2010. május 29., szombat

Remember me...

Sziasztok!

Igaz, hogy ez nem tartozik ide, mégis muszáj leírnom. Ma sok minden történt. Illetve csak két dolog, mégis úgy érzem, hogy rengeteg minden volt. Először is találkoztam Ivivel, amit már mióta tervezgettünk, és nagyon jól éreztem magam, azt hiszem, ez meghatározó élmény volt. Másodszor együtt megnéztük a Remember me-t, és tulajdonképpen ezért is ragadtam billentyűzetet, mert úgy éreztem, ezt muszáj megosztanom veletek.

Emlékezz rám... Az emlékek fontosak. Azok formálnak, azok által vagy az, aki.
Reggel már negyed hatkor felébredtem, és aztán folyamatosan kb másfél óránként kilencig. Összevakartam magam, és elindultam a Nyugatihoz, ahol Ivivel találkoztunk. Sokat röhögtünk azon msnen, hogy tuti elmegyünk majd egymás mellett, meg nem merjük majd megszólítani a másikat. Ehhez képest azonnal megismertük egymást, és a pillanatnyi zavartság után jól elbeszélgettünk.
Elmentünk a mozihoz, és megvettük a jegyeket a filmre. Találgattunk, hogy vajon milyen lesz, kíváncsiak voltunk mindketten. Sokat hallottunk már sok embertől róla, és alig vártuk, hogy kezdődjön.
-Őszintén szólva, én nem értem a címét. Remember me... Emlékezz rám? Nem vágom, hogy jön ez a témához, hisz ez egy srácról szól, akinek meghalt a bátyja, és rossz viszonyban van az apjával, majd belekeveredik valamibe, és fogadásból elkezd udvarolni a rendőr lányának.-tűnődtem hangosan miközben a bevásárlóközpontban lézengtünk, ugyanis még volt időnk a film kezdetéig.
-Hát én se. Én is csak annyit tudok, amennyit a tartalmáról elolvastam. Nem tudom, miért pont ezt a címet adták neki...-helyeselt Ivi.
Nagyon kevesen voltak a moziban, rajtunk kívül még kb 8-an.
(Innentől spoiler!!! bár már úgyis nagyon sokan közületek látták a filmet)
A film átlagos emberekről szól. Egyikük se más, vagy tipikus főhős alkat. Vegyes érzelmekkel vártam a filmet, miközben pörögtek az előzetesek, közben Ivivel halkan beszélgettünk. Aztán elkezdődött.
Egy metrómegállóban rablás történt. A kislányt az édesanyja a háta mögé rejti, hagyja, hogy elvegyék a tolvajok a táskáját, közben nem néz rájuk, hogy ne öljék meg. Épp jön a metró, a két férfi felszáll, és mikor becsukódik az ajtó, a tolvaj és a nő tekintete összekapcsolódik. Újra kinyílik az ajtó, majd egy lövés hangja, és a nő összeesik.
Az első döbbenet, ami elfog, a szám elé kapom a kezem, mikor látom, ahogy a lány az édesanyját szólongatja és közben elkeseredetten zokog. Jönnek a rendőrök, az egyik férfi azonnal a nőhöz megy, és felveszi a földről a lehullott jeggyűrűt. A kislány kétségbeesetten ugrik a nyakába, és zokog a karjai között, a férfi erősen szorítja magához, és az ő szeméből is kicsordulnak a könnyek.
Megrendítő, de bármilyen kegyetlenül is hangzik, tipikus filmbeli pillanat.
Csak azért írom le ilyen részletesen, mert nagyon fontos ezt tudni ahhoz, hogy értsétek meg, miért gondolom ezt az egyik legnagyszerűbb filmnek, amit valaha láttam. Mert így gondolom. Nagyon felkavart, olyan hatást gyakorolt rám, amilyet talán még egyetlen film sem.
Aztán tíz évet ugrunk az időben, a kislány felnőtt, 21 éves nő lett, az apjával él New Yorkban. Ally egyetemre jár, teljesen normális, éli a mindennapjait, egyetemre jár.
Majd megint változik a kép, és egy srác lakásában találjuk magunkat. Hívást kap, és szitkozódva kapja össze magát az aktuális ágyasát ott hagyva rohan a temetőbe. Évforduló. A bátyja halálának az évfordulója.
Azonnal érződik a feszültség apa és fia közt, pedig ott az egész család.
Tyler kapcsolata szörnyű az apjával, hisz az látszólag nem törődik a gyerekeivel, dolgozik, rém gazdag, mindent kifizet nekik, de igazából nem törődik velük. Ty kapcsolata a húgával a legszorosabb, bármire képes lenne Caroline kedvéért. A szülők elváltak, de egész jól megférnek egymás mellett.
Tylert miután csúnyán összeveszik az apjával, a barátja elrángatja bulizni, ami után balhéba keveredik, és összeszólalkozik egy rendőrrel, aki megveri és beviszi a sittre a haverjával együtt.
Ezután dönti el Tyler barátja unszolására, hogy megismerkedik a rendőr lányával, Allyvel.
Amint az várható egymásba szeretnek, Ally miután egyik este nem megy haza (mert leitta magát, és kiütötte a pia, és nem másért), elköltözik az apjától, és Tylerhez költözik. Jól megvoltak együtt, persze a dolgok közben is bonyolódtak, Caroline nem tudott beilleszkedni a többiek közé, nem voltak barátai, pedig különleges kislány, és csodálatosan rajzolt. Tyler minden nap elmegy egy kávézóba a Wall streeten. Egy ócska, megsárgult lapú, bőrkötéses könyvet visz magával, igazából egy naplót, amiben a bátyjának, Michaelnek ír, aki öngyilkos lett már hét éve.
A filmnek van egy sajátos hangulata, ami az elején furcsa, szokatlan, és az elején még voltak is cinikus gondolataim, de aztán ez a hangulat magával ragadott, és minden ilyen elmélkedés kiszállt a fejemből, elfelejtettem hol vagyok, szinte a részese voltam az eseményeknek, mégsem képzeltem magam egyik szereplő helyébe sem. Furcsa volt, de nagyon tetszett, és itt kezdtem el érezni, hogy igen, érdemes volt eljönni, és megnézni ezt. Voltak benne kisebb poénok, hisz Tyler egy elég cinikus karakter, nem egy optimista jellem, viszont művelt és okos. Többször emlegeti Gandhi egy mondatát.
