2010. december 1., szerda

Új blog

Sziasztok!

Egy hónap pihi után megnyílt az új blogom, ahova a saját vámpíros sztorim kerül fel.
Akit érdekel, nézzen be :)


puszi
mesi28

2010. november 6., szombat

Kulisszatitkok - utolsó bejegyzés

Sziasztok!
Először is nagyon elszomorodtam, hogy mindössze 11 kommentet kaptam az utolsó fejezethez!
Gyerekek, nincs több!
Tényleg ennyire megerőltető néhány sort odabiggyeszteni? 125 olvasóval ez így eléggé kiábrándító.
Dézi, azért nem lett SÜTI :D, mert kb két hete vannak együtt xD
Sőt, sztem még annyi se :))
Akik írtak, azoknak nagyon nagyon köszönöm, szívet melengetőek voltak a szavaitok :)
Örülök, hogy sokan közületek kíváncsiak lesznek a saját történetemre is.
Ééééés akkor itt a meglepi!
Igazából annyira nem nagy dolog :D
Rosezal volt egy füzetünk, gyakorlatilag ebben van minden a történetről, szóval pár oldalát lefotóztam nektek.
Íme:

Igen, szegény kissé megviselt, ez a hátulja, az eleje már nincs meg xD
Ez az első oldal benne :D igen, én írok ilyen rondán xD amikor sztorit írok, sietek, mert belendülök, és azért néz ki így :P Az FT betű fölötte pedig nem más, mint az eredeti cím rövidítése :) Ez a történet ugyanis első körben a Fekete Tulipán címet kapta, és azért tettünk le erről, mert meg volt kötve a kezünk dizi ügyileg :D
Hogy néz már az ki, hogy a Fekete Tulipánnak mondjuk piros rózsa a háttere :P
Ez egyébként a Medál c. rész eleje :))
Bátrabbak kinagyíthatják és beleolvashatnak, ez volt a "nyers változat" :)
Ez a macskakaparás pedig a mi "megbeszélésünk" Rosezal :D
Igen, nagyon belendültünk xD
Ha gondoljátok, ezt egy kis fényerő javítgatással ki lehet bogarászni, ha lementitek :D
Bár lehet, hogy megölnétek miatta, ugyanis szinte az összes függővéget elterveztük és gonoszan vigyorogtunk mááár előre :D
Igen, épp itt vitatkozunk a címről :D az  aljába oda is van írva erősebbel a végleges cím :)
Ez itt.... emiatt leszünk mi halott emberek xD
A gyilkos ötleteink, mint pl: sikátor, motoros incidens, folyosós ütközés, Laruentes ügy :)
Próbáltuk őket sorba rakni, hogy mi mi után következzen. Nehezen ment xD
Áhh, a jelmondatunk :D
Tudok én normálisan írni, ha akarok xD
Igen, ez a végleges változata az ötletek sorának, bár az eleje egy kicsit lemaradt xD
meg apró lábjegyzetek is vannak itt ott, azért ilyen kusza :D
Ez szintén egy tárgyalásunk :D Így készültek az ötletek xD
Természetesen a töri órából nem sok maradt meg :P
Igen... szadisták vagyunk! És nagyon élvezzük :D
Igen... Rose egy őstehetség xD
Nem értettem, mit akar, ezért lerajzolta xD
Igen, a kommentár alatta az én vagyok :D Mesi gonosz... Mesi ízelítőt tervez xD

Öhmm... visszavonom, ez Rose volt xD én még élni akarok xD
na jó, én voltam, de ő meg bólogatott hozzá!!! :P
itt döntöttük el, hogy a bevásárlóközpontos borulással csak beszívatunk :D

Hát, ennyi lenne, természetesen ez nem az egész volt, csomó részlet van még benne, na meg órai levelezések, miegymás, ez a mi kis füzetünk :D
Így született a You are my Destiny!
Remélem, érdekes volt!

búcsúzunk: Rose23 és Mesi28
u.i.:
Mesi: Rose, ugye tudod, hogy most nagyon utálnak?
Rose: Jaja. De szerintem ez már alap!
A két lány elégedetten hátradől...
Mesi: Ugye tudod, hogy baromira nem olyan lett, mint amilyenre elterzveztük?
Rose: Igen. De buli volt!

2010. október 31., vasárnap

30.Fejezet-Epilógus

30.Fejezet
Epilógus

Hát ide is elérkeztünk!
El sem hiszem! Mintha csak tegnap beszélgettünk volna Rosezal a suliban, hogy mi pattant ki a fejemből az este :)) Mert hogy így kezdődött:) Sokat gondolkodtam, mennyi mindent szerettem volna ide leírni, de valahogy most semmi sem jut az eszembe xD talán mert hajnali kettő van, vagy csak furcsa ez a nosztalgikus érzés, nem tudom :) Nem ez lesz az utolsó bejegyzésem ezen a blogom, mert még lesz egy utolsó közös meglepink nektek. :) De azért pár dolgot elmondanék a jövőre nézve.
Ez a blog meg fog maradni, nem törlöm le, és az írást sem hagyom abba, viszont lesz egy hosszabb szünet. Konkrétan egy hónapra gondoltam :) novemberben pihizek, és a sulira koncentrálok, hogy aztán minden erőmmel újra itt lehessek, bár másik történettel, ami nem lesz twilightos, hanem abszolút saját, bár a vámpírok játszani fognak benne :)
Nagyon köszönöm, hogy végigkísértétek a történetet, itt voltatok, komiztatok,  meg akartatok ölni xD (még ez is szép emlék így visszatekintve), azt hiszem, nagyon sok mindent köszönhetek nektek.
Úgyhogy, ezzel a fejezettel egy időre most búcsúzom Tőletek!
Remélem tetszeni fog, és bár utolsó feji, most így a végén, nagyon örülnék a kommenteknek.:)
puszi nektek
mesi28
u.i.: ez a kép annyira megtetszett, hogy nem bírtam ki :P
illetve, itt egy zene a fejezethez,ezt hallgattam írás közben, szerintem fantasztikus :)

/Edward szemszöge/
Annyira boldog voltam vele, hogy semmi másra nem figyeltem. Itt volt, velem volt. Más nem számít.

De azért ennyire nem egyszerű a helyzet, sajnos. Ugyanis meghallottam Miri zaklatott gondolatait errefelé közeledni. Így össze kellett szednem az önuralmam megmaradt darabkáit, és elhúzódtam Bellától, aki értetlenül nézett rám. Sőt, talán kicsit sértődötten is, de ebben nem voltam biztos, mert nem nagyon volt időm elemezgetni a szemében átvillanó árnyékot.

- Edward, mi... - kezdett volna kérdezkősködni, de elébe vágtam a dolgoknak.

- Miri mindjárt itt lesz.-mondtam, és meglepődve vettem észre, hogy a hangom sokkal mélyebb a szokásosnál.

-Ó... - azért ennél kicsit több reakcióra számítottam. Mindenesetre nem lehet azt mondani, hogy nem volt tömör... Elmosolyodtam, és felálltam a puha fűből, majd felsegítettem Bellát is.

A következő pillanatban egy csík süvített el mellettem, és már csak azt láttam, hogy Bella (ismét) a földön van kiterülve és Miri szorongatja.

Mini tornádó megérkezett.-konstatáltam magamban vigyorogva.

- Miri, ha szeretnéd, hogy továbbra is életben maradjak, akkor ne roppants össze.-nyögte Bella, mire az őt ölelgető barátnője észbe kapott, és elengedte.

- Ugye tisztában vagy vele, Isabella Marie Swan, hogy iszonyatosan mega giga atom nagyon haragszom rád?! Legalább egy évtizeddel rövidült meg az életem, mióta jött a telefon, hogy nem találnak téged! Édeském, ha ezt még egyszer előadod, biztosíthatlak, hogy... na, majd akkor kitalálom, hogy mit csinálok veled. Úgy örülök, hogy jól vagy!-terült el egy széles vigyor Miranda arcán, és újra megölelte Bellát, bár most kicsit visszafogottabban. Nem semmi ez a lány, annyi szent!

- Felhívom a többieket, hogy meg van Bella.-mondta Miri, majd előkapta a telefonját és villámgyorsan tárcsázott.- Edward megtalálta Bellát, indulunk haza.- amint ezt kimondta, el kellett tartania a fülétől a telefont, annyira hangos volt az üdvrivalgás a másik oldalon. De egy ismerős hangot is kihallottam belőle...

-Alice? - rökönyödtem meg.

- Ja igen, az egész Cullen család itt van.-mondta Miri, bár ez szükségtelen volt. Sejtettem, hogy ha Alice itt van, akkor itt van Jasper is, akkor már Esméék is, Emmett biztos, hogy ki nem hagyta volna, Rose pedig... hát, jött a férje után. Ha másért nem, hát azért, hogy hazacipelje.

-Szia Bátyus!-csilingelte Alice a telefonból.-Na, tempózzatok gerlécskéim, mert már alig lehet a házban tartani egyeseket.-nyomta meg az utolsó szót, mire Emmett védekezően felhorkant.

- Én csak kíváncsi voltam, hogy esnek egymásnak, na!-azonnal hallottuk is a csattanást. Most már biztos, hogy Rosalie is ott van.

- Köszi, Rosalie!-háláltam meg.

- Gyere csak haza, és te is kapsz! Mindig tudtam, hogy mazochista vagy, de hogy ennyire! Van mit tanulnod a nőkről, Edward!-válaszolt Rose, és ezzel teljesen meglepett. Miről nem tudok? Hova lett a nővérem? Rosalie általában nagyon magasról tesz a dolgokra, hacsak azok nem róla szólnak.

-Na megyünk!-mondta Miri, majd lecsapta a telefont, és nekem kezdett magyarázni.

