettem azon a két órán, olyan volt, mintha az Antarktiszon lenne, vagy még messzebb.
És ahogy telt az idő, én is egyre ingerlékenyebb lettem.
Szegény Alice-re is úgy ráförmedtem, pedig nem érdemelte meg. Jaspert pedig sokszor azon kaptam, hogy összefont szemöldökkel fürkész engem és analizálja a lelki állapotom.
Épp az utolsó órámról jöttem ki és természetesen már megint Bellát figyeltem, hátha meglátom őt, vagy a motorját a parkolóban, mikor észrevettem Mirandát a fehér kocsijának támaszkodva. Talán ő tud valamit mondani. Odamentem hozzá, mire láthatóan meglepődött.
-Szia!-köszöntem neki és próbáltam elbűvölő lenni, hátha elkottyint valamit akár mentálisan, akár szóban, de látszólag nem hatotta meg.
"Miért hiszi minden pasi, hogy egy szép mosolyért cserébe dalolni fogok?"-hallottam meg a gondolatait és majdnem felnevettem rajta. Ez a lány se mindennapi, az biztos. Bár erősen sanszos, hogy ő is vadász. Úgyhogy feltételezem meg se kéne lepődnöm...
-Szia. Mit tehetek érted?-vonta föl a szemöldökét, bár láttam a gondolataiban, hogy pontosan tudja, miért jöttem ide.
-Belláról lenne szó. Nagyon furcsa mostanában és szeretnék vele beszélni, de ő nem hagy rá alkalmat.-válaszoltam.
"Ciki, ha már egy csapat vámpír se tudja előkeríteni Bellst."-gondolta Miranda.
-Nézd, én támogatom az ötletet, hogy beszéljétek meg a dolgot, de Bella most nehéz időszakon megy keresztül. Nem olyan könnyű neki, mint hiszed, sok mindent nem tudsz róla. Ami nem a te hibád, hisz Bella nagyon nehezen enged közel magához bárkit is, mióta ismerem, de kérlek légy türelmes vele. Időd mint a tenger, nem igaz?-nézett rám jelentőségteljesen, bujkáló mosollyal, célozva az öröklétre.
-Igen.-bólintottam és már majdnem mosolyogtam. Ilyen se történt velem azóta az este óta.-Milyen nehéz időszakról beszéltél?-vontam össze a szemöldököm és vált az arcom komollyá. Mi történhetett?
-Nem én vagyok az, akitől megtudhatod a válaszokat a kérdéseidre. Keresd Bellát. Azt hiszem, ha valaki, akkor te át tudod törni a falat, amit maga köré húzott.-mosolygott rám Miranda, majd mivel már időközben Jeremy is megjött és beült a kocsiba, majd elhajtott.
Mi lehet Bellával? Meg kell tudnom!

/Bella szemszöge/

Még egy nap... egyre jobban utálom ezt a titkolózást, és néha elindulok Edward felé, hogy akkor most elmondom az igazat, de... aztán... egyszerűen nem merek a szemébe nézni. Ráadásul egyre rosszabba közérzetem. Hogy ezt Edward hiányának, vagy a közelgő átváltozásnak tudható be, nem tudom. Azt hiszem, is-is.
Reggel, mint mostanában mindig, kialvatlanul, hatalmas karikákkal a szemem alatt vánszorogtam le a lépcsőn és legurítottam egy nagy adag kávét, hogy életben maradjak.
Igaz, hogy nincs túl nagy alvásigényünk, de azért alvás nélkül nem bírjuk túl hosszú távon. Márpedig én az utóbbi két éjszakán le se hunytam a szemem.
Megéri ez neked, Bella? Komolyan erre van szükséged?-kérdeztem magamban, de tudtam a választ. Persze, hogy nem. Nem is tudom, mi van velem, életemben nem voltam még ilyen anyámasszony katonája.
A délelőttöm normálisan telt. Órák, szünetek, Cullenek elől való bujkálás...
Ebéd előtti szünetben a folyosón álltunk a szekrényemnél és épp Miranda próbált beszélni a fejemmel...megint.
Mintha magamtól nem tudnám, hogy gyerekes vagyok és hülyeséget csinálok. Miri ezt még megspékelte egy szentbeszéddel arról, hogy most hagyom elsétálni magam mellett az igaz szerelmet és a boldogságot. Eddig csak abban a szerelemben hittem, ami a könyvekben létezik, de a valóságban közel sem. Most már nem vagyok benne biztos, de ezt persze nem kötöm drága barátnőm orrára, mert még a végén beindul. Még ennél is jobban. Pedig már most is elég szép fordulatszámon pörög.
-Edward rendes srác, ne légy már ilyen átkozottul makacs, az istenért! Nem a világbékéről folytattok majd hadi tárgyalást!-nyaggatott tovább Miri, de oda se figyeltem.-Hoppá, emlegetett szamár.-mosolyodott el kajánul a barátnőm, erre már én is felkaptam a fejem.
Basszus!
Tényleg jött, és tényleg Ő volt az! A kócos bronzvörös haja, hófehér bőre, aranyosan csillogó szemei, amikben most remény gyulladt, ahogy meglátott... megráztam a fejem, hogy ismét józanul tudjak gondolkodni.
Épp a női mosdótól nem messze álltunk.
-Falazz nekem!-vetettem oda Mirinek, és mint az őrült berohantam a wc-be.
Ide csak nem jön utánam...