"Teljesen jelentéktelen minden, amit teszünk, mégis nagyon fontos, hogy megtegyük."
Kezdenek a dolgok helyrerázódni, bár az apjával még mindig rosszban van, Ally színt visz az életébe, és kezd rádöbbenni, hogy szereti a lányt. Igazából szereti.
Azonban Ally apja rájön, hol van a lánya, és mikor Tyler egyedül hazamegy, a lakásában találja a rendőrt, akivel kemény szóváltás után még verekednek is. Miután Ally apja elmegy, Tyler kitálal a lánynak, aki dühödten kapkodja össze a cuccait.
Én azt hittem, hogy Tyler könyörögni fog neki, hogy még a csillagokat is odaígéri, csak maradjon ott Ally, de ehelyett csak annyit motyog, hogy "nem kell elmenned." Mikor Ally könnyeivel küszködve nyitja az ajtót, még annyit tesz hozzá, hogy "nem akartalak bántani". Nem egy nagy bocsánatkérés, de a hangja őszintén cseng. Ally túl dühös, ott hagyja.
Tyler kissé letargikus lesz, Ally pedig hazaköltözik, és úgy ahogy, kibékül az apjával. Tyler mindent elkövet, hogy a húga be tudjon illeszkedni, egy lány születésnapjára is elviszi, ahol azonban a társai levágják a fél haját. Nagyon csúnyán kigúnyolják őt. A gyerekek kegyetlenek tudnak lenni. Itt van a fordulópont, az apjuk elmegy Carolinehoz, aki pedig azt hiszi, nem szereti a lányt.
Tyler barátja elmegy Allyhoz, és itt megint van egy mondat, ami valamiért megfogott, nekem nagyon tetszett. Próbálja meggyőzni Allyt, hogy bocsásson meg Tynak, de aztán belátja, hogy nem túl jó az ilyen szövegekben, ezért csak ennyit mond:
"-Szerelmes beléd.-Ally hitetlen, cinikus pillantására ennyit fűz hozzá.-Egyetlen egy másik lányra nézett úgy, ahogy rád, de ő tíz évvel fiatalabb nála, és azonos a DNS-ük."
Ally is megszerette a kislányt, és így Tylerrel újra találkozni kezdenek, mikor Carolinenal vannak. Minden a helyére kezd rázódni.
A szám önkéntelenül is mosolyra húzódik,  ahogy látom, hogy minden kezd jóra fordulni.
Tyler apja megkérte a fiút, hogy találkozzanak az irodájában, közben elvitte a lányát iskolába. Tyler ahogy bement, meglátta az apja számítógépén a közös családi fényképeket. Amiken kisgyerekek, amiken ott van a bátyja is. Rájön, hogy az apja így próbálta feldolgozni a veszteséget.
A veszteség csak egy szó. Sok mindent jelenthet, de ha elvesztesz valakit, aki fontos neked, aki része az életednek, mindenképpen nyomot hagy benned. A legfájdalmasabb dolog a világon, ha elveszítesz valakit, akit szeretsz. És a Föld tovább forog.
Mert aznap délelőtt az iskolában a táblára volt írva a dátum:
2001.szeptember.11
Hallottam, ahogy Ivi felszisszen, és ijedten azt motyogja, hogy "Ne!", de nekem még nem esett le.
Tyler apjának az irodája egy magas felhőkarcolóban volt, és a fiú az ablaknál állt.. Pont abban a felhőkarcolóban, amibe az a repülőgép belecsapódik.
Mikor leesik a tantusz, már érzem, ahogy a szemembe gyűlnek a könnyek, várom a csattanást, a durranást, bármit, de csak csend. Az emberek kirohannak az utcára, Tyler apja kiszáll az éppen az autójából, ahogy Ally rémülten rohan ki a házból...
Egy veszteség mindent megváltoztat. A történet abból indult ki, hogy van két egymástól független család, akit ugyanúgy veszteség ért, és nem tudják feldolgozni, ezért mindenki olyan, amilyen. Ezért ilyen hideg az apa, ezért zárkózik el Caroline, ezért ilyen cinikus és megkeseredett Tyler, ezért nem mer Ally metrón utazni...
De ez most más... tragikus, és mégis...
Amikor látjuk a lepusztított épületet, és az ócska, megsárgult lapú naplót a földön heverni, meghalljuk Tyler hangját:
"Istenem, annyira hiányzol, Michael. Amikor Caroline egyszer azt kérdezte tőlem, ha tudnám, hogy hallasz, mit mondanék neked, azt feleltem, nem tudom... Most azt mondanám, szeretlek Michael."
Ha csak ezt a bejegyzést olvasod, sajnálkozol. Hogy ezt átérezd, meg kell nézni a filmet. Szerintem mindenkinek látnia kéne, mert nagyon elgondolkodtató, és egyszerűen csodálatos film!
És megint azt várnánk, hogy Ally depressziós lesz, hogy a család zokogva borul a sírkőre, hogy megy a dráma.
Nem...
Caroline az apjával kézen fogva sétál a múzeumban. Ally pedig tíz év óta először metróra száll. Tyler is mindig azon utazott mielőtt Ally mondta, hogy ő soha nem teszi ezt.
A veszteség átformál.
A család ugyanúgy áll a két sírkő előtt, mint az elején.
Még egy szeretett személy halála kellett ahhoz, hogy a dolgok ismét a helyes vágányra forduljanak.
Megértettem a cím jelentését.
A moziszékben ülve rázott a zokogás. Még a villamoson is könnyek gyűltek néha a szemembe, már lefutottak a szereplők nevei is, mire meg tudtam mozdulni. Kusza, felkavart érzelmekkel jöttem ki a moziból.
Ivivel próbáltunk megszólalni.
Szegény csak annyit hajtogatott, hogy:
Hát ez durva... Ez nagyon durva...
Én csak addig jutottam, hogy "Ez...ez..."
Miután elbúcsúztunk a gondolataim ezerrel cikáztak, csak e körül forogtak, és időről időre könnyek gyűltek a szemembe.
Még most se tudom megfogalmazni, mit is éreztem, és érzek most is. Azt hiszem, nem fog menni, csak annyit fogok mondani, hogy Remember me...