-Rose a veszekedésetekre célzott Bellával.-adta a magyarázatot Miri. - Az én személyes véleményem, hogy ez is csak azt bizonyítja, hogy illetek egymáshoz. Mindketten ugyanolyan önfejűek és hülyék vagytok, már meg ne sértődjetek.-jegyezte meg Miranda a telefonját nyomogatva, és elsétált mellettünk. Mi egymásra néztünk Bellával, és egyszerre nevettük el magunkat. Ha tényleg így van, akkor én vagyok a világ legszerencsésebb önfejű hülyéje.

Futásnak eredtünk, és azt hittem, hogy Bella előttem fog cikázni, de ehelyett mellém lépett, és összefűzte az ujjainkat. Egymás mellett futottunk és a továbbiakban se engedte el a kezemet, ahogy én sem az övét. Összetartoztunk, és ez így volt jól.

Viszonylag hamar visszaértünk, és még be sem léptünk a házba, máris mindenki Bellán csüngött, ő pedig csak könyörgőn nézett rám, hogy raboljam el, de én csak vigyorogva arrébb léptem. Bár nem voltam épp elragadtatva az ötlettől, hogy akárcsak egy lépéssel is eltávolodjon tőlem, de az az édes mosoly a szája szegletében mindenért kárpótolt.

Néztem, ahogy először Jeremy kapja fel, aki hol szidja, hol ölelgeti, hogy ennyire makacs és meggondolatlan volt, de látszott rajta, hogy nem gondolja komolyan. Másodszorra Melissa borult sírva a nyakába, hallottam a gondolataiban, hogy nagyon megkönnyebbült, hogy Bella él. Saját magát okolta az eltűnéséért.

Majd a családom is sorra került, és újfent ledöbbentem, mikor Rosalie úgy ölelte meg, mintha régi barátnők lettek volna. Nem mindennapi látványt nyújtott. Persze, tisztában voltam vele, hogy Rosenak van egy kedvesebb oldala is, csak ritkán jön elő. Nagyon ritkán…

Egyszer csak egy kéz nehezedett a vállamra, és amint hátranéztem, Christiannal találtam szembe magam. Nagyon elmerenghettem, ha nem vettem észre, hogy mellém lépett.

-Hálával tartozom neked. – mondta halkan.

-Csak a szerencsén múlott, hogy én találtam rá. – állapítottam meg, és beleborzongtam, mikor eszembe ötlött, hogy mi történhetett volna. Lesz még egy jó hosszú beszélgetésünk erről a szerelmemmel.

-Most nem erre gondoltam elsősorban… nem mintha nem örülnék neki, hogy meglett, persze, hogy örülök. A fogadott lányom. Azért vagyok hálás, hogy vagy neki. Sosem láttam még így csillogni a szemeit. Mindig olyan visszahúzódó és csendes volt, bár nagyon is határozott. De láttam rajta, hogy hiányzik valami nagyon fontos neki. Benned megtalálta ezt. De remélem nem kell részleteznem, mi lesz, ha megbántod. – a végén fenyegetővé vált a hangja, de megértettem őt. Különben is, ha valaha bántanám ezt a tüneményt, önként jönnék.

-Sosem tudnám őt bántani. – mondtam halkan, csakis Őt figyelve. Valószínűleg érezhette magán a tekintetem, mert egy idő után csodásan barna szemeit az enyémekbe fúrta. Ajkain elragadó mosoly játszott.

Akár egy angyal. – gondoltam magamban.



/Bella szemszöge/



Mindenki nagyon örült, jó volt látni, hogy mosoly van az arcukon végre. Mikor Rosalie megölelt halkan a fülembe suttogta, hogy beszélni akar velem. Ezen elgondolkodtam. Nem nagyon ismertem a szőke vámpírlányt, bár nem is volt egy nyílt személyiség, én meg nem erőltettem. Furcsa volt, hogy beszélni akar velem. Mégis miről?

Annak ellenére, hogy vadászok és vámpírok voltak összezárva, nagyon felszabadult volt a hangulat, és ezt kihasználva kisunnyogtam a hátsó verandára. A nap utolsó sugarai tüzes narancsos színbe öltöztették az eget, és lágy szellő borzolta a hajamat, ami végigcirógatva az érzékeimet jellegzetes illatot hozott magával.

-Szia, Rosalie – köszöntem a bizonyosan mögöttem álló lánynak, de nem fordultam meg. Fél pillanat múlva már mellettem állt, és lazán a korlátnak dőlt. – Kíváncsivá tettél. Miről szeretnél velem beszélni?

- Nem sokat tudok rólad, Bella, csak annyit, hogy az öcsém fülig szerelmes beléd. Viszont vadász vagy… ő pedig egy vámpír. Ne szépítsük a dolgokat, mert így van. Gondolod, hogy ez működhet? És ezt most tényleg gondold végig. Mert ha ennek rossz vége lesz, nem csak Edward megy tönkre, hanem az egész családunk. – mindezt jeges nyugalommal a szavaiban mondta nekem, és tudtam, hogy valahol érthető a hozzá állása.

- Megértem az indokaidat. Nem véletlenül akartam magam mindenáron távol tartani Edwardtól. De nem ment. Szeretem őt. Ami pedig a vadász létemet illeti… azért vagyunk, hogy megvédjük az embereket. Egyfajta ellensúly, hogy a mérleg ne billenjen el. Ti nem öltök embereket.

- Mi nem. De a barátaink közül sokan követik a hagyományos életmódot. Mi lesz, ha mondjuk meglátogatnak? – vonta föl a szemöldökét.

- Nyilván nem mennénk nekik. – közöltem szárazon. – Egyébként én úgy tudtam, hogy nem hagyjátok a más életmódot folytató barátaitokat a területeteken vadászni. – jegyeztem meg. Elég nyilvánvaló volt, hogy Rosalie nem nagyon kedvel. Vagyis inkább a vadász énemet nem kedveli.

- Sokat tudsz rólunk. – mondta pár másodperc hallgatás után. – És magadra gondoltál már? Nem lehet gyereked. Nem lehet normális családod. Megéri? Neked van választásod, miért választasz akkor rosszul?!

- Nézd, Rosalie. Mint te is mondtad, vadász vagyok. Az életem veszélyekkel teli, így is, úgy is. Sosem akartam gyereket. Nem akarom, hogy így nőjjön fel. Nem akarom neki ezt a sorsot. Ha velem történne valami… mert erre elég jó esély van, nem akarom, hogy azt kelljen átélnie, amit nekem kellett. És miután örök életű vadász lettem, nincs esélyen normális életre. Érts meg, Rosalie. Én így nőttem fel, más volt a számomra fontos, de most úgy érzem… úgy érzem, Edwardban megtaláltam mindazt, amit semmi más nem pótolhat. – a hangom a végére teljesen ellágyult. Nem tudom honnan jött ez az őszinteségi rohamom, nem szoktam ennyire kinyílni, de jól esett kimondani.

- Igaza volt Edwardnak. Tényleg nagyon furcsán jár az agyad. – most sokkal barátságosabban csengett a hangja, és arcán valami mosoly-féleség is megjelent. Eddig is gyönyörűnek tartottam, de így sokkal sokkal szebb volt, mint azzal a zord, elutasító tekintettel.

- Igen, tudom. – mosolyodtam el futólag. – Senkin se könnyű kiigazodni. Csak Edward most találkozott először úgy valakivel, hogy nem volt plusz segítsége.

- Tudod, az öcsém ritka egy önmarcangoló idegesítő tökfej volt, ameddig meg nem ismert téged. Bár nem igazán kedveltelek, de be kell látnom, hogy illetek egymáshoz. – nevetett fel röviden mondandója végére érve.

- Az öcséd történetesen ezt végighallgatta. – mutattam a háta mögé, ahol pár pillanattal ezelőtt megjelent Edward.

Rosalie is megfordult, de láthatóan nem izgatta fel a tény, hogy a személy, akiről szó volt, hallotta, amit róla mondott.

-Ő úgyis tudja a véleményemet, elvégre gondolatolvasó lenne, vagy mi a csoda.- veregette vállon Edwardot, miközben kecsesen elsuhant.

Figyelmemet azonban már csakis Edward élvezte, aki laza léptekkel indult meg felém, és közel, nagyon közel állt meg csak. A lélegzetem is elakadt a közelségétől. Úgy hat rám, hogy az őrület.

-Tudtad, hogy nem illik hallgatózni? – kérdeztem igencsak akadozva. Perzselő pillantása a csontomig hatolt.

-Hmm… rémlik valami ilyesmi… - mormolta centikre a számtól. Végül nem bírtam kivárni azt az örökké tartó pillanatot, míg ajkai megérintik az enyémeket, így sürgetve megcsókoltam, és a nyaka köré fontam a karjaimat. Éreztem, ahogy belemosolyog a csókunkba, de ő is szorosan fogta át a derekamat és húzott magához közelebb.

Hajába túrtam, miközben ajkaink teljes szinkronban mozogtak együtt. Teljesnek éreztem magam, és határtalanul boldognak. Biztos lesznek még problémáink. És nem lesz könnyű. Iszonyú nehéz lesz, de megéri. Mert rá van szükségem, vele akarom végigcsinálni.

-Hallottad az egész beszélgetést? – kérdeztem halkan, miközben még mindig öleltük egymást. Éreztem, amint teste megfeszül. Szóval igen. Nem tudom, mi olyat hallhatott, ami nem tetszett neki, de volt pár sanszos tippem ezt illetően. Vagy a nővére indokait végiggondolva átértékelte a dolgokat? Egyre türelmetlenebbül vártam, hogy mondjon valamit. Akármit. De nem akartam őt sürgetni.

-Bella, amit Rosalienak mondtál… nem kéne ennyire bíznod bennem. – fordította el a tekintetét tőlem. Nem értettem.

-Nem értelek. – mondtam ki, amit gondoltam. – Eddig nem azért volt ennyi félreértésünk és problémánk, mert nem bíztam benned? – néztem rá értetlenül. Elmosolyodott, de ez nem volt az igazi. A szeme nem mosolygott. Egy kibomlott hajtincsemet végtelen gyöngédséggel igazította a fülem mögé. Még ebben az ártatlan kis gesztusból is áradt a törődés.

