Sziasztok!
Igaz, hogy ez nem tartozik ide, mégis muszáj leírnom. Ma sok minden történt. Illetve csak két dolog, mégis úgy érzem, hogy rengeteg minden volt. Először is találkoztam Ivivel, amit már mióta tervezgettünk, és nagyon jól éreztem magam, azt hiszem, ez meghatározó élmény volt. Másodszor együtt megnéztük a Remember me-t, és tulajdonképpen ezért is ragadtam billentyűzetet, mert úgy éreztem, ezt muszáj megosztanom veletek.
Emlékezz rám... Az emlékek fontosak. Azok formálnak, azok által vagy az, aki.
Reggel már negyed hatkor felébredtem, és aztán folyamatosan kb másfél óránként kilencig. Összevakartam magam, és elindultam a Nyugatihoz, ahol Ivivel találkoztunk. Sokat röhögtünk azon msnen, hogy tuti elmegyünk majd egymás mellett, meg nem merjük majd megszólítani a másikat. Ehhez képest azonnal megismertük egymást, és a pillanatnyi zavartság után jól elbeszélgettünk.
Elmentünk a mozihoz, és megvettük a jegyeket a filmre. Találgattunk, hogy vajon milyen lesz, kíváncsiak voltunk mindketten. Sokat hallottunk már sok embertől róla, és alig vártuk, hogy kezdődjön.
-Őszintén szólva, én nem értem a címét. Remember me... Emlékezz rám? Nem vágom, hogy jön ez a témához, hisz ez egy srácról szól, akinek meghalt a bátyja, és rossz viszonyban van az apjával, majd belekeveredik valamibe, és fogadásból elkezd udvarolni a rendőr lányának.-tűnődtem hangosan miközben a bevásárlóközpontban lézengtünk, ugyanis még volt időnk a film kezdetéig.
-Hát én se. Én is csak annyit tudok, amennyit a tartalmáról elolvastam. Nem tudom, miért pont ezt a címet adták neki...-helyeselt Ivi.
Nagyon kevesen voltak a moziban, rajtunk kívül még kb 8-an.
(Innentől spoiler!!! bár már úgyis nagyon sokan közületek látták a filmet)
A film átlagos emberekről szól. Egyikük se más, vagy tipikus főhős alkat. Vegyes érzelmekkel vártam a filmet, miközben pörögtek az előzetesek, közben Ivivel halkan beszélgettünk. Aztán elkezdődött.
Egy metrómegállóban rablás történt. A kislányt az édesanyja a háta mögé rejti, hagyja, hogy elvegyék a tolvajok a táskáját, közben nem néz rájuk, hogy ne öljék meg. Épp jön a metró, a két férfi felszáll, és mikor becsukódik az ajtó, a tolvaj és a nő tekintete összekapcsolódik. Újra kinyílik az ajtó, majd egy lövés hangja, és a nő összeesik.
Az első döbbenet, ami elfog, a szám elé kapom a kezem, mikor látom, ahogy a lány az édesanyját szólongatja és közben elkeseredetten zokog. Jönnek a rendőrök, az egyik férfi azonnal a nőhöz megy, és felveszi a földről a lehullott jeggyűrűt. A kislány kétségbeesetten ugrik a nyakába, és zokog a karjai között, a férfi erősen szorítja magához, és az ő szeméből is kicsordulnak a könnyek.
Megrendítő, de bármilyen kegyetlenül is hangzik, tipikus filmbeli pillanat.
Csak azért írom le ilyen részletesen, mert nagyon fontos ezt tudni ahhoz, hogy értsétek meg, miért gondolom ezt az egyik legnagyszerűbb filmnek, amit valaha láttam. Mert így gondolom. Nagyon felkavart, olyan hatást gyakorolt rám, amilyet talán még egyetlen film sem.
Aztán tíz évet ugrunk az időben, a kislány felnőtt, 21 éves nő lett, az apjával él New Yorkban. Ally egyetemre jár, teljesen normális, éli a mindennapjait, egyetemre jár.
Majd megint változik a kép, és egy srác lakásában találjuk magunkat. Hívást kap, és szitkozódva kapja össze magát az aktuális ágyasát ott hagyva rohan a temetőbe. Évforduló. A bátyja halálának az évfordulója.