2010. május 26., szerda

12.Fejezet-Érkezés

12.Fejezet

Érkezés

Hát, nem tudom milyen lett, a horror miatt bocsika, fizika után írtam, és akkor kitör belőlem a...hát ez!xD
Nem lett annyira durva vége, amit tőlem megszokhattatok, de azért az, amit mindenki vár, a következő fejibe raktam, amiről inkább ne is beszéljünk, mert meg fogtok nyúvasztani érte :D
Már keresem a legjobb rejtekhelyeket :D
na, nem locsogok tovább, nagyon szeretnék pár komit, ha megoldható*.*
puszóóóó
mesi28



/Bella szemszöge/

Egy hét után végre vége van, és haza mehetek. Ma már csak temettünk, és nyomokat tüntettünk el. Többet sírtam ma, mint az elmúlt évben együtt véve. Sok ismerősöm meghalt a harcban, kicsin múlt, hogy nem vesztettünk. És eleve az egy szörnyű csapás, ha valaki meghal. Valaki, akinek jövője, múltja, céljai, emlékei és családja meg barátai voltak, akik szerették, és akiket ő is szeretett. Milyen könnyen porba hullhat minden…

Utolsó nap sikerült is összeszednem egy komolyabb sérülést. Persze, volt pár zúzódásom, de azok egy nap alatt begyógyulnak. Ez sajnos nem. És nagyon nehezen állt el a vérzés is. Egy vámpír eléggé telibe kapott, így most a hasamon három elég mély karomnyom éktelenkedik.

Arról nem beszélve, hogy hajolgatni sem tudok vele, nehogy újra felszakadjon a friss seb. Amellett pedig borzasztóan fájt, de nem szóltam egy szót sem, az én hibám volt. Megkímélhettem volna magam ettől, ha a teljes figyelmemet a harcra fordítom, és nem kalandoznak el a gondolataim egy pillanat töredékére a csatatérről Forksba.

Christian ezek után nem hagyta, hogy segítsek, hiába vitáztam vele, hogy bírom, és nem fáj annyira, mondhattam én bármit. Emberi tempóban csomagoltam össze a cuccom, és újra átkötöztem a sérülésem, hogy kibírja a fél napos repülőutat. Nagyot sóhajtva mentem le a földszintre. Christianék háza óriási volt, egy igazi villa, rengeteg vendégszobával.

-Isabella Marie Swan!-dörrent rám Chris.-Mégis mi a fenét képzelsz, hogy itt cipekedsz nekem, miközben súlyosan megsérültél? Megőrültél te lány?-kapta ki a kezemből a bőröndöt, mire a szemem forgattam.

-Annyira azért nem vagyok rosszul.-morogtam.

Válaszul csak gyilkos tekintetet kaptam. Azért hadirokkant nem vagyok! Volt már ennél rosszabb is. Pláne hogy néha még a szerencsém is rátesz ezekre az esetekre egy lapáttal.

Egy két lábon járó katasztrófa vagyok… vadász létemre. Szó se róla, jól össze lettem hozva. Ch…

Christian kivitt a reptérre, és még egyszer a lelkemre kötötte, hogy ne merjem megerőltetni magam. Tisztára olyan, mintha az apám lenne. Mindig vigyázni akar rám. Végül is gyakorlatilag náluk nőttem fel, miután a szüleim meghaltak. Sokat köszönhetek neki és Melissának. Ők vigyáztak rám, mikor az az őrült kergetett, mert engem is meg akart ölni. Valószínűleg még most is keres, de most már nem bánnám, ha megtalálna. Látni akarom, és meg akarom tőle szemtől-szembe kérdezni, miért ölte meg a szüleimet. Tudom, hogy nem megoldás, de még most is forr bennem a bosszúvágy, ahogy arra a végzetes estére gondolok. Akkor örökre megváltozott az életem…

Nem mondom, hogy rosszabb lett, de jobb se. Nehezebb lett. De volt, aki törődött velem, és szeretett, mint a saját gyermekét. Nem volt rossz a gyerekkorom. Csak sokkal nehezebb. Hamar fel kellett nőnöm.

-Kérjük kapcsolják be biztonsági öveiket, a gép megkezdi a landolást.-mondta be a géphang három nyelven a szokásos szövegét. Nagyon elkalandozhattam…

Úgy tettem, de amennyire csak lehetett lazára fogtam az övet a sebem miatt.

A leszállásnál szerencsére nem volt probléma, és a Seattle-i reptéren már ott vártak a többiek.

-Bella!-sikította Miri, miközben a nyakamba ugrott. Én fájdalmasan felszisszentem, ahogy a sebemhez ért. Erre azonnal elengedett.-Jézusom, hol fáj?-kérdezte aggódva.

-Nyugi, nem vészes. Csak a hasamon van egy kisebb sérülés.-mosolyogtam rá. Nem is emlékeztünk már a legutóbbi összezördülésünkre, mindkettőnket ellepte a viszontlátás öröme. Újból megölelt, ezúttal vigyázva, hogy ne okozzon fájdalmat.

Jeremy elvette tőlem a csomagomat.

-Chris hívott.-felelte kérdő tekintetemre.-Jól vagy?-kérdezte, miközben ő is megölelt. Én csak bólintottam.

Nagyon hiányoztak nekem, hisz már ők a családom. Erősen kötődünk egymáshoz. A vigyort le sem lehetett törölni az arcomról, boldog voltam, hogy itthon vagyok. De valami mégis motoszkált bennem. Valami hiányzott.