-Bizalom és bizalom között is van különbség. Amikor arra kértelek, bízz bennem jobban, arra értettem, hogy merj kinyílni. Merd elhinni, hogy szeretlek és sosem bántanálak. De más fajta bizalom az, amikor bennem bízol. Hiszel bennem, és ez megrémít. Persze, örülök neki. De nem szeretném, hogy miattam mondj le dolgokról. – mondta, és a hangjában egyre inkább éreztem a titkolt szomorúságot.

Hát ilyen butaságokon rágódott?!

Komolyan mondom, ilyenkor egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy túl van a százon! Néha annyira félre tudja értelmezni a dolgokat.

Két kezem közé fogtam tökéletes arcát, és a szemébe nézve válaszoltam neki:

-Edward, most jól figyelj rám. Érted bármit szívesen feladnék. Az élet lemondásokkal jár. Valamit valamiért. Döntéseket kell hozni. El tudom dönteni, mi számomra az igazán fontos. Vagyis… ez esetben ki. – mosolyodtam le szégyenlősen a monológom végére.

- Nem is tudom, mivel érdemeltelek ki. De köszönöm, hogy vagy nekem. – végre őszinte mosolyra görbült a szája, én pedig szorosan hozzá bújtam.

A csillagok már ragyogtak az égen, egyszerűen gyönyörű volt a táj.

-Mit vársz a jövőtől? – kérdeztem halkan kis idő múlva. Nem tudom, miért, egyszerűen csak kíváncsi voltam, hogy látja ezt.

-Elfutsz, ha azt mondom, téged? – kérdezte rám sandítva, kaján vigyorral a képén. Egyből tudtam, hogy a bújócskázós időszakunkra gondol.

-Utánam futsz, ha azt mondom, igen? – néztem rá kihívóan, mire közel hajolt hozzám, és a fülembe suttogta édes hangján.

-Utánad bárhová!





THE END

2010. október 16., szombat

29.Fejezet-Rémkép a múltból

29.Fejezet
Rémkép a múltból
Hali mindenkinek!
Igen, jelentkezem. Kicsit hajnalban, kicsit rövid fejezettel, de azért itt vagyok:)
Az a nagy helyzet, hogy ez az utolsó előtti fejezet, és nem lesz folytatás.
30 az egy szép kerek szám, és azt remélem sikerül majd egy szép befejezést kreálnom:)
Vannak még a jövőre vonatkozó dolgok, de ezt majd később.
A fejezetről annyit, hogy azt hiszem, eléggé eseménydús lett, Dézinek ez külön függővég :P Mert most se bírtam kihagyni xD asszem ez már betegség xD
Tudom, hogy elég sokat kellett rá várni, de sajnos ez az év elég kemény a suliban. Nem mentegetőzni akarok, ez van. Tanulni meg muszáj.
Remélem, tetszeni fog, és kapok kommenteket, talán azoktól is, akik nem írtak nekem eddig. Elvégre, még egy fejezet, és vége.:)
puszi nektek!
mesi28

/Bella szemszöge/

- Gyilkos... - suttogtam reszketeg hangon, mert annyira szorította a torkom, hogy alig kaptam levegőt.
- Ó, kicsi lány... mindannyian gyilkosok vagyunk. Te is, én is, mindenki. Kegyetlen a világ, nemde?-kérdezte negédesen. Az a rohadék...
Olyan eszméletlen düh vágtatott végig az ereimen, amilyet tán még sosem tapasztaltam. Forrt a vérem, és hirtelen-a helyzetem ellenére-erősnek éreztem magam.
Egy mozdulattal lehajítottam magamról, és utána vetődtem. Meg fog fizetni minden egyes elejtett könnycseppért, minden egyes rémálomért, minden egyes rózsáért, amit a szüleim sírjára tettem az évek során. Mert elvette őket tőlem, mikor annyira szükségem lett volna rájuk.
Ők hárman voltak, én egyedül, de nem érdekelt. Semmiféle épeszű érv nem hatott rám. A szőke hajú vámpír megpróbált elkapni, de gyorsabb voltam és egy ugrással kikerültem. Victoria olyan volt, mint egy nőstény ragadozó. Veszélyesen gyönyörű és kiszámíthatatlan. De most én is más voltam. Nem az a Bella, aki a mindennapokban. Valami erős és ősi megmozdult bennem és ki akart törni.
Egy mozdulattal a fekete hajú vámpír mögé kerültem és kitörtem a nyakát, majd leszakítottam a két kezét és az öngyújtómmal lángra lobbantottam. A másik kettő nem tehetett ellene semmit, mert nagyon gyorsan csináltam.
Indultam volna Victoria felé, de az egy pillanat alatt megfordult és elszaladt, a szőke vámpír pedig követte.
Az a sejtésem, hogy ők egy pár voltak, és csak kényelemből utaztak együtt ezzel a féreggel. Nem volt erőm utánuk menni. Az energia, ami eddig mozgásban tartott, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan hagyta el a testemet.
Kimerülten rogytam térdre, és szaggatottan vettem a levegőt. A könnyeim is eltörtek, bár nem tudom, pontosan mi miatt sírtam. Talán megkönnyebbülés, talán a gyász, talán ez az egész nyomorult helyzet hozta ki belőlem, de jól esett kiadni magamból.
Vége... vége van... túléltem...
Egy örömtelen nevetés szaladt ki a számon, majd éreztem, ahogy megbicsaklik a kezem, és elnehezül a fejem. Elnyelt a sötétség.

/Edward szemszöge/

Néztem Miri arcát, és minden izmom megfeszítve vártam, hogy nyögje már ki, mi történt Bellával. A legrosszabb rémképek futottak át az agyamon, és éreztem, ahogy elönt a vakrémület.
- Bella eltűnt... - suttogta Miranda, hangja alig volt több egy sóhajnál, a gondolatai teljesen összefüggéstelenek voltak a sokktól.
- Hogy érted azt, hogy eltűnt? - kérdeztem veszélyesen halkan, és máris gyorsabban vettem a levegőt. Mi az, hogy eltűnt???
- Nem tudom... vége a csatának, de nem találják őt. Már a keresésére indultak egy páran, a többiek meg megnézik a... - elharapta a mondatot, de nekem nem volt most ehhez türelmem.
- A micsodát?
- A holttesteket...-suttogta a lány megadóan... én pedig lefagytam.
NEM!!!
- Megyek Oroszországba!-jelentettem ki színtelen hangon, ő pedig nem ellenkezett. Nem is lett volna esélye. Most már semmi nem tarthat vissza.
- Felhívom a repteret.-mondta gyakorlatiasan. Én biccentettem és fel-alá kezdtem járkálni.
Ha Bella nem kerül elő... vagy esetleg, ha... NEM! Ilyen nem történhet meg. Bella jól van! Jól kell lennie!
-Edward, siessünk mert fél óra múlva indul a gép, alig tudtam helyet szerezni.-száguldott el mellettem Miranda, nem is nagyon teketóriáztunk, úgy, ahogy voltunk észvesztve futottunk a reptérre.
Út közben megcsörrent a telefonom.
Alice.
Felvettem a telefont, de azonnal elrántottam a fülemtől. Mindig meglepődök, hogy apró termete ellenére, mennyi hangerő szorult a húgomba.
- MI A FENÉRE KÉSZÜLSZ EDWARD ANTHONY MASEN CULLEN??? - sipította a telefonba.- CSAK ANNYIT LÁTTAM, HOGY FELÜLSZ A REPÜLŐRE ÉS AZTÁN SEMMI! ÚGY ELTŰNT A JÖVŐD, MINT VAK LÓ A SZAKADÉKBAN, ÚGYHOGY MELEGEN AJÁNLOM, HOGY LEGYEN RÁ MAGYARÁZATOD!
- Vegyél levegőt is, nem meghalni készülök, hanem Bella után megyek. Eltűnt. - morogtam ingerülten.
- BELLA ELTŰNT??? ÉS ÉN ERRŐL MIÉRT NEM TUDOK?-nem bírta lejjebb tekerni a hangerőt. Pattogós Aliceből átváltott idegbajos Alicebe. Már csak ez hiányzott.
- Nincs időm magyarázkodni. Majd beszélünk.-mondtam, majd lecsaptam a telefont. Még pont fel tudtunk szállni a gépre, de az elkövetkezendő órák idegtépőek voltak. Közel álltam az őrülethez. Miért nem vagyunk már ott? Miért ilyen borzalmasan lassú ez a rakás vasdarab?
- Én is ideges vagyok, de ha szétbontod a gépet, csak még tovább fog tartani az út.-sziszegte Miri olyan halkan, hogy csak én hallhattam. Ekkor tűnt csak fel, hogy az ülés karfája elkezdett deformálódni a kezem szorításában. Morogtam valamit az orrom alatt és elengedtem a félelemmel telített dühöm áldozatául esett tárgyat.
Az út további része csendben telt, legalább is nem beszéltünk többet. Az, hogy bennem a harmadik világháború dúlt, már más lapra tartozik. Elsőként hagytuk el a gépet, és szótlanul indultunk el futva ehhez a Christianhoz, vagy ki a fenéhez, aki még pár napja Bellát felhívta.
Ha akkor nem engedem el... magamhoz kellett volna kötöznöm. Az én hibám. Hisz tudhattam volna, hogy bajba kerül. Mindig Ő kerül bajba. Az én erős, őnfejű, és mégis törékeny Bellám. Csak ne legyen semmi baja!
Bár teljes erőmből futottam, Miranda még így is előttem járt pár lépéssel.
Elég hamar megérkeztünk, bár ez a tempónkat nézve, nem is túl nagy meglepetés. Egy hatalmas családi villa bontakozott ki az erdő sűrűjéből, de kihalt volt. De ahogy közelebb mentünk, rájöttem, hogy mégsem annyira kihalt. Két szívverés is kihallatszott a házból.
Miranda nem vacakolt túl sokat, egyszerűen csak benyitott, én pedig mentem utána, bízva abban, hogy tudja, mit csinál.
-Melissa! - kiáltott fel Miri meglepetten, és azonnal a nő nyakába ugrott. Illetve ugrott volna, de a hölgy kezében egy baba szundikált csendesen, ezért csak óvatosan megölelte őt. - Azt hittem, veled is valami szörnyűség történt. Merre vannak a többiek? Bella? Ugye nincs... ugye nem...? Mondd, hogy nem!-Miranda hangja egyre kétségbeesettebb lett, és a végére már a szája széle is remegett. Látszott rajta, hogy mindjárt kitör belőle a zokogás.
-Nem, nyugodj meg. Bella nincs a halottak között, mindenki őt keresi jelenleg is. Ami engem illet, elraboltak, de a csatát megnyertük és Christian kiszabadított. Ezért is nem vették észre, hogy Bella nincs sehol. Miri... én nem bocsájtom meg magamnak, ha valami baja lesz. Olyan, mintha a lányom lenne...- Melissának eleredtek a könnyei, de szemei már amúgy is teljesen vörösek voltak.
- Hé...-csitította Miri, miközben a babát az én gondomra bízta, és magához ölelte Melissát. - Semmi nem a te hibád. Bella épen és egészségesen előkerül, lehet, hogy csak egyszerűen eltévedt. Tudod, milyen rémesen tájékozódik.-nevetett Miranda, de az ő könnycsatornája is megindult beszéd közben.
Én csak néztem a karjaimban alvó csöppséget, nem igazán tudtam, mit is kéne csinálnom. Sosem kerültem közelebb a gyerekekhez, legalábbis nem emlékszem rá az emberi homályos emlékek füzérén keresztül. Miután pedig átváltoztam, nos... ez elég nyilvánvaló.
- Miri, nem mutatnád be nekem a vendégünket? Én már úgyis szépen bemutatkoztam. - szipogott Melissa.
- Ő itt Edward Cullen. Bella... barátja.-mosolyodott el Miri.
- Nagyon örvendek! Hihetetlen, hogy végre Bella is talált valakit. Annyira be tud zárkózni az a lány, hogy valósággal ki kell robbantani néha.-nyújtott kezet barátságosan, én pedig megráztam, de amint a kezünk összeért, megvillant a szeme és egy pillanat alatt kikapta a kislányát a kezemből.
-Ez egy vámpír. Miranda, elment neked az eszed? Mi a fene folyik itt? - Melissa hangja hisztérikus árnyalatot vett fel, és nem is hibáztattam érte. Hisz a férje egy vadász, nyilván nem szimpatizál a fajtánkkal.
-Mel, nyugalom. Edward és a Cullen család mások. Állatok vérével táplálkoznak, és az emberek közelében élnek békében velük. Ők a jó fiúk. És Edward szerelmes Bellába.-magyarázta Miri a halálra rémült nőnek, akinek szemében fokozatosan hunyt ki a félelem.
-Én sajnálom... érezd magad otthon. Csak eléggé... szokatlan mindez.-mosolygott rám halványan, de őszintén.
- Mindenképpen meg kell találnom Bellát. Merre mentek a többiek?-szólaltam meg most először. A hangom mág saját magam számára is idegenül csengett. Annyi féltés és elfojtott pánik hallatszott ki belőle, és mégis... ez csak a töredéke volt annak, amit valójában éreztem. Az... az leírhatatlan volt.
- Kelet felé indultak, azt a területet fésülik át, mert arra találtak nyomokat. De ha engem kérdeztek, ez egy elég gyenge lábakon álló érv. Milyen nyomok?? Háború dúlt ezen a helyen! Szerintem csak azért mentek arra, mert valahol el kellett kezdeni keresni. Elég nagy a terület és sok a lehetőség, amerre elkeveredhetett. - mondta Melissa. Hálás voltam azért, amiért nem kezdte el felemlegetni, hogy akkor lennénk a legszerencsésebbek, ha Bella csak szimplán elkeveredett volna.
- Akkor én elindulok északra.-bólintottam.
- Én pedig körülnézek dél felé.-mondta Miranda, és el is indultunk.
Gyorsan haladtam, de minden kis zajra felkaptam a fejemet. Semmi más nem járt a fejemben, csak az, hogy megtaláljam. Muszáj. Én nem bírom ki nélküle...