Azonnal érződik a feszültség apa és fia közt, pedig ott az egész család.
Tyler kapcsolata szörnyű az apjával, hisz az látszólag nem törődik a gyerekeivel, dolgozik, rém gazdag, mindent kifizet nekik, de igazából nem törődik velük. Ty kapcsolata a húgával a legszorosabb, bármire képes lenne Caroline kedvéért. A szülők elváltak, de egész jól megférnek egymás mellett.
Tylert miután csúnyán összeveszik az apjával, a barátja elrángatja bulizni, ami után balhéba keveredik, és összeszólalkozik egy rendőrrel, aki megveri és beviszi a sittre a haverjával együtt.
Ezután dönti el Tyler barátja unszolására, hogy megismerkedik a rendőr lányával, Allyvel.
Amint az várható egymásba szeretnek, Ally miután egyik este nem megy haza (mert leitta magát, és kiütötte a pia, és nem másért), elköltözik az apjától, és Tylerhez költözik. Jól megvoltak együtt, persze a dolgok közben is bonyolódtak, Caroline nem tudott beilleszkedni a többiek közé, nem voltak barátai, pedig különleges kislány, és csodálatosan rajzolt. Tyler minden nap elmegy egy kávézóba a Wall streeten. Egy ócska, megsárgult lapú, bőrkötéses könyvet visz magával, igazából egy naplót, amiben a bátyjának, Michaelnek ír, aki öngyilkos lett már hét éve.
A filmnek van egy sajátos hangulata, ami az elején furcsa, szokatlan, és az elején még voltak is cinikus gondolataim, de aztán ez a hangulat magával ragadott, és minden ilyen elmélkedés kiszállt a fejemből, elfelejtettem hol vagyok, szinte a részese voltam az eseményeknek, mégsem képzeltem magam egyik szereplő helyébe sem. Furcsa volt, de nagyon tetszett, és itt kezdtem el érezni, hogy igen, érdemes volt eljönni, és megnézni ezt. Voltak benne kisebb poénok, hisz Tyler egy elég cinikus karakter, nem egy optimista jellem, viszont művelt és okos. Többször emlegeti Gandhi egy mondatát.
"Teljesen jelentéktelen minden, amit teszünk, mégis nagyon fontos, hogy megtegyük."
Kezdenek a dolgok helyrerázódni, bár az apjával még mindig rosszban van, Ally színt visz az életébe, és kezd rádöbbenni, hogy szereti a lányt. Igazából szereti.
Azonban Ally apja rájön, hol van a lánya, és mikor Tyler egyedül hazamegy, a lakásában találja a rendőrt, akivel kemény szóváltás után még verekednek is. Miután Ally apja elmegy, Tyler kitálal a lánynak, aki dühödten kapkodja össze a cuccait.
Én azt hittem, hogy Tyler könyörögni fog neki, hogy még a csillagokat is odaígéri, csak maradjon ott Ally, de ehelyett csak annyit motyog, hogy "nem kell elmenned." Mikor Ally könnyeivel küszködve nyitja az ajtót, még annyit tesz hozzá, hogy "nem akartalak bántani". Nem egy nagy bocsánatkérés, de a hangja őszintén cseng. Ally túl dühös, ott hagyja.
Tyler kissé letargikus lesz, Ally pedig hazaköltözik, és úgy ahogy, kibékül az apjával. Tyler mindent elkövet, hogy a húga be tudjon illeszkedni, egy lány születésnapjára is elviszi, ahol azonban a társai levágják a fél haját. Nagyon csúnyán kigúnyolják őt. A gyerekek kegyetlenek tudnak lenni. Itt van a fordulópont, az apjuk elmegy Carolinehoz, aki pedig azt hiszi, nem szereti a lányt.
Tyler barátja elmegy Allyhoz, és itt megint van egy mondat, ami valamiért megfogott, nekem nagyon tetszett. Próbálja meggyőzni Allyt, hogy bocsásson meg Tynak, de aztán belátja, hogy nem túl jó az ilyen szövegekben, ezért csak ennyit mond:
"-Szerelmes beléd.-Ally hitetlen, cinikus pillantására ennyit fűz hozzá.-Egyetlen egy másik lányra nézett úgy, ahogy rád, de ő tíz évvel fiatalabb nála, és azonos a DNS-ük."