2010. augusztus 11., szerda

22.Fejezet-Altató


22.Fejezet
Altató

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet, szerencsére nem nyúlt hajnalba a dolog:D Bár kicsit rövidebb a szokásosnál, de nézzétek el nekem, ezt a függővéget egyszerűen nem hagyhattam ki, annyira adta magát a helyzet. Gondolom most örültök is nekem, mesi nem beteg, hozza a formáját xD
Remélem azért tetszeni fog!
Dézikém, neked külön xanax-szal ajánlott, mert tuti meg fogsz ölni :D
Nagyon köszönöm a kommenteket az előző fejezethez, én is nagyon örülök, hogy ismét itt lehetek veletek, el sem tudjátok képzelni, mennyire hiányzot ez a blog és ti is :)
Örülnék a kritikáknak nagyon :))
puszi
mesi28

/Edward szemszöge/
-Edward...-megmerevedtem, és az agyam máris elkezdte gyártani a bénábbnál bénább magyarázatokat arra, mit is keresek a szobájában az éjszaka kellős közepén, de ahogy halkan közelebb mentem hozzá, láttam, hogy a szemei csukva vannak.
Álmában beszél.
Mondanom se kell, mennyire megkönnyebbültem, de ez sem tartott sokáig, ugyanis az agyam újra pörögni kezdett.
Rólam álmodik? Vajon mit? Rémálma van?
Leültem az ágya mellett álló öreg hintaszékbe, és onnan figyeltem az arcát.
Hosszú sötét szempillái árnyékot vetettek csontfehér arcára, vörösesbarna haja kuszán terült szét a párnán. Úgy tűnt, mélyen alszik és az arcán játszó enyhe mosoly alapján arra következtettem, szépet álmodik.
Hirtelen fordult egyet, így az arca pont velem került szembe.
-Edward...-sóhajtotta álmatagon, mintha kérne valamit. Ha így kéri, még a csillagokat is lehoztem volna neki. Bármit, amit csak akar. Képtelenül gyönyörű volt, ahogy az arca a hold fényében fürdött.-Kérlek... maradj velem... kérlek...-suttogta, én pedig ellágyultan néztem rá.
Bármit megtennék érte!-villant át az agyamon.
Bárcsak meg tudnánk beszélni, ami történt. Remélem, nem gondolta azt, hogy ennyiben fogom hagyni a dolgokat.
Nem tudom meddig vigyázhattam az álmát, de még a nap se kezdett el feljönni, ő már mocorogni kezdett.
Gyorsan felpattantam a hintaszékből, és halkan távoztam az ablakon keresztül.
Teljes sebességgel süvítettem keresztül a még jócskán szunnyadó erdőn, még teljes volt a csend, csak az esőcseppek ritka koppanása törte néha meg.
Ahogy hazaértem, azonnal a zongorám felé vettem az irányt. Nagyon rég nem játszottam már rajta. Egy idő után már a zene sem tudta kitölteni azt a fajta ürességet, amiről nem akartam tudomást venni, de attól még ott volt.
Amíg Bellánál voltam egy dallam bontakozott ki a fejemben. Valahogy, ahogy őt néztem, mintha megmozdult volna bennem valami, mintha felolvadt volna a szívem.
Hosszú idő óta először érzem újra azt, hogy nem csak az ujjaim játsszák a dallamot, hanem a nem létező lelkem is. Itt benn is szólt a zene.
Nem is kellett gondolkodnom hozzá, szinte automatikusan formálódott a kezeim között az aprócska dallam gyönyörű melódiává.
Ahogy befejeztem, azonnal a fejembe tódultak a nappaliban lévők gondolatai.
"Edward újra zongorázik!"-Esme csillogó szemekkel Carlisle karjaiba bújva nézett engem és ha tudna, szerintem már rég könnyezne.
"Nicsak, az öcsköst homlokon csókolta a múzsa... vagy esetleg egy csini vadász?"-Emmett... a fejére ejtették a szülőszobában, az ziher, még egy ilyen defektes vámpírt... Rosalie is érdeklődve figyelt engem férje mellől, még a hajáról is elfelejtkezett egy futó pillanatra.