Nem értettem ezt az érzést, ezért próbáltam nem foglalkozni vele.

Haza mentünk, és Miri átkötözte a sebem.

-Nézd, én sajnálom, hogy olyan hülye voltam, mikor utoljára beszéltünk.-ült le törökülésbe az ágyamra.

-Semmi baj, nem haragszom. Érthető, hogy kiborultál, végül is tényleg durva lenne, ha összejöttem volna Edwarddal.-mosolyogtam rá, de valamiért nem éreztem ezt a mondatomat annyira őszintének. Mármint, tényleg nem haragudtam rá, de a második fele… Áhh, tisztára lökött vagyok.

-Szerintem nem annyira.-vont vállat Miranda, mire én megütközve néztem rá. Mit mondott? Látva értetlen pillantásomat, magyarázkodni kezdett.-Még ha így is lenne, se lett volna jogom így lehordani téged. Különben is, a szerelem irányíthatatlan, nem vádolhatlak azzal, hogy beleszerettél, hisz ezt nem te döntöd el.

-Ki vagy te, és mit műveltél Miranda Jonesszal?-kérdeztem, mire felnevetett.

-Képzeld, megettem!-bökött oldalba, mire feljajdultam.-Jézus, ne haragudj, totál kiment a fejemből.-pattant fel Miri.

-Semmi baj, csak majd máskor ezt inkább hanyagold, ha lehet.-nyögtem a hasító fájdalom miatt.

Még sokáig beszélgettünk mindenféle semmiségről, és jókat nevettünk. Miri elmesélte, mi történt itthon, én pedig mosolyogva hallgattam őt. Aztán Jeremy is csatlakozott hozzánk, és a végén már mindenen röhögtünk, annyira készen voltunk. Már fájt a hasam a sok nevetéstől, nem is tudom, mikor volt ilyen esténk utoljára. Aztán Jeremy felvetette, hogy nézzünk horrort, mi pedig beleegyeztünk.

Az Amerikai Psycho című filmet néztük, aminek annyi volt a lényege, hogy van egy tök sikeres közkedvelt ember, akinek a sorozatgyilkolás a hobbija. Mindenkit kinyírt aki a környezetében volt. Sok értelme van… na, mindegy.

A végén már ezen is csak röhögni tudtunk. Pedig nem ittunk. Azt sem tudom, min nevettünk, de fetrengtünk egymás mellett, miközben a hapsi ritkította a jónépet a tévében.

-Egy élmény veletek horrort nézni.-dörmögte Jeremy, miközben kikapcsolta a tévét.

Mi csak nyelvet nyújtottunk rá, és tovább nevettünk, mire ő se bírta tovább a komoly ábrázatot tartani.

-Mit szedtek csajok?-nézett ránk vigyorogva.

-Á-á-intettem nemet a mutató ujjammal.-Helyesbítek, szedünk! Ne próbáld tagadni, nyakig benne vagy a buliban öcsi!-próbáltam halálosan komolyan előadni, de nem ment.-Amúgy, fogalmam sincs, micsodát.

-Tegyük el magunkat holnapra, mielőtt teljesen becsavarodunk.-kuncogott Miranda.

-Szerintem ezzel kicsit elkéstél, de menjünk.-mondta Jeremy, majd feltápászkodott, és mindketten kimentek.

-Jó éjt!-kiáltottam utánuk, és bemásztam az ágyamba. Az álom szinte azonnal elragadott, és egy másik világba repített, ami csak az enyém.

Álmomban a múltban jártam. Egy kertben ültem kislányként a szüleimmel. Anyu arcán kedves mosoly játszott, apu csillogó, büszke szemekkel nézett rám. Talán hat éves lehettem.

Boldog voltam és gondtalan.

Aztán változott a kép. Az ágyamban aludtam, a régi szobám halványlila falai között, de felébredtem apu ideges hangjára.

-Marion! Itt van!-mondta, mire lágy, de sietős léptek koppantak a folyosón, és anyu nyitott be hozzám.

-Kislányom, Bella, figyelj rám jól, kérlek!-fogta két keze közé az arcom.

-Nincs időnk, Marion!-kiáltott be apu, a földszintről furcsa hangok szűrődtek fel.

Anyu szorosan megölelt, és halkan a fülembe suttogott:

-Bújj be a padló alatti kis rejtekhelyünkre, és várj ott. Ne gyere elő semmi esetre sem. Nem lesz semmi baj kincsem, csak ne gyere elő, és ne szólj, egy szót sem kérlek szépen!-én odabújtam hozzá.

-Anyu, miért mondasz ilyet? Baj van? Hol van apa?-kérdeztem remegő hangon.-Anya, miért sírsz?-töröltem le a könnyeit. Nem akartam, hogy szomorú legyen, sokkal szebb, ha mosolyog.

Ő megpuszilta a kezem, és megsimogatta a hajam, majd segített bemászni a vackomba, ahogy hívtam.

Majd hallottam egy csattanást. Az ajtó kivágódott. Anyu felsikított. Nem bírtam tovább, visszafojtott lélegzettel résnyire nyitottam a csapóajtó fedelét. Csak lábakat láttam, de azokon túl… apa!

Majd egy barna hajzuhatag hullott be a látóterembe, mindent eltakarva előlem. Puha lépteket hallottam suhanni a szobában, majd motoszkálást, végül egy tompa, szinte nesztelen huppanást. Valaki kiugrott az ablakon.

Bár nagyon kíváncsi voltam, nem mertem előjönni. Megígértem anyunak, hogy nem jövök elő.

Nem tudom, meddig ülhettem ott, de végül már nem bírtam a kíváncsiságommal, és kimásztam a csapóajtón.

Fel sem fogtam, mit látok. Édesanyám a szoba közepén feküdt mozdulatlanul, a nyitott ajtón keresztül, pedig apu testét láttam a folyosón.

Letérdeltem anyu, és kezemet az arcára simítottam.

-Anyu, mi történt? Miért vagy ilyen? Mama!-most már kibuggyantak a könnyeim. Lassan kezdtem megérteni, de elfogadni nem akartam.