Már legalább 4 órája bóklászok ebben az istenverte erdőben, de sehol senki! Kezdtem feladni. Talán a többi vadász már megtalálta, én pedig itt vesztegetem az időt. Vagy nem is erre kéne keresnem. Hideg szél söpört végig, és a fák levelei sisteregve zörögtek körülöttem. Azonban nem csak a növények fűszeres illatát hozta a légáramlat, hanem valami mást is...
Virág illatot. Mégpedig levendulát és fréziát. Azt a különleges kombinációt, amit bárhol felismernék.
Bella!
Olyan gyorsan kezdtem futni, ahogy talán még soha. A remény elemi erővel szaladt végig minden idegszálamon.
Már láttam is, de... a földön feküdt. A remény egy pillanat alatt csapott át őrült félelembe. Rettegtem. Odaértem hozzá, és a lábaim felmondták a szolgálatot. Térdre rogytam. Hason feküdt, az arcát nem is láttam. Megpróbáltam erőt venni magamon, és logikusan gondolkodni, de a szememet égették a kétségbeesés könnyei, amik sosem fognak kicsordulni.
Elvégeztem egy párszor az orvosit, így szakszerűen, bár remegő kezekkel végigtapogattam, hogy eltört-e valamije, meg tudom-e mozdítani. Majd a lehető leggyengédebben megfogtam a vállainál, és a hátára fordítottam.
Gyönyörű arcát most nem öntötte el a pír, ijesztően sápadt volt. Kecses nyakán pedig fojtó kezek nyomait véltem felfedezni. Ruhája itt-ott elszakadt, a kezét horzsolások borították, de annyira azért nem volt vészes. Miért nincs akkor magánál?
A mellkasa alig észrevehetően emelkedett fel-le. Lélegzett. A szíve nyugodtan, lassan vert. Olyan volt, mintha aludna.
-Bella... kérlek, térj magadhoz! Könyörgöm, Bella! Bármit megteszek...-suttogtam neki, és ahogy csak mertem, magamhoz szorítottam ernyedt testét.
Nem tudom, meddig ülhettem ott karjaimban életem értelmével, de egyszer csak leheletgyönge simítást éreztem a karomon.
Kicsit elhúzódtam tőle, és láttam, ahogy a szempillája megrezzen, majd óvatosan kinyitotta szemeit. Kissé kábának tűnt, de határozottan az én Bellám volt az.
- Edward... - a hangja is csak egy erőtlen sóhaj volt.
-Sssh... Szeretlek!-mondtam azt, amit legeslegelőször tudatni akartam vele. Hogy tisztában legyen vele, mit is jelent nekem. A világ szebbik oldalát.
- Edward, én úgy sajnálom... megtaláltam... Laurent... megöltem... a szüleim gyilkosát... meghalt... -össze-vissza hadovált, szegény azt se tudta, melyik világban van.
- Már minden rendben. Itt vagyok veled. Semmi baj.- suttogtam (remélhetőleg) megnyugtatóan a fülébe, és szorosan magamhoz öleltem. Vékony karjait a nyakam köré fonta, teste szinte egybeolvadt az enyémmel. Mélyen magamba szívtam mámorító illatát, ami nélkül nem lennék képes többé létezni, és hálát adtam a létező összes szentnek, amiért visszakaptam őt.
- Tudom. Köszönöm.-végre visszatért a rendes hangszíne, most már teljesen magánál volt.- Köszönöm, hogy nem hallgattál rám, és utánam jöttél. Nem tudom, mihez kezdenék most nélküled. Annyira szükségem van rád.-mondta hálás hangon, és karjait szorosabban fonta körém. Végre teljesen egésznek éreztem magam. Ellepett a szerelem andalító árja, és én boldogan sodródtam vele. Mert Ő itt volt velem. Az én világom közepe élt.

/Bella szemszöge/

Tudnia kell, mennyire szeretem. Nem sokkal ezelőtt oly közel álltam a halálhoz. Sok mindent átértékeltem. Azt hiszem, ez örökre megváltoztatott. Annyira jó volt, hogy itt volt mellettem. Mennyit aggódtam felesleges hülyeségeken. Pedig igazából csak ez számít. Ő és Én, és a szeretteink. Nincs másra szükségem.
- Nem tudod, mennyire féltettelek. Soha többé nem engedlek el, remélem ezzel tisztában vagy.-mormolta, és hangja kicsit érdes volt, éreztem rajta, hogy tényleg igaz, amit mond.
- Ezt a kijelentésedet majd adott időben felülvizsgáljuk. Úgyis én vagyok a makacsabb.-néztem mélyen a szemeibe, amik most feketén csillogtak, de ugyanaz a végtelen szenvedélyes szerelem tombolt bennük, amit én is éreztem. Rövid csókot nyomtam az ajkaira, de ő persze többet akart. Nem mintha annyira győzködni kellett volna. Kócos hajába túrva húztam magamhoz még közelebb. Úgy hiányzott már. Ez a kis idő is kész pokol volt nélküle, főleg, hogy veszekedéssel váltunk el.
Már levegőhiánnyal küzdöttem, de nem érdekelt. Olyan hihetetlenül boldog voltam, hogy azt el sem lehet mondani! Vele voltam. Nem is kell más. Persze, ő figyelt rám, de nem távolodott el tőlem egy centit sem. Áttért az arcomra, majd a nyakamra.
A vágy rátelepedett az agyamra, és minden értelmes gondolatot elnyomott. Hogy talán a többiek aggódnak, bárki megláthat, mindez egyszerűen nem tudott érdekelni. Csakis Ő érdekelt. Hogy is hihettem, hogy élhetek nélküle. Mikor nem akartam bevallani magamnak, hogy szeretem.
Szinte képtelenségnek tűnt az a sok gyerekes dolog, amit műveltem. Ezekre visszaemlékezve elnevettem magam.
Edward értetlenül nézett rám.
- Mi olyan mulatságos, szerelmem?
- Csak boldog vagyok.-mosolyogtam rá, majd leesett valami. Szinte hallottam, hogy koppant.- Most először hívtál így.-suttogtam meghatottan, és megsimítottam az arcát.
- Azt hittem, magadtól is tudod, hogy mennyire szeretlek.- húzta végig az orrát az arcomon, én pedig akaratlanul is felsóhajtottam. - Szerelmem.-tette hozzá, és éreztem, ahogy a szája mosolyra szalad.
-Tudom. De azért jól esett.-mondtam, bár a hangom eléggé bizonytalan volt, a közelsége teljesen elvette az eszem. Az is gondot okozott, hogy összefüggően gondolkozzak.
Újból megcsókoltam, de akkora hévvel, hogy elborultunk a magas fűben. Eleinte kuncogott egy sort, de ez nem tartott sokáig. Végigsimított a hátamon, és egy gyors mozdulattal maga alá fordított.
Márvány teste az enyémnek feszült, és innentől nem igazán tudtam a tetteimért felelősséget vállalni.