"Edward újra játszik! Edward úja játszik! És még mosolyog is!!! Tudtam, tudtam, úgy tudtam!!!"-Alice csak mindentudó mosollyal az arcán dőlt Jaspernek, aki szintén mosolyogva nézett engem. Csak a gondolataik üvöltöttek.
Mikor véget ért a dal, belekezdtem Esme kedvencébe, hisz tudtam, mennyire szereti, ha zongorázok.
A családom tagjai szállingózni kezdtek, Carlisle elindult a kórházba, Jasper szerintem besokallt az érzéseimtől és Aliceszel felmentek a szobájukba. Emették pedig még elszaladtak vadászni suli előtt a közelbe.
Esme leült mellém a székre és csendben hallgatta a játékomat.
-Mondd csak, mi a címe annak a darabnak, amit legelőször játszottál? Gyönyörű volt, de még sosem hallottam.-kérdezte kedvesen, mikor véget ért a szám.
-Az egy altató volt.-válaszoltam azt, ami legelőször az eszembe jutott.- Igen, egy altató egy különleges személynek.-mosolyodtam el.
-Az a lány megfogta az isten lábát.-mondta Esme, majd gyengéden homlokon csókolt és elindult a konyha felé, hogy kivegye a sütőből a muffinokat, amiket az árvaházba fog vinni, de csak azon járt az esze, vajon milyen lehet Bella. Hisz ő még sosem találkozott vele személyesen.
Annyira elmerültem a gondolataimban (na, meg persze próbáltam kizárni a fentről leszűrődő eléggé félreérthetetlen hangokat), hogy mire feleszméltem, már indultunk is az iskolába.
Eltökéltem, hogy ha törik, ha szakad, beszélek Bellával. Muszáj megtudnom az igazat!
-Ma még nem fog sikerülni, Edward. Nem azt mondom, hogy egyáltalán nem, de ma biztosan nem. Láttam. Bella nem hagyja magát.-jött le Alice a lépcsőn, majd megértően bátyjára mosolygott.
-Alice, te sem vagy tévedhetetlen. Bella nem lehet ennyire makacs.-válaszoltam, mire Jasper felkuncogott. Kérdő néztem rá.
-Azon, hogy melyikőtök az önfejűbb hosszasan el lehetne vitatkozni. De szerintem Bella szimplán csak fél. Nem hinném, hogy túl sok jó tapasztalata lenne a fajtánkat illetően és momentán mi vagyunk túlerőben. Normális, hogy meg van rémülve.
-Azt mondod, hogy hagyjam az egészet és tegyek úgy, mintha mi sem történt volna?-kérdeztem vissza hitetlenkedve.
-Én csak azt mondom, hogy finoman.-helyesbített, majd elindult a felesége után a garázsba és végül én is követtem őket.
Padlógázzal söpörtem végig Forskon egészen a suliig, elég korán volt, még akadt hely bőven, így beálltam az egyik tágasabb helyre, majd kiszálltam és a kocsimnak dőlve vártam, hogy Bella megérkezzen.
Alice a fejét csóválva elsétált Jasperrel a nyomában órára.
Emmettet pedig, aki minden áron látni akarta mire megyek Bellával, Rosalie cibálta el, amiért hálás voltam neki, nem hiányzott ehhez az egészhez még a bátyám beteg humora is.
Vártam, de nem jött.
Már mindenki beszállingózott a terembe, hisz pillanatokon belül becsengetnek. Elhatároztam, hogy megvárom Bellát, nem érdekel az se, ha elkések az órámról, de beszélnem kell vele.
Épp amikor megszólalt a csengő, meghallottam a motor csikordulását az aszfalton és Bella fordult be a parkolóba, majd fékezett le az egyik helynél, de már láttam, hogy ennek nem lesz jó vége.
A motor a hirtelen fékezéstől erősen kidőlt, és majdnem ráborult Bellára.
Nem is gondolkodtam, átvágtam a parkolón, és egyik kezemmel elkaptam Bella derekát, a másikkal a motor kormányát tartottam meg. Meglódítottam Bellát, így kiszedve a lábát a motor alól, majd azt óvatosan a földre helyeztem, hogy ne legyen baja és a továbbiakban a karjaimban tartott lányra összpontosítottam, aki még mindig nem jutott levegőhöz meglepetsében.