-Papa!-szaladtam oda apuhoz, de ő sem válaszolt. Most már zokogtam.-Papa, kelj fel, légy szíves, ígérem, jó leszek, és nem kenem magam soha többé össze a sárban!-sírtam. Tudtam, hogy ez nem hozza őt vissza, de egyszerűen nem tudtam felfogni a helyzetet. Nem halhattak meg!!!

Majd hirtelen felébredtem.

Folytak a könnyeim, a takaró a testemre csavarodott, és levegőért kapkodtam.

Nem bírtam leállítani a sírást. Nagyon régóta nem álmodtam már azzal a borzalmas estével. Azt hittem, túltettem magam rajta. Nem tudtam megnyugodni. A látvány, az érzés belevéste magát a tudatomba, az emlékeimbe, a lelkembe. Tudtam, kit kell keresnem. Tudtam, ki ölte meg a szüleim. A hosszú fekete haj, a vörös tekintet, a furcsa bőrszín, amit a néger bőrön lévő úgymond vámpírsápadtság okozott… Az a bosszúvágy, ami a vörös íriszekben lángolt.

Akkor ez megijesztett, ma már csak indulatot kelt bennem. Mindazonáltal megígértem, hogy nem sodrom veszélybe magam, mert akkor a szüleim áldozata hiába való lett volna. De ha egyszer összefutok vele, nem kegyelmezek neki. Ahogy ő sem tette akkor…

Zokogásom lassan elapadt. Ránéztem az órámra. Már fél hét, nem sok értelme van visszaaludnom, ezért óvatosan felkeltem, és elmentem zuhanyozni, majd átkötöztem a sebem.

Belenéztem a tükörbe, de amint megláttam magam, ugrottam egyet ijedtemben. Sose voltam szép, de ez a zombi se én vagyok. A szemeim alatt hatalmas fekete karikák, az arcom sápadtabb, mint általában, a szám teljesen kicserepesedve. Összességében úgy néztem ki, mint egy lefosott kilométerkő.

Nem szoktam sminkelni, de most muszáj volt valamit kezdenem magammal, mert úgy néztem ki, mint egy elvonós. Hát nem volt nyugodt éjszakám… ha csak belegondolok, borzongás fut rajtam végig. Anyu élettelen zöld szemei…

Megráztam a fejem, mintha ezzel kiűzhetném az elmémből a rémképeket. Sajnos nem ilyen egyszerű. Felraktam egy kis alapozót, hátha javít a kinézetemen. Mondjuk úgy, valamivel elfogadhatóbban néztem ki. Egy ember már nem bökné ki, hogy hulla vagyok. Persze, ha csak emberek lennének, nem lenne ennyi problémám sem.

Oké, most nincs időm filozofálni, meg amúgy sem vezet sehova. Nagyot sóhajtva kimentem a fürdőből, mert Miranda már kiabált, hogy menne be ő is. Mosolyt varázsoltam az arcomra, és kiléptem a fürdőből. Miri szerintem el volt azzal foglalva, hogy bejuthasson, így nem vette észre, hogy nem igazán vagyok ma a toppon. Nem is baj, addig jó, amíg nem kell magyarázkodnom.

Bementem a szobámba, és magamra rángattam egy laza fekete pólót, meg egy fehér farmert, és lementem a földszintre inni egy kávét. Nem nagyon szoktam, de most úgy éreztem, szükségem van rá.



Még senki nem volt a konyhában, viszont hallottam, ahogy fent az emeleten Jeremy majd rátöri az ajtót Mirire, hogy jöjjön már ki, mert ő is be akar menni. Ez a szokásos sorrend. Jeremy kerül elő a legkésőbb általában, ezért neki kell az ajtót vernie Mirinél.

Nem tudom, hogy az én drága barátnőmnek ugyan mi szüksége van bármiféle sminkre, mikor még akkor is gyönyörű, mikor kócosan felkel. Hosszú egyenes sötétbarna haja van, sötétbarna szemei, és enyhén délies beütése. Karamella színű bőre hibátlan.

Úgy döntöttem, előbb lelépek, hogy nehogy észrevegyék a többiek rajtam az árulkodó jeleket. Nem akartam látni a sajnálatot a szemükben, hiszen tudják, mikor szoktam így kinézni, volt már olyan, hogy sikítva és zokogva ébredtem, nem is egyszer.

-Elmentem!-emeltem fel picit a hangom, hogy a veszekedés közben is meghallják, bár elég jó a hallásuk.

-Oké!-válaszolták kórusban, majd ott folytatták, ahol abbahagyták. Mint két nagy gyerek, de komolyan! És én vagyok hármunk közül a legfiatalabb. Szép, mondhatom. Ahogy öregszenek, úgy fejlődnek agyilag visszafele. De hát, én így szeretem őket.

Mosolyogva mentem a motoromhoz, és felpattantam rá, de azonnal felszisszentem. Már teljesen el is felejtkeztem a sebemről. Na, most szólt ő a maga módján, hogy igenis megvan még. De már nem kell sokáig kibírnom, pár nap múlva már látszani sem fog, hisz nagyon gyorsan gyógyulunk.

Nem tagadhatom, a motorozás is nagyon hiányzott, bár nem mentem olyan gyorsan, mint szoktam, így is nagyon hamar beértem. A száguldozás teljesen kikapcsolt, mint mindig, teljesen felszabadultnak éreztem magam.

Aztán megcsapta az orrom a jellegzetes bódító illat. De most nem fogott el rossz érzés. Hisz ezek Cullenék. Nem tudom, hogy csinálják, de nem szaporodtak el a gyilkosságok a környéken. Kezdek hinni Edwardnak. Hisz más magyarázatot nem látok… Mi van, ha tényleg megtalálták a megoldást az öldöklés elkerülésére? Mi van, ha megvan a kiskapu, amire még senki sem gondolt, most mégis itt egy nagy létszámú vámpírcsalád, akik nem szükségből vannak együtt, és jók akarnak lenni?