2010. szeptember 24., péntek

28.Fejezet-Régi ismerős

28.Fejezet
Régi ismerős
Hát hello!
Azt hiszem, nem lehet panasz, mert hamar hoztam frisst... egy jó köcsög függővéggel megspékelve. Bár ezt már megszokhattátok :P Most elég sok közlendőm lenne, úgyhogy lehet készülni a kisregényre :D
Először is a múltkori fejezetnél azt hiszem eléggé kiakadtam, s mégse vettétek komolyan, csak páran kaptak a fejükhöz. Tényleg, baromi hálás vagyok nektek, mert nélkületek nem így lennének a dolgok, a ti visszajelzéseitek miatt tudok fejlődni, és előre haladni. 
DE!
Számtalanszor elmagyaráztam nektek, miért fontos a kommentár. Hogy csak egy hétköznapi példát mondjak, írsz egy házi dolgozatot, vagy esszét, amivel nagyon sokat dolgozol, és mindent beleadsz, hogy jó legyen.
Aztán a tanár nem foglalkozik vele. Elolvassa, talán még jó is, amit írtál, de nem kapsz rá jegyet, ami úgymond a jutalma a munkádnak, egy mérce, hogy megmutassa, mennyire sikerült teljesítened.
Jól esne?
Nekem se esik jól, hogy egyre kevesebben írtok. Megköszönném, ha ebbe belegondolnátok.
Akinek nem inge, ne vegye magára, mert akik kommenteltek, azoknak NAGYON NAGYON köszönöm, és nekik is küldeném ezt a fejezetet :)) Egyébként örülök, hogy megmozgatta a fantáziátokat, ki is törte be az ablakot :D
És a másik közlendőm, hogy pár fejezet múlva (nem tudom pontosan, mennyi) a történet végére érünk. Bizony, ennek is eljön lassan az ideje :) a csöpögős beszédet majd az utolsó feji után írom meg.xD
Eredetileg terveztem folytatását a történetnek, de idő közben rájöttem, hogy a fanfiction hiába, lehet akármennyire egyedi, megköti a kezemet, ez Stephenie Meyer világa, és bár imádom, és szerintem fantasztikusat és maradandót alkotott a fantasy területén, de mégsem az enyém, nem érzem magam benne igazán otthon:) Ezért visszatérek majd a saját történetekhez, és remélem azokra is kíváncsiak lesztek:)
Na, ennyi lenne:D
puszi nektek és jó olvasást
mesi28