-Bella, jól vagy?-suttogtam közel az arcához, mire alig észrevehetően megrázta a fejét.
-Igen, köszönöm.-krákogott zavartan, és megpróbált eltolni magától, de nem engedtem el.-Jobb lenne, ha elengednél.-mondta nem túl meggyőzően és kerülte a tekintetem.
-Miért is?-húztam magamhoz még közelebb, az orrunk majdnem összeért. Illata elkábított, de nem a szörnyet hozta ki belőlem, hanem valami egészen mást... Bella apró kezei még mindig a mellkasomon pihentek, de már nem fejtett ki különösebb erőt, hogy eltoljon magától.
-Órára kéne menni...-motyogta kissé kábultan. Nem tudtam, hogy vajon még mindig sokkos állapotban van, vagy esetleg az én közelségem volt rá ilyen hatással. Reméltem, hogy az utóbbi.
-Kéne.-hagytam jóvá, és már majdnem megcsókoltam, mikor mintha a helyére kattant volna valami az agyában, kitépte magát az ölelésemből, és elszaladt.
/Bella szemszöge/
Mekkora hülye vagy, Bella! Egy ökör, ráadásul címeres! Nálam nagyobb szerencsétlenséget még nem találtak az isten elfuserált állatkertjében, az biztos!
Fizikán ültem, és igyekeztem nagyon úgy tenni, mintha a tanárra figyelnék, de gondolatban a ma reggel történteken jártattam az agyam.
Ennyire én se lehetek szerencsétlen, fogalmam sincs, mi ütött belém. Pedig annyira akartam, hogy megcsókoljon. Világomról nem tudok, amikor a közelemben van.
Összerezzentem, mikor megszólalt a csengő, úgy szedtem össze a cuccaim és kóvályogtam ki a teremből, mint aki be van gyógyszerezve, vagy nem is a földről származik.
-Na jó, drágám! Elfogyott a türelmem, mi történt ma reggel, amitől olyan vagy, mint aki be van tépve?-állított meg Miranda a szekrényemnél.
Nagyot sóhajtottam, és mindent elmeséltem neki, mert tudtam, addig úgyse hagy békén, ameddig ki nem szedi belőlem. Mirit nem lehet elintézni egy vállrántással.
-Esküszöm, hogy nem értelek, te lány! Mi az isten van veled?
-Isten biztos nincsen, akkor nem itt tartanék.-válaszoltam szárazon, mire csak egy szemforgatást kaptam válaszul.
-De most komolyan, Bella! Minden adott volt! Tudja, hogy mi vagy, legalább is eléggé körvonalazódott előtte, hacsak nem gyengeelméjű, és még így is akar téged. Mi tart vissza?
-Én... én csak...
-Te csak???
-Félek. Tessék, kimondtam! Rettenetesen félek ettől az egésztől! Én... én még sosem éreztem ilyet. Soha! És nem könnyítik meg a helyzetem a körülmények sem.-fakadtam ki, mire a barátnőm se szó, se beszéd, megölelt.
-Nincs mitől félned. Ha bánt, kiherélem.-eresztett el, mire felnevettem.
-Tudom én... csak, teljesen más, amikor ott állok előtte, és... egyszerűen levegőt nem kapok, nemhogy még beszélni tudjak.-pirultam el a mondat végére.
-Hova lett az a bátor lány, akit én ismerek?-bökött oldalba játékosan.
-Levadászta az áldozata.-sóhajtottam.-Basszus!-csak ennyit bírtam kinyögni. Még mázli, hogy közel van a klotyó. Beszaladtam az egyik fülkébe, és csak ennyire volt időm, mert már jött is a kis róka.
-Rohadt átváltozás!-lihegtem. Miért nem mondta senki, hogy ez ilyen pokoli érzés? Egyszer csak billen egyet a világ, és nem tudod, mi történik, csak sodródsz az árral.
Kimentem és megmostam az arcom, meg ittam egy kis vizet.
Ahogy kiléptem a folyosóra, Miribe ütköztem, aki csak megértően nézett rám. Tudja, mi zajlik bennem, hisz ő is átesett ezen. Bár ez mindenkinél másképp folyik le.