Hihetetlennek tűnik, de mi van, ha mégis igaz?

Ezen gondolatokkal szálltam le a motoromról, és indultam az órámra. Éreztem, hogy most érkeztek meg, és harcot vívtam önmagammal.

Nem nézek vissza. Minek? Semmi értelme, tuti, hogy ugyanúgy néznek ki, mint két héttel ezelőtt. Ha jobban belegondolok, egy évszázad múlva sem fognak semmit sem változni.

De mégis miért baj, ha megfordulok? Nem történne semmi. Ugyan, ne légy nyuszi, Bella!

Végül engedtem a késztetésnek, és hátrapillantottam. A szemem azonnal megakadt azon az ismerős, de ezúttal majdnem fekete szempáron. Hirtelen az a furcsa hiányérzet, ami érkezésem óta nem hagyott nyugodni, megszűnt. Mintha ott se lett volna. Igazából a nevem is elfelejtettem, pillantása csapdába ejtett, fogva tartott és úgy éreztem, ha akarnék, se tudnék szabadulni tőle. Közben észre se vettem, hogy megyek tovább, csak vitt a lábam.

De hé, én Bella vagyok, nálam semmi sem mehet simán! Tudhattam volna… Megbotlottam a saját lábamban, és majdnem orra estem a komplett Cullen família szeme láttára.

Öblös nevetést hallottam a parkoló másik sarkából. Oda se kellett néznem, hogy tudjam, Emmettnek megint van min szórakoznia a jó voltamból.

Be tudtam volna magam ennél is hatásosabban égetni? Nem hiszem. Hogy lehetek vadász létemre ennyire szerencsétlen?

Nem mertem még egyszer visszanézni, inkább besiettem az órámra, és a nap további részében próbáltam messzire elkerülni Cullenéket. Ez persze nem volt olyan egyszerű, és vészesen közeledett a biológia óra is, amikor Mellette fogok ülni…

2010. május 17., hétfő

11.Fejezet-Nélküle...

11.Fejezet

Nélküle…
Meghoztam, dézi, nyugi van tudoood :D hagyj a chemotoxból;)




/Edward szemszöge/

Létezésem során talán először mentem szívesen suliba.

Jasper felhúzott szemöldökkel vizslatott, mikor lejöttem a lépcsőn.

-Edward, minek örülsz te ennyire?-kérdezte.

Én csak vállat vontam, mert én se teljesen értettem.

-Inkább kinek.-csilingelte Alice, miközben odatáncolt Jazz mellé.

A szemem forgattam, már megint ezzel jön. Idegesítő! Még hogy én meg Bella… ő egy ember, és boldog a barátjával.

Erre a gondolatra a gyomrom öklömnyire zsugorodott. Azaz, ha ember lennék, biztos az történt volna. De nem vagyok az. Csak egy szánalmas vámpír vagyok, egy szörnyeteg, akit csak megvetni lehet. Így csak fájdalmat éreztem.

Nem akartam, hogy Jasper újra analizálni kezdjen, ezért elindultam a garázs felé. Alice-ék is nemsokára utánam jöttek, és végre elindultunk.

Még önmagamhoz képest is gyorsan hajtottam, így percek alatt beértünk. Már csak 10 perc volt csengetésig, és a szemem azonnal a fekete motort kezdte keresni, azonban sehol sem láttam.

A reggeli jókedvem egy csapásra eltűnt. Mintha csak Bella lenne a kulcs mindenhez…

Ahogy tovább pásztáztam a parkolót szabad hely után, megláttam Miranda kis, fehér kocsiját. Lehet, hogy ezúttal mindhárman azzal jöttek.

Beálltam Emmették mellé, és elindultam az első órámra. Csak a harmadik órám lesz Vele…

Állj! Miért érdekel ez engem?

Megráztam a fejem, talán az agyamra ment a vámpírlét…

Még annyira sem figyeltem az órákon, mint szoktam. Alice csöndesen somolygott mellettem, és ABBA számokat énekelt a fejében. Egy ideig nem foglalkoztam vele, de mikor hatodjára kezdett rá a Dancing Queenre, elegem lett!

-Alice! Nem lapoznál? Kikészítenek a gondolataid!-suttogtam neki kémián ülve.

-Ki kért rá, hogy hallgasd őket?-húzta fel sértődötten pisze orrát, de azért váltott, és verseket kezdett szavalni magában.

A nyakamat rá, hogy titkol valamit!

-Alice, mi történt? Mit nem mondasz el?-faggattam, mire gonosz mosolyt villantott felém, és gondolataiba bekúszott Jasper képe, valamint az előző este…

Oké, ez már nekem is sok! Rosszabb, mint Emmett! Nem vagyok kíváncsi a házas életükre!

Felháborodott pillantást vetettem rá, és gyorsan átugrottam az első gondolatszálra, amit meghallottam. Pechemre sikerült pont Mike Newton agyába belemásznom. De ezt még nehezebben viseltem, mint Alice-t, ugyanis Newtonnak megint Bella járt az eszében.

De az én Bellámra senki nem gondolhat így! A kezem ökölbe szorult a gyilkos dühtől, amit éreztem. Hirtelen elképzeltem, ahogy a falhoz passzírozom ezt a nyomorult bosszantó embert. Ettől kicsit lenyugodtam. Nem bírtam elviselni, hogy valaki ilyen lealacsonyítóan gondoljon pont Rá!

Hiszen Bella annyira jó! Ez egy egyszerű tulajdonság, de annál ritkább. Sosem láttam a szemében fölényességet, érzéketlenséget, vagy megvetést. Igaz, hogy egy zárkózott lány, és nehéz rajta kiigazodni, de láttam, hogyan viselkedik az emberekkel…

A csengőre kaptam fel a fejem. A következő órám biológia.

Izgatottság lett rajtam úrrá, amikor belegondoltam, milyen közel lesz hozzám. Hogy végre hallhatom csengő hangját. Elmerülhetek feneketlen mélységű csokoládé szemeinek örvényében. Érezhetem fantasztikus frézia illatát…

Mikre gondolok? Vajon tényleg beleszerettem? Nem… nem lehet…

Sietve indultam a labor felé, de mikor beléptem, nem volt ott. Miért? Miért nincs itt?