/Edward szemszöge/

Majd felrobbanok az idegességtől, és a tudattól, hogy tehetetlen vagyok. Még csak egy fél órája ment el, és már majd beleőrülök a hiányába. Már bánom, hogy nem használtam ki az utolsó alkalmat, hogy vele lehessek. Nem voltam mellette, amikor még lehetőségem volt rá, csakis a büszkeségem miatt. Amikor mindenki elbúcsúzott tőle, én csak álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség, pedig legszívesebben szorosan a karjaimba zártam volna. Sőt, el se tudtam volna engedni. Ebben biztos vagyok.
Meg se próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Az ég szerelmére, semmi sincs rendben! Bella talán máris veszélybe került, és nem lehetek ott, hogy megóvjam őt! Igaz, hogy neki sosem volt igazán a védelmemre szüksége. Mindig úgy képzeltem, hogy ha egyszer igazán fogok valakit szeretni, mindentől meg fogom védeni. Erre tessék.
Fel-alá járkáltam a nappaliban, a többiek azóta haza mentek, de én itt akartam lenni, mikor Bella jelentkezik. Miri a kanapén ült teljesen nyugodt arccal és a szemével követett engem.
A gondolatai már közel sem voltak ennyire békések, és mindent láttam, csak azt nem, amire igazán szükségem volt: információ. Tudni akartam, hogyan zajlanak az ilyenek, mennyi az esélye, hogy Bella megsérül, egyáltalán hol van pontosan. Legszívesebben azonnal utána eredtem volna.
-Az istenit állj már meg egy pillanatra, mert már jojózik a szemem!-csattant fel Miri minden előzetes "jel" nélkül.
Szinte meg se hallottam amit mond.
-Nem kellett volna elengednem. Mekkora marha vagyok!-idegességemben a hajamba túrtam és továbbra se tudtam megnyugodni.
Hirtelen két kéz nehezedett a vállamra, és egy megértően csillogó sötétbarna szempárral néztem farkasszemet.
-Na, figyelj ide! Én is aggódom értük. De azzal nem segítesz, ha toporzékolsz.
-Semmivel se segítek Miranda!-szúrtam közbe, de rám se hederített.
-Mondd csak, ha teszem azt, Esme-éktől távol élnél, és elrabolnák őt, Carlisle pedig felhív, mennél?
-Persze, hogy mennék! Miféle kérdés ez?-forgattam a szemem.
-Bella számára Chirstian és Melissa azt jelenti, amit neked Carlisle és Esme. Ebbe gondolj bele! Egyébként pedig te még nem láttad a barátnőmet úgy igazán harcolni. Félelmetes ellenfél, és elég stram lány. Nem lesz semmi baja.-lágyult el a hangja a mondandója végére. Ebbe nem tudtam belekötni. Pontosan tudtam, hogy ha Carlisle és Esme lenne ilyen helyzetben, én is megállíthatatlan lennék. Már bántam a viselkedésemet, hisz nem is Bellára haragudtam, csak borzasztóan féltettem. Mégis megbántottam őt. Láttam a szemében, ahogy rám nézett.
-Pontosan tudom, hogy harcol, volt szerencsém hozzá.-válaszoltam, mire Miranda szemei kikerekedtek.
-Tessék?!-krákogta, és kezei lehullottak rólam, majd a lábai is feladták és lerogyott a kanapéra. Kellett pár másodperc, amíg össze tudta szedni magát.-Azt hiszem, itt az ideje, hogy beszélgessünk Rómeó!-köszörülte meg a torkát, és megpaskolta maga mellett a helyet.
Vonakodva leültem rá, és töviről hegyire elmeséltem, mi történt a sikátorban pár hónappal ezelőtt.
-Bella mindig a legjobb sztorikat hagyja ki! Bár az is igaz, hogy az elején nem igazán voltam oda értetek. Veszélyforrás volt a szememben az egész Cullen család, veled az élen.-mutatott rám. Őszinte volt, és ezt értékeltem.
-Miranda, utána kell mennem. Én nem bírok itt ülni!-néztem rá kétségbeesetten.
-Nem-nem.-rázta Miri a fejét.-Verd ki a fejedből, megígértem Bellának, hogy nem engedlek utána. Én halott ember vagyok, ha te megjelensz ott. Amúgy sem tudod, hol is van az az ott. És én meg nem vagyok hülye, nem fogom elárulni!-mondta határozottan, és szándékosan másra gondolt. Az biztos, hogy a mellébeszélés (esetünkben "mellégondolás") nagyon ment neki.
-Ne haragudj, de szerintem azzal nem könnyítenéd meg a dolgokat, ha oda mennél.-mondta néhány másodperc hallgatás után.
/Bella szemszöge/
Az üvegszilánkok mint a csillogó vízcseppek a levegőben, kristályokként repültek felém. Felkaptam a babát, és elfordulva a saját testemmel védtem. Szegény sírni kezdett, én pedig elnyomtam egy fájdalmas sikoltást. Egy éles üvegdarab átvágta a felsőm anyagát, és a hátamba állt.
Kétségbeesetten forgott az agyam, hisz Marionnal a kezemben lehetetlenség harcolni.
Ez alig pár másodperc alatt játszódott le, minden olyan gyorsan történt, hogy még a gondolatot se tudtam befejezni magamban, máris valami nekem ugrott.
Lerúgtam magamról, mire a vámpír a falba csapódott. Pillanatok alatt megtelt a szoba vicsorgó, harcra kész vámpírokkal, szemükben pedig minden mást elvakító bosszúszomj úszott. Vadállatiasan morogtak, és lassan méregettek, mint egy nagymacska az áldozatát.
-Isabella Swan...-mondta lassan ki egy vörös hajú nő a nevemet.-Mintha csak az anyádat látnám... úgy gondoltam, rajta fogom megbosszulni, hogy az egész klánomat kiírtotta, de végül is... te is megfelelsz a célnak.-piszkálta unottan a körmeit, majd égő vörös szemeit rám függesztette, és gúnyosan elmosolyodott, ami a végén már vicsorgásba torzult.
A pánik kezdett elhatalmasodni rajtam. Ennyi vámpírral még akkor se nagyon bírnék el, ha nem lenne egy csecsemő a karjaimban.
Hirtelen nagy robajjal berobbant az ajtó, és ebben a pillanatban elszabadult minden. Hihetetlen csete-paté kerekedett, de én nem maradhattam. Muszáj Mariont megvédenem.
Így hát az erdő felé kezdtem szaladni. A vámpírok nem tudtak követni a sebességemnek köszönhetően, Marion pedig arcocskáját félősen a pólómbe rejtette. Nem tudtam, hová tartok, vagy hogy mit tehetnék. Bosszantott a tudat, hogy nem harcolhatok, mikor szükség lenne rám, de azzal is tisztában voltam, hogy Mariont meg kell védenem. Megálltam, hogy egy pillanatra kifújjam magam, mikor ismerős illatot sodort felém a szél. Bár már nagyon régen nem éreztem ezt, mégis felismertem.
-Norah!-szóltam megkönnyebbülve, és kifújtam az eddig benn tartott levegőt.
-Szia Bellus!-csilingelte, miközben könnyedén leugrott a fáról, ahol eddig tartózkodott. Rövid szőke haja most is borzas volt, zöld szemei élénken csillogtak. Elég furcsa lány volt, de imádtam a személyiségét. Vidám, kissé szertelen, de örül az életnek. Az idegeimre megy néha, de nem lehet nem szeretni.
-Norah, nagyon figyelj rám! Ő itt Marion, Chris lánya. Elég nagy balhé van a háznál, és vissza kell vinnem, de nem tudok egyszerre harcolni és vigyázni a kicsire. Vidd őt biztonságos helyre, és hívj erősítést.
-Vettem csajszi!-kacsintott rám, majd kinyújtotta a karját, és én óvatosan a karjaiba helyeztem Mariont.-Na, gyere csöppség.-gügyögött neki, miközben elfutott, én pedig visszafordultam, hogy segíthessek a többieknek.
Olyan gyorsan szaladtam, mint még soha. Féltem, hogy mi történhetett. Nemsokára meg is láttam a házat, ami most már nem egy boldog családi otthonra hasonlított. Hatalmas volt a felfordulás, a halál mindent bejárt. Úgy láttam most ezt az egészet, ahogy még sosem. Mindig úgy kezeltem, mint egy szent küldetést. De ahogy láttam, hogy mindenki szenved... vajon változtat valamin is az áldozatunk? Az akiket megmentettem eddig, nem haltak-e meg másképp, máshol, máshogyan? Nem volt ugyanolyan borzalmas veszteség? Kegyetlen a világ. És hiába próbálok, nem tehetek ellene semmit...
Márpedig muszáj lesz megpróbálni!
Megráztam magam, és nekiugrottam az egyik vámpírnak, aki megpróbált Jeremyre támadni. Innentől fogva minden figyelmemet a csatára fordítottam, és a zavaró gondolatokat, amik elmémet ostromolták későbbre száműztem. Ráérek még gondolkodni.
Az a vörös hajú nő, aki még a szobában megszólított elkezdett az erdő felé rohanni... nem tudom miért, de késztetést éreztem, hogy utána eredjek. Nem is tétováztam tovább, szaladtam teljes erőmből, a külvilág zöld masszává vált mellettem, mégis mindent éreztem. Ösztönös volt, s mélyről fakadó. Már egy ideje futottam, de még mindig nem láttam magam előtt, pedig már be kellett volna érjem. Hirtelen megálltam.
Nem is tudom, olyan furcsa érzésem volt... beindult a belső vészjelzőm, és feltűnt, hogy már a csata zajait se hallom. Felgyorsult lélegzetem lecsillapítottam, és koncentráltam.
Hallottam az erdő apró neszezéseit, de ezenkívül még valamit... lépteket. Macskaszerűen halk, puha ragadozói lépteket. Lehunytam a szemem, és tovább figyeltem. Hallottam, ahogy megtorpan, majd elrugaszkodik a földtől, és...
Ebben a pillanatban kipattantak a szemeim, és egy gyors mozdulattal elkaptam a torkánál, majd a földre taszítottam. Erősen tartottam, miközben rátérdeltem a mellkasára és a kezeit is leszorítottam.
A vörös hajú nő csak nevetett, gúnyosan és keserűen, láthatóan nem érdekelte, hogy simán végezhetnék vele.
-Ki vagy te?-kérdeztem a torkát szorítva. Tudnom kellett.
-Ismerlek Isabella Swan. Mindent tudok rólad és a kis románcodról az aranyszeművel.-kuncogott idegtépően.-Ismerem az életed... tudom, kik fontosak a számodra. Mindent tudok!-nevetett még mindig.
-Figyeltél engem? Miért? Gyerünk! Mondd meg!-szorítottam még jobban, de közben én is ziháltam. Kémkednek utánam.
-Bosszú! Mindenkit utol ér egyszer. Te se menekülhetsz előle.-suttogta, majd megint hátborzongatóan kacagni kezdett.
-Mi a neved?-faggattam tovább.
-Victoria.
-Többen is vagytok?
-Ó, azt meghiszem kicsi Bella!-hallottam meg a hátam mögött egy negédes hangot, majd már csak azt éreztem, hogy egy fához dobnak, ami megreccsent a lendülettől. Nyögve csúsztam le a földre, és felemeltem a fejem. Két vámpír állt Victorián kívül előttem.
Az egyiket még soha életemben nem láttam. De a másik... a másikat nagyon is. Sötétbarna bőr a vámpírok sápadtsága alatt... hosszú fekete haj... és ugyanaz a vörösen izzó kegyetlen szempár.
Ő volt az!
Ő ölte meg a szüleimet!
-Legutóbb nem igazán volt alkalmunk megismerkedni Bella. De ezt most bepótoljuk.-emelt fel a hajamnál fogva, hogy a szemembe nézzen.
-Undorodom tőled.-köptem remegő hangon.
-Ó, édesem. Nem tanítottak jómodorra, igaz?-kérdezte, és újra a fához vágott.
Hát itt a vége a játéknak...
/Edward szemszöge/
Már fél napja várjuk a telefont... nem bírom tovább!
-Miért nem jelentkeznek már? Mi tart eddig?-kérdeztem ingerülten.
-Nem tudom... lehet, hogy csak rengeteg a dolguk, tudod azért ott is elég zűrös a helyzet.-magyarázkodott Miri az ajkát rágcsálva, de ezzel csak engem és talán saját magát akarta nyugtatgatni. Az agya már a legrosszabb rémképeket vetítette, habár igyekezett elnyomni magában őket.
-Edward, a szemeid éjfeketék. Menj el vadászni, csak magadat kínzod!-mondta Miranda, de én a fejemet rázta.
-Nem azért feketék... csak aggódom Érte.-temettem a kezeimbe az arcomat.
-Talán, ha eltereled a gondolataidat, könnyebb lesz. Nézd, tényleg tudom, mit érzel, de ilyen egy vadász élete. Nem ez az első, és nem is az utolsó, hogy csatába kell mennie. Én is voltam már sokszor. Ezt a feladatot osztotta a fajtámra a sors. Veszélyes, igen. De alapos kiképzést kaptunk. Te féltenéd Jaspert, ha el kéne mennie harcolni? Nem, mert erre termett. Egy igazi katona. Bella is ilyen, bár kicsit másképp, és női verzióban.
-De Ő annyira törékeny...
-Azt te csak hiszed, Rómeó! Az én barátnőm bármit képes túlélni! Csak te a gyengébbik oldalával szembesültél. Az érzéseivel szemben ő is védtelen, mint ahogy mindenki. Ellened mindig védtelen volt, habár ő elég későn döbbent erre rá.-mosolygott Miranda. Hihetetlen, mennyi pozitív energia áradt a szavaiból, még egy ilyen helyzetben is.
-Aliceszel nagyon hasonlítotok egymásra.-jegyeztem meg.
-Nos, hát jól kijövünk. Megegyeztünk abban, hogy mindketten borzalmasan szerencsétlenek vagytok, és megoldottuk helyettetek a dolgot.-kacsintott, és tényleg, kísértetiesen emlékeztetett a kedvenc hugicámra. Fogadok, hogy épp otthon pattog, hogy ő bizony tudni akarja, mi történik, ide akar jönni, és még Jasper se képes egy helyben tartani.
Várjunk csak...
-Miri, te honnan tudsz Jasper múltjáról?-fordultam oda hozzá.
-Alice mindent elmesélt nekem a családotokról, hogy kivel, mi történt, és miért is választottátok ezt az utat. Mivel még soha nem hallottam ilyesmiről, nagyon kíváncsi voltam, és kifaggattam.-válaszolta Miri.
-Megértem. Azért furcsa, hogy még sosem botlottunk vadászokba, elég sok helyen éltünk már emberek között.-gondolkodtam el.
-Tudod, kevesen próbálnak be is illeszkedni, általában elszigetelten élünk és képezzük a kisebbeket, vagy épp ellenkezőleg, az emberi utat választjuk és emberként éljük a mindennapjainkat. Ti pedig elég jól beilleszkedtek az emberek világába, aki kevésbé rutinos, nem biztos, hogy észreveszi a kindertojásba rejtett meglepetést.
Erre felnevettem. Ilyet se hallottam még. Vámpírok, mint csokik. Ez is csak Miri őrült agyából pattanhatott ki.
A telefon éles csörgése hasította át a pillanatnyi csendet, mire megmerevedtem ültömben. Miranda pedig, mint akit puskából lőttek ki, úgy száguldott a telefonhoz.
-Halo!-szólt bele. Valaki halkan és gyorsan duruzsolt a telefonba, úgy, hogy esélyem se volt meghallani, mit mond, ezért inkább Miranda arcát és gondolatait figyeltem.
Egy pillanat alatt futott ki a vér az arcából és váltak a gondolatai összefüggéstelenné. Kezdtem komolyan pánikba esni. Ez nem jelenthet jót.
-Kösz, hogy szóltál, Norah. Hívj, ha megtudsz valamit.-suttogta színtelen hangon Miri, majd letette a telefont.
-Mi történt? Mondd már!-kértem fojtott hangon.
-Baj van, Edward... Bella...