Miri folyamatosan sírt és hisztizett, hozzá se lehetett szólni, Jeremy csokit zabált (megjegyzem, azóta nem eszik semmilyen formában szegény), Christian folyton elájult. Nem tudtam, mi van vele, mikor egyszer csak hátravágódott mellettem a szupermarketben. Csak néztem nagyokat.
Hát, én mindent a nyakamba kaptam. Röhögő görcsöket, érzelmi rohamokat, rosszullétet, és úgy néz ki, krónikus gyávaságot is...
Amint eszembe jutott, milyen óra jön, a földbe gyökerezett a lábam is.
Jesszus! Biológiám lesz!
Hatalmas volt a kísértés, hogy ellógjam, de iszonyat nagy!
Viszont tudtam, hogy nem tehetem. Nem tudni, mennyit kell majd otthon maradnom az átváltozásom miatt, és nem szeretnék év végén pótvizsgázni bioszból.
/Edward szemszöge/
Ma nem is láttam Bellát. Bár elég sanszos, hogy direkt kerül engem, de az istenért, nem olyan nagy ez a suli, és mégiscsak vámpír vagyok, ráadásul képességgel megáldva, nem igaz, hogy ne találjam meg!
Egyszer futólag megláttam az arcát, de mire odaértem, már hűlt helye volt.
Kezdem úgy érezni, hogy bújócskázik velem.
Tényleg ennyire szörnyű a magyarázat a dolgokra?
Talán mégiscsak igaza volt Alicenek... de mi van, ha Bella egyszerűen csak nem akar velem beszélni? Hisz mit akarna tőlem? Egy szörnyeteg vagyok... rosszul tettem, hogy megpróbáltam ráerőszakolni az érzéseimet.
De ha egyszer nem mond semmit! Miért nem mondja meg nyíltan?
-Öcsi, abba belegondoltál már, milyen nehezen lehetne belőled kihúzni az igazságot fordított helyzetben?-csapott a vállamra Jasper, mire csak egy gyilkos pillantást kapott.
"Oké, én csak megemlítettem."-emelte fel a kezeit, majd Aliceszel elmentek a következő órájukra.
Jasper szavai azért elgondolkodtattak. Nem tudom, mit tennék, ha nekem kéne bevallanom neki a kilétemet. Ha ő ember lenne, és mit sem tudna rólunk... eljátszottam a gondolattal, de fogalmam sincs, hogy álltam volna elé ezzel...
Biológia a következő órám... erősen kétlem, hogy valamit is ki tudnék belőle rángatni, hisz csomóan lesznek körülöttünk, de az az utolsó órája neki is és nekem is... talán utána elkaphatom.
Hamar bementem a terembe, még alig voltak páran, és leültem a hátsó padba.
Vártam, csak vártam, hogy megérkezzen, és már az is eszembe jutott, hogy talán be se jön. Nem, ő ennél azért felelősségteljesebb. Nem lógna.
Utolsó pillanatban be is esett, és mögötte jött a tanár is, de ahogy megláttam, mit hoz a kezében, már nem Bellára figyeltem.
Csak egyvalami járt a fejemben:
KI KELL JUTNOM INNEN!!!

Komment

Tudom, hogy minden író ezzel nyaggat titeket, de el nem tudjátok képzelni, mit jelent egy komment nekünk, ezt csak az tudja, aki ír!Nektek nem vesz sok időt igénybe, nekem viszont rengeteget segít! Ha sok komit kapok, könnyebben jön az ihlet, és pörög az agyam, ezáltal jobbak lesznek a fejezetek!

Nem akarok komi határt bevezetni, ez nem az én stílusom, de kérlek titeket, hogy írjatok hsz-t!



Előre is köszönöm

A cím jelentése

A történet címe "You are my Destiny", ami magyarul annyit tesz, te vagy a sorsom/végzetem, ahogy tetszik.





Azt hiszem, nem kell megmagyaráznom, miért ezt választottam :)





Elérhetőségeim

Ha bármi óhaj-sóhaj, banner vagy linkcsere lenne, nyugodtan írjatok mailt, vagy vegyetek fel msnre :)

e-mail cím: cs.mesi28@citromail.hu

msn cím: cs.mesi876@hotmail.com

About Me