De aztán hirtelen észbe kaptam: hiszen még majdnem az egész szünet hátra van, alig vannak a teremben.

Leültem a helyemre, és vártam.

Az emberek lassan szállingózni kezdtek, és minden ajtócsapódásnál felkaptam a fejem, hátha Ő az. De mindig csalódnom kellett. Nem jött…

Talán csak megint késik.

De becsöngettek, és Ő nem ült mellettem. A tanár megkezdte az órát. Végig az ajtót szuggeráltam, hátha mégis befut, habár egyre inkább kezdtem elveszíteni a reményt, hogy láthatom.

Füleltem, hátha meghallom sietős lépteit a folyosón, vagy jellegzetes, rendszertelen szívdobogását.

De nem… a folyosó kihalt volt és néma. Kezdtem aggódni érte. Ki tudja, mi történt vele? Beteg lett? Baja esett?

Gondoltam egyet, és Miranda gondolataira kezdtem koncentrálni. Ő éppen angolon ült, de nem az óra kötötte le a gondolatait. Meglehetősen kusza volt, és főleg, bűntudattal teli.

Fejébe időről időre bekúszott Bella tündéri arca.

„Istenem, remélem nem lesz semmi baja.”-csíptem el egy értelmesebb gondolatát.

Jeges rémület kúszott végig a torkomon.

Mi történt vele? Ugye semmi komoly?

Hisz ő annyira törékeny. Vajon kórházba került? Nem, nem, azt Carlisle tudná. Vagy mégsem?

Alig bírtam csengetésig a helyemen maradni.

Meg kell tudnom, mi van vele. De sajnos várnom kellett ezzel a következő szünetig…

/Miranda szemszöge/

Próbáltam elterelni a gondolataimat, hogy Edward ne tudjon meg olyasmit, amit nem lenne szabad, de nem volt egyszerű.

Jeremy szerencsére nem szokott túl sokat ezeken gondolkodni, ő úgy van vele, hogy itt a helyzet, ez van, oldjuk meg, ha tudjuk. De én hajlamos vagyok ezeken fenn akadni.

Inkább kedves emlékeket vetítettem le magamban.

Ezt az órát Bells-el mindig végigbeszélgetjük, de mivel ő most nincs itt, ezért egyedül indultam az ajtó felé a csengetés után.

De mikor kiléptem az ajtón, rendesen meglepődtem. Edward Cullen állt velem szemben, aggódó szemekkel.

Hát ezt meg mi lelte?

Na, mindegy, biztos nem nekem szól, nem is ismer. Vállat vontam, és mentem volna tovább, de Edward megállított.

-Szia.-lépett mellém.

-Szia.-köszöntem neki meglepetten. Mit akarhat tőlem?

-Ne haragudj, csak ma Bella nem volt biológián, és a tanár megkért, hogy küldjem el neki a leckét.-mondta.

Aha, persze, jó szöveg, én is ezt mondanám.-gondoltam magamban, de úgy döntöttem ezt inkább nem vágom a fejéhez. Csak azt akarja megtudni, mi van Bellával, legalább is, ha csak a háziról lenne szó, nem látnám az aggódást a szemeiben. Engem nem versz át kisapám! Aztán arra jutottam, hogy elmondom neki, hogy megnyugodjon, Isabellát nem vitte el a szökőár. Legalább is egyelőre. De az ő szerencséjével…

-Rendben. Hát, tőlem se kapja meg előbb, egy távoli családi baráthoz kellett elutaznia.-válaszoltam neki, de azért átvettem a házit tőle. Valószínűleg jelenleg kisebb gondja is nagyobb ennél, de ha itthon lesz, legalább ezzel nem kell törődnie.

-Értem.-bólintott.-Azért köszönöm. Szia.-intett nekem, aztán már ott sem volt. Hát ez gyors volt…

Azért jól néznének ki együtt… Bellának is kijár a boldogság, eddig amúgy sem vitte túlzásba a pasizást. Úgy kellett elrugdosnom pár randira.

Jót mosolyogtam magamban, ahogy eszembe jutott, hogy milyen hisztit vágott le néha. Mintha egy öt évessel kellett volna megértetnem, hogy a csoki tönkre teszi a fogait.

Pedig Bellára aztán abszolút nem jellemző a toporzékolás, viccesen is nézett ki akkor…

Megráztam a fejem, és elindultam a következő órámra Jeremyvel, aki közben mellém szegődött. Látta, hogy nagyon elvagyok a gondolataimmal, úgyhogy nem zavart meg.

/Edward szemszöge/

Miranda átlátott rajtam, de nem érdekelt.

Akkor semmi baja.

Megkönnyebbültem egy kicsit, de a hiánya miatt érzett üresség nem akart múlni. Viszont a Miranda fejében levetülő emlékeken jókat nevettem. Jó volt, hogy megtudhattam valamit róla, és így legalább láttam is, bár nem élőben.

Az órák egymást követték, de én csak egy egybefolyó szürkeséget érzékeltem. Nem tudott lekötni semmi. Az ebédlőben Miranda és Jeremy ugyanannál az asztalnál ültek, mint szoktak, a sarokban, de most nem vonzotta a szemem az a hely.

Ez a gyötrelmes nap rádöbbentett engem arra, hogy igaza volt Alicenek. Megint…

Nem tudom mikor, vagy hogyan, de beleszerettem Bellába. Elbűvölt a személyisége, és észre se vettem, hogy megtörtént. Akkor jössz rá, hogy az a személy milyen fontos neked, amikor már nincs veled.

Az egyetlen vigaszom, hogy nemsokára újra láthatom. Hogy nem ment el végleg. De ha ez az egy iskolai nap ilyen gyötrelmes volt, milyen lesz a többi?

Talán majd hozzászokom, hogy nincs ott. És akkor nem lesz ennyire rossz érzés.