2010. szeptember 19., vasárnap

27.Fejezet-Mindig történik valami

27.Fejezet
Mindig történik valami
Hello gyerekek!
Tehát van jó és van rossz hírem:
Kezdem a jóval. Egész hamar össze tudtam dobni a fejezetet, és remélhetőleg a következőre se kell már sokat várni, illetőleg most már én sem érzem úgy, hogy annyira kritikán alulira sikerült volna.:)
A rossz hír: hisztizni fogok.
Ugyanis nem írtok kommentet!!!!
Vagytok 116-an, és 14 kommentet bírtatok kiizzadni. Tényleg, akinek nem inge, ne vegye magára, de én tényleg minden fejezetért megdolgozom! És tudom, hogy sajnos mostanság nem volt olyan gyakran friss, mint az megszokott volt. Tudom. De ettől függetlenül azért kinyöghetnétek három mondatot minimum. Nekem tényleg nem szokásom ezt csinálni, de most KIAKADTAM!!! Eddig nem sikerült ezt elérnetek nálam, de úgy látszik, kénytelen vagyok bekeményíteni. Ez nem ahhoz kell, hogy az egom rendben legyen, hanem ahhoz, hogy tudjam, mi tetszett, mi kevésbé, mi fogott meg benneteket, hogyan látjátok a dolgokat. Sokat segít! Meg egyáltalán, így azt érzem, hogy van értelme annak, amit csinálok. Talán még nyomot is hagy bennetek.
Szerintem nem várok el sokat, de ez csakis úgy működik, ha kétoldalú a dolog.
Nem fogok komihatárt szabni, mert mint már mondtam, nem szeretem. De felmerül a kérdés, hogy ha ennyit nem bírtok megtenni, van értelme annak, hogy én összetöröm magam egy-egy fejezetért???
csak ennyit akartam.
puszi
mesi28

/Bella szemszöge/
Villámló szemekkel meredtem a két leányzóra előttem, akik hatalmas ártatlan szemeket meresztettek. Én meg már azt hittem üldözési mániám van, hogy beképzelem, hogy néha olyan furcsák.
Mindjárt felrobbanok, ráadásul haragudni se tudok rájuk.
-Ne nézzetek rám így! Még a végén nem tudom kitekerni a nyakatokat.-füstölögtem, mire mindenki nevetni kezdett, de azért Jasper maga mellé húzta Alice-t.-Nem bántom, ne izgulj.-szóltam oda neki, mire csak mosolyogva biccentett. Hihetetlen, mennyire óvja még a széltől is a szerelmét.
-Te pedig-mutattam Mirire-Velem jössz és beszélgetünk.-majd kézen fogtam és elrángattam hallótávolságon kívülre.
-Bella, ne húzd fel magad, de amit ti össze szerencsétlenkedtetek, már rossz volt nézni is.-mentegetőzött.
-Végül is igazad van... és köszönöm...-nyökögtem ki nagy nehezen, és megöleltem, majd hozzá fűztem.-De attól még érezd magad letolva.
-Meglesz.-nevetett fel, majd visszamentünk a többiekhez. Miri kellően bűntudatos képet vágva, mintha tényleg veszekedtem volna vele, de Edward, ahogy látom tisztában volt a dolgokkal, mert nagyon vigyorgott. A pillanatnyi csendbe belehasított az ACDC-től a Highway to Hell, amin az egész Cullen család elég nagyot nézett, de most nem volt alkalmam ezen szórakozni, mert szaladtam felvenni a telefonomat.
A kijelzőn Chris neve villogott.
-Halo!-szóltam bele a kütyübe.
-Bella! Ne haragudj, hogy megint hívlak, de hatalmas a baj! Csapda volt a pár hónappal ezelőtti csata. Rengetegen vannak! Elrabolták Melissát, és... kérlek, benned bízom a legjobban, ugye segítesz?-éreztem, hogy a vér kiszalad az arcomból és egyre gyorsabban veszem a levegőt. Christian borzalmasan kétségbe esett. Melissát a második anyámnak tekintem.
-A kicsi jól van?-kérdeztem színtelen hangon. Melnek már szülnie kellett.
-Igen, csak nem érti, hol a mamája, de itthon van velem.
-Rendben, azonnal megyek, ha kell átúszom az óceánt! Szólj mindenkinek, akit ismersz! Kiszabadítjuk Melissát, akkor is ha az életem múlik rajta, ezt megígérem!
-Köszönöm Bella! Hozd a fegyvereket is!
-Persze! Szia!-tettem le a telefont és mit se törődve a nézőközönséggel tornádó módjára mentem fel a szobámba és pakoltam bőröndbe a legszükségesebb dolgokat. Sok mindent elviselek, de azt nem, ha a családomat bántják! Ilyenkor elvesztem az önuralmam.
Előszedtem az ágy alól az utazó táskát, amiben a fegyverek voltak, rengeteg tőr, kard és védőfelszerelés. Mekkora mázli, hogy a táska, amiben vannak simán átmegy a reptér biztonsági rendszerén.
-Bella, mi a fene történik itt?-hallottam meg Edward ideges hangját. Ő az életem, de most még ő sem tud megállítani.
-Szuperhallásod van, hallhattad amit a telefonba mondott Christian. -vágtam rövidre a magyarázkodást. Most tényleg nincs idő szerelmi cívódásra. Ki tudja mi történik épp most Melissával... beleborzongtam a gondolatba, így inkább újból a feladatomra koncentráltam.
-Jer, szólj a reptérnek légyszíves, ha nincs járat, akkor futok.-mondtam normál hangerővel, mire csak egy "oké"-t hallottam a földszintről és aztán pár perccel később már Jeremy veszekedett valami nővel telefonon.
Ki akartam menni a szobából, de Edward elkapta a karom és maga felé fordított.
-Ugye nem gondoltad, hogy itt hagysz egy szó nélkül?-kérdezte Edward ingerülten.
-Edward... nem tudom felfogtad-e, mi történt. Azok, akik felneveltek hatalmas bajban vannak. Elrabolták azt, akit a második édesanyámnak tekintek. És ha nem megyek oda, meg is ölnek mindenkit. És ha mindez nem lenne elég, ez a kötelességem is. Vadász vagyok.-válaszoltam mélyen a szemébe nézve, majd otthagytam... volna, de nem engedett el.
-Nem fogom hagyni, hogy a vesztedbe rohanj Bella! Bármi bajod eshet! És mi ez az egész? Egy szóval nem mondtad, hogy neked háborúba kell menned. Mi folyik itt???-nem tudtam megállapítani, hogy a kétségbeesés, a düh vagy a birtoklási vágy a dominánsabb a hangjában.
-Tudok magamra vigyázni!-szegtem fel a fejem.-Nem lesz bajom, de... Edward, kérlek érts meg!-fogtam könyörgőre a dolgot.
-Már megint nem mondasz el semmit! Bella, ez így nem működik! Nem bízol bennem, hiába bizonyítottam neked! Ez így nem fog menni...-mondta fájdalmasan és megrázta a fejét.
-Ezt nem gondolhatod komolyan...-suttogtam, s szemembe könnyek gyűltek. Aztán felment bennem a pumpa.-Azt hitted könnyű lesz?! Az Isten szerelmére, úgy látszik nem értetted meg, amit mondtam! Nem tudom másképp elmagyarázni! Ez a küldetésem! De tudod mit?! Ha nem az lenne, akkor is mennék, mert a családomról van szó!-emeltem fel a hangomat kétségbeesésemen. Tényleg nem érti??? Vészhelyzet van!
-Úgy látszik, TE nem érted! Belehalnék, ha valami bajod esne.-váltott gyengédre a hangja és közelebb lépett hozzám. Kezét az arcomra helyezte, és az eddig visszatartott könnyeim most eleredtek.
-De akkor is mennem kell!-válaszoltam kissé reszketeg hangon és a táskám megfogva lerohantam a nappaliba. Út közben letöröltem a könnyeim, és Jeremyhez léptem.
-Na mi újság?-kérdeztem halkan.
-Futnunk kell. Nincs járat, csak holnapután legközelebb.
-Annyi időnk nincs, akkor gyorsabbak vagyunk gyalog.-bólintottam, majd félrevontam Mirit.
-Te maradj és figyelj Edwardra kérlek! Nem akarom, hogy utánam jöjjön.-mondtam neki, mire komolyan bólintott és szorosan megölelt.
-Vigyázzatok egymásra és jelentkezzetek, amint tudtok kérlek!-szipogta, pontosan tudta, hogy milyen veszélyes ez az utazás.
-Visszajövünk.-suttogtam, majd elengedtem őt.
A Cullen család még mindig dermedten ült a nappaliban, gondolom, ilyet se láttak még.
Jeremy már teljes felszerelésben állt előttem, persze maszk nélkül, az azért hosszú távon kényelmetlen tud lenni.
Pár pillanatra én is eltűntem, hogy átöltözzek és szoros copfba fogtam hosszú hajamat. Felhúztam a fekete lapostalpú bőrcsizmámat, és megpróbáltam lenyugtatni magamat.
Mikor visszamentem, már Edward is ott állt Cullenék mellett.
Alice hirtelen előttem termett és megölelt. Nem mondott semmit, de éreztem, hogy aggódik értem, és ez az ölelés többet mondott minden szónál.
-Köszi Alice!
Emmett is megszorongatott, majd szépen sorban mindenki, de egyikük se szólt egy szót sem. Mit is mondhattak volna?
Egyedül Ő nem jött oda hozzám, Pont Ő, akire a legnagyobb szükségem lett volna. Szomorú pillantással vettem tudomásul, de Ő ezt nem láthatta, mert még csak rám se nézett. Bántott a dolog, de nem most volt az ideje ezen keseregni. Fájt a szívem, de felemeltem a fejem és összeszorított szájjal tettem a dolgom.
-Induljunk!-mondtam Jeremynek, majd azt a táskát, amiben a ruháink, a fegyverek és egyéb dolgaink voltak, Miri kezébe nyomtam, hogy adja fel gyorspostával és akkor remélhetőleg holnapra ott is lesz.
Kiléptünk az ajtón és a tengerpart felé vettük az irányt.
Nagyon gyorsan futottunk, úgyhogy egy óra alatt odaértünk. Megborzongtam, ahogy a sós szél végigsimította az arcomat. Mintha csak az Ő érintése lett volna... Nem! Nem gondolhatok erre! Koncentrálj, Bella! Más dolgod van!
-Na hajrá!-mondta Jeremy, majd a hullámok közé sétált. Egy pillanatra visszafordultam az erdő felé, s mintha a fák is búcsúztatnának, szomorúan hajoltak meg a vad szél hatására. Mély levegőt vettem és visszafordulva követtem Jeremyt a habokba...