Ally is megszerette a kislányt, és így Tylerrel újra találkozni kezdenek, mikor Carolinenal vannak. Minden a helyére kezd rázódni.
A szám önkéntelenül is mosolyra húzódik, ahogy látom, hogy minden kezd jóra fordulni.
Tyler apja megkérte a fiút, hogy találkozzanak az irodájában, közben elvitte a lányát iskolába. Tyler ahogy bement, meglátta az apja számítógépén a közös családi fényképeket. Amiken kisgyerekek, amiken ott van a bátyja is. Rájön, hogy az apja így próbálta feldolgozni a veszteséget.
A veszteség csak egy szó. Sok mindent jelenthet, de ha elvesztesz valakit, aki fontos neked, aki része az életednek, mindenképpen nyomot hagy benned. A legfájdalmasabb dolog a világon, ha elveszítesz valakit, akit szeretsz. És a Föld tovább forog.
Mert aznap délelőtt az iskolában a táblára volt írva a dátum:
2001.szeptember.11
Hallottam, ahogy Ivi felszisszen, és ijedten azt motyogja, hogy "Ne!", de nekem még nem esett le.
Tyler apjának az irodája egy magas felhőkarcolóban volt, és a fiú az ablaknál állt.. Pont abban a felhőkarcolóban, amibe az a repülőgép belecsapódik.
Mikor leesik a tantusz, már érzem, ahogy a szemembe gyűlnek a könnyek, várom a csattanást, a durranást, bármit, de csak csend. Az emberek kirohannak az utcára, Tyler apja kiszáll az éppen az autójából, ahogy Ally rémülten rohan ki a házból...
Egy veszteség mindent megváltoztat. A történet abból indult ki, hogy van két egymástól független család, akit ugyanúgy veszteség ért, és nem tudják feldolgozni, ezért mindenki olyan, amilyen. Ezért ilyen hideg az apa, ezért zárkózik el Caroline, ezért ilyen cinikus és megkeseredett Tyler, ezért nem mer Ally metrón utazni...
De ez most más... tragikus, és mégis...
Amikor látjuk a lepusztított épületet, és az ócska, megsárgult lapú naplót a földön heverni, meghalljuk Tyler hangját:
"Istenem, annyira hiányzol, Michael. Amikor Caroline egyszer azt kérdezte tőlem, ha tudnám, hogy hallasz, mit mondanék neked, azt feleltem, nem tudom... Most azt mondanám, szeretlek Michael."
Ha csak ezt a bejegyzést olvasod, sajnálkozol. Hogy ezt átérezd, meg kell nézni a filmet. Szerintem mindenkinek látnia kéne, mert nagyon elgondolkodtató, és egyszerűen csodálatos film!
És megint azt várnánk, hogy Ally depressziós lesz, hogy a család zokogva borul a sírkőre, hogy megy a dráma.
Nem...
Caroline az apjával kézen fogva sétál a múzeumban. Ally pedig tíz év óta először metróra száll. Tyler is mindig azon utazott mielőtt Ally mondta, hogy ő soha nem teszi ezt.
A veszteség átformál.
A család ugyanúgy áll a két sírkő előtt, mint az elején.
Még egy szeretett személy halála kellett ahhoz, hogy a dolgok ismét a helyes vágányra forduljanak.
Megértettem a cím jelentését.
A moziszékben ülve rázott a zokogás. Még a villamoson is könnyek gyűltek néha a szemembe, már lefutottak a szereplők nevei is, mire meg tudtam mozdulni. Kusza, felkavart érzelmekkel jöttem ki a moziból.
Ivivel próbáltunk megszólalni.
Szegény csak annyit hajtogatott, hogy:
Hát ez durva... Ez nagyon durva...
Én csak addig jutottam, hogy "Ez...ez..."
Miután elbúcsúztunk a gondolataim ezerrel cikáztak, csak e körül forogtak, és időről időre könnyek gyűltek a szemembe.
Még most se tudom megfogalmazni, mit is éreztem, és érzek most is. Azt hiszem, nem fog menni, csak annyit fogok mondani, hogy Remember me...