xxx

Már lassan feljön a nap, de még mindig nem látom a partot, pedig már a víz is jóval hidegebb. A közelben vagyunk. Őrült tempóval jöttünk és egyszer sem álltunk meg pihenni. Hiába voltunk ellenállóak, ez azért minket is megviselt. Alig szóltunk egymáshoz, mióta elindultunk. Igazából még örültem is a fizikai megerőltetésnek, így legalább nem tipródtam az Edwarddal való veszekedésünkön. Sejtettem, hogy lesznek súrlódások, de azt nem, hogy ilyen hamar, és ilyen komolyan.
Hisz két napja vagyunk együtt és máris sikerült megbántanunk a másikat. Lehet, hogy mégse vagyunk egymáshoz valók?
Micsoda hülye kérdés! Hát persze, hogy nem! De akkor is szeretem... csinálhatna bármit, nem tudnám őt nem szeretni.
Utálom ezt az érzést és akarok belőle még többet egyszerre. Vajon ez a skizofrénia tünete? Komolyan, azt hiszem ez a legkisebb problémám.
-Akarsz beszélni róla?-szakított ki Jeremy gondolataim közül.
-Mondd csak, te mindenkin keresztül látsz?-kérdeztem fanyarul mosolyogva.
-Hát rajtad nem nehéz, főleg, hogy pelenkás korod óta ismerlek. De ne terelj!-válaszolta.
-Gondolom mindenki végighallgatta a nézeteltérésünket Edwarddal.-húztam el a számat.
-Cicám, ezt még akkor is hallottuk volna, ha nem lenne szuperhallásunk. Zengett tőletek a ház. Egyébként az ő részét is meg lehet érteni. Sosem a nyíltságodról voltál híres.-mondta, én meg nem hittem a fülemnek.
-Az ő pártján állsz?!
-Nem állok senki pártján. Edward félt téged, csak nem tudja kezelni a helyzetet. Te meg bebújsz a csigaházadba és mindenkit kirugdosol onnan, aki eddig bejutott. Csakhogy ez nem megoldás, Bella! Nem zárkózhatsz be mindig!-mondta megértően, de határozottan. Éreztem, hogy igaza van.
-Szerinted kiábrándult belőlem?-böktem ki a legnagyobb félelmemet halkan.
Jeremy felnevetett. De úgy őszintén, telitüdőből. Nem értettem, mi olyan vicces. Már azon voltam, hogy vízbe folytom, mikor végre lecsillapodott és válaszolt nekem.
-Bells, te tényleg vak vagy! Edward a csillagokat is lehozná neked az égről, ha arra kérnéd. Hónapokon keresztül majd összetörte magát, hogy a közeledbe férkőzzön, hogy valahogyan átjuthasson azon a kemény falon, amit magad köré emeltél. És sikerült neki. De te újra és újra ellököd magadtól. Komolyan, néha már sajnálom a srácot. Nem mondom, hogy most igaza volt, mert nem, de csak téged akart megóvni. Sokat jelentesz neki. Többet, mint gondolnád.-fejezte be Jer a monológját, nekem pedig leesett az állam. Szó szerint. Persze, amint sikerült lenyelnem egy adag sós vizet, azonnal be is csuktam.
-Honnan tudod?-dadogtam megilletődve, nem tudtam mást kinyögni. Főleg, hogy (mint általában) megint igaza volt.
-Látom, ahogy rád néz. Amikor megmozdulsz, ő is veled mozdul, szinte öntudatlanul. Olyanok vagytok, mint egy mágnes két ellentétes pólusa. Csak mindketten annyira kétségbeejtően borzalmasan önfejűek vagytok, hogy azt már tényleg mutogatni kéne!
-Kösz az ingyen tanácsadást Mr. Lélekbúvár.-forgattam a szemem, de már megint itt volt az az idegesítő érzés: A fenébe is, igaza van!
Azt hiszem, Anyu után ő ismer a legjobban. Komolyan, könyvet kéne írni az okosságaiból. Persze, folyton lehurrogom, de mindketten tudjuk, hogy úgy ismer engem, mint a saját tenyerét és mindig tudja, mit kell mondania.
-Nézd!-mutatott előre.
Már látszott a part. Ez energiát adott, így belehúztunk és egy-kettőre ott termettünk.
Christian ott várt ránk két vastag törülküzővel a kezében, amit odanyújtott nekünk. Hálásan fogadtuk el, hiszen azért itt lényegesen hidegebb volt, mint otthon, habár ezt a vízben, amíg mozogtunk, nem éreztük.
Csak most néztem meg Christian arcát jobban. Mintha tíz évet öregedett volna. Arca nyúzott volt, szemében nem volt ott a megszokott csillogás, és hiába volt még ereje teljében, úgy mozgott, mintha már rég túl lenne a nyolcvanon. Nem tudtam nézni, hogy így szenved. Nem szóltam semmit, csak szorosan megöleltem őt. Nem zavarta, hogy vizes vagyok, úgy kapaszkodott belém, mintha már csak én maradtam volna neki.
Éreztem, hogy rázkódik a válla. Megijedtem. Még sose láttam őt sírni. Mindig ő volt az, aki tudta, mit kell tenni. Ő volt a biztos pont az életemben anyuék halála után. És most ez az ember itt volt megtörten, tehetetlenül, és a vállamon zokogott, mert elvették tőle azt, aki a világot jelentette számára.
-Ígérem, hogy a föld alól is előkerítjük Melissát. Ígérem.-suttogtam olyan meggyőzően, ahogy csak tudtam. Mindent el fogok követni, és csak remélhetem, hogy ez elég lesz. Abba nem akarok belegondolni, hogy mi van, ha nem.
-Tudom, Bella. Gyertek, a cuccaitok már a házban vannak, és Miranda is keresett már párszor telefonon. Nem lett sokkal türelmesebb az idők folyamán.-mondta Chris, és megpróbálkozott valami mosoly-félével.
Bólintottunk, majd beültünk Christian hatalmas gipjébe, ő pedig feltekerte a fűtést. Gondolt mindenre, az üléseket ilyen védőhuzatok borították, hisz még mindig csurom vizesek voltunk.
Hamar megérkeztünk a házhoz, ami most inkább hasonlított egy katonai erődítményhez, mintsem egy családi házhoz. Nagy volt a sürgés-forgás, és sok volt az ismerős arc is, páran ránk köszöntek, én pedig automatikusan válaszolgattam, bár volt, akiről azt se tudtam, kicsoda.
-Szedjétek rendbe magatokat, a szobátok a harmadikon van a folyosó végén az utolsó kettő. A táskák pedig már benn vannak.
-Köszönjük.-válaszolta Jeremy, majd felmentünk és elvonoltunk egy kicsit.
Vettem egy forró fürdőt és átöltöztem. Máris jobb lett a közérzetem.
Már le akartam pihenni egy kicsit, mikor gyereksírást hallottam a ház valamely szegletéből. Sejtettem, hogy Chris szegény feje nem tud mindennel törődni, úgyhogy úgy döntöttem hasznossá teszem magam, és elindultam, hogy megkeressem a zaj forrását.
A hangot követve az első emeletre jutottam, és benyitottam az egyik fehér ajtón. Ráhibáztam, ez volt a gyerekszoba, és a kicsi benn keservesen sírt.
Besétáltam, és odamentem a bölcsőhöz.
Gyönyörű baba volt hatalmas kék szemekkel és ébenfekete hajjal.
-Szia! Biztos nem tudod, hogy ki vagyok, de én már nagyon vártam, hogy láthassalak.-suttogtam neki kedvesen, ő csak nagyra nyílt szemekkel vizslatott, még sírni is elfelejtett. Ellágyultan néztem rá. Hihetetlenül édes volt, bár nem igazán értettem a gyerekekhez.
Benyújtottam a kezem és lágyan megcirógattam a pocakjánál, mire felkacagott.
-Csikis vagy szépség?-kuncogtam és óvatosan csiklandozni kezdett, mire újra felnevetett.
-Látom, megismerkedtél Marionnal.-hallottam meg Chris hangját a hátam mögül.
-Marion?-fordultam meg könnybe lábadt szemmel.
-Ezt a nevet adtuk neki. Remélem nem baj.-mosolyodott el Christian.
-Jaj, dehogy baj! Köszönöm.-öleltem meg újra.-Anyu is biztos nagyon örülne...-kezdtem, de már nem tudtam befejezni a mondatot, mert hatalmas csörömpöléssel tört be az ablak.

Komment

Tudom, hogy minden író ezzel nyaggat titeket, de el nem tudjátok képzelni, mit jelent egy komment nekünk, ezt csak az tudja, aki ír!Nektek nem vesz sok időt igénybe, nekem viszont rengeteget segít! Ha sok komit kapok, könnyebben jön az ihlet, és pörög az agyam, ezáltal jobbak lesznek a fejezetek!

Nem akarok komi határt bevezetni, ez nem az én stílusom, de kérlek titeket, hogy írjatok hsz-t!



Előre is köszönöm

A cím jelentése

A történet címe "You are my Destiny", ami magyarul annyit tesz, te vagy a sorsom/végzetem, ahogy tetszik.





Azt hiszem, nem kell megmagyaráznom, miért ezt választottam :)





Elérhetőségeim

Ha bármi óhaj-sóhaj, banner vagy linkcsere lenne, nyugodtan írjatok mailt, vagy vegyetek fel msnre :)

e-mail cím: cs.mesi28@citromail.hu

msn cím: cs.mesi876@hotmail.com

About Me