A kocsinál vártam, hogy a többiek is megjöjjenek, és induljunk haza. Mára vége a kínzásnak.

Már hallottam a gondolataikat.

„Nem tudom, mit titkol előlem ennyire Alice! Pedig érzem, hogy van valami. Tegnap este sem volt itthon. Mit csinálhatott? El nem tudom képzelni mit művelhetett egész éjjel a városban…”-hallottam meg Jasper gondolatait.

Várjuk csak… ha Alice nem volt otthon tegnap, akkor a kémia órai gondolatai… Az istenit ennek a találékony mini tornádónak!

Pontosan tudja, mivel érheti el, hogy meg se kíséreljem a fejében való turkálást. Ezt még visszakapja!

Mit rejteget ennyire? Hisz nekünk a családban nincsenek titkaink. És mi Alice-szel amúgy is mindent megbeszélünk, hiszen nagyon közel állunk egymáshoz.

Nem értem a mostani viselkedését.

2010. május 16., vasárnap

Ízelítő a 11.Fejezetből...

Ízelítő a 11.Fejezetből...

Itt az ízli, ez most nem lett annyira kegyetlen sztem :D
Dehát gondoltam nem juttatlak titeket az idegosztályra, néha lazítani is kell :P
Jó olvasást!
Már csak 1 komment kell ahhoz, hogy hétfőn legyen friss :)
És mindenkit üdvözlök, aki most talált rá az oldalra, többen írtátok, h még újak vagytok itt :D
/Edward szemszöge/
A csengőre kaptam fel a fejem. A következő órám biológia.
Izgatottság lett rajtam úrrá, amikor belegondoltam, milyen közel lesz hozzám. Hogy végre hallhatom csengő hangját. Elmerülhetek feneketlen mélységű csokoládé szemeinek örvényében. Érezhetem fantasztikus frézia illatát…

Mikre gondolok? Vajon tényleg beleszerettem? Nem… nem lehet…

2010. május 15., szombat

Alice23-nak...

Sziasztok!
Bár tudom, hogy nem tartozik ide, engem mégis nagyon mélyen érintett. Egy igazán nagyszerű író hagyja el a mi kis társaságunkat, akit nagyon sokra tartok, és szerintem nagyon tehetséges.
Gyönyörű, elgondolkodtató fejezeteket, novellákat, verseket olvashattunk tőle.
Minden egyes sort nagyon köszönök neki, mert imádtam olvasni!
Még régebben írtam egy verset, nem szól a búcsúról, vagy bármi ilyesmiről, mégis azt hiszem, ide illik.
Ezt a verset Alice23-nak küldeném!

Holnap

Az emberek mindig csak halogatnak.
Majd később, majd máskor, majd holnap.
De egyszer elfogy az idő,
Lejár minden neked szánt esztendő.
Egyszer csak már a holnap is túl késő.
Te pedig megrémülsz,
Mert már nem mondhatod azt,
Majd később, majd máskor, majd holnap.
Ezt mindenki tudja,
De a legtöbb ember azt mondja:
Velem ilyen nem történhet meg,
Hisz sokmillió közül vagyok egy.
Csak egy átlagember a mindennapokban,
Velem nem történhet tragédia.
De mi van, ha ez az utolsó napod?
Mi van, ha nem látod többet felkelni a napot?
Ez ellen nem tehetsz semmit.
Csak élvezd,
Élvezd az élet minden percét.

Nagyon hirtelen jött a távozásod, de kívánom neked, hogy az álmaid váljanak valóra :)

2010. május 13., csütörtök

10.Fejezet-Egyezség

10.Fejezet

Egyezség

Helloka!
Igen-igen, már megint előbb van friss...utálom, hogy nem tudok nektek nemet mondani xD
azt hiszem, most elég sok kérdésre választ kaptok, szóval lesz egy kis infó áradat :)
De persze nem hagylak titeket gondolkodni való nélkül, kerülnek elő új kérdések :D
Nagyon szépen kérlek komizzatok, ez egy nagyon fontos rész :)
Ja, a képet én szerkesztettem, nézzétek el, nem vagyok vmi nagy photoshop zseni xD
puszka
mesi28



/Miri szemszöge/

-Vámpírokra.-Alice szája egy „o” betűt formált, és egy szót sem bírt kinyögni. És még én kapok sokkot…

-Ti… mi… uff…-igazán értelmes próbálkozás volt a megszólalásra, de megértem őt.

Egyik pillanatban még azt hiszed, hogy te vagy az úgynevezett csúcsragadozó, a nagy fehér cápa, a következőben pedig közlik veled, hogy bizony rád is vadászik valaki.

-De ne aggódj! Mi csak az embereket védjük, nincs vámpíröldöklési-kényszerünk.-próbáltam nyugtatni.-Nem tudunk mindenkit megmenteni, de fenn tartjuk az egyensúlyt. Csak azt nem értem, hogyan bírjátok ilyen jól az emberek között. És hogyhogy nem szaporodtak el a gyilkosságok most, hogy itt vagytok.-gondolkoztam hangosan, hátha választ kapok.

-Mi állatvérrel táplálkozunk. Ezért aranyszínű a szemünk. Igazán sértő, amiket feltételeztek rólunk. Mi vagyunk a jófiúk.-rajzolt a levegőbe Alice idézőjeleket. Úgy látszik megjött a hangja. Viszont ez nem kicsit meglepő.

-Állatvérrel? Ilyenről még sosem hallottam.-őszintén megdöbbentem, ez hihetetlen!

-Sajnos nem sokan osztják az elveinket. Mi egyetlen másik vegetáriánus klánról tudunk, ők Alaszkában élnek.

-Értem. És honnan jött ez az ötlet? Hiszen azért elég erősek az ösztöneitek, főleg az első évben.-nagyon érdekelt ez a téma, fantasztikusnak tartottam, hogy van, aki szembefordul a sorsával és az ösztöneivel, hogy megkímélje az ártatlanok életét. És Alice is nagyon szimpatikus volt.

-Carlisle az értelmi szerzője, hihetetlen emberséggel van megáldva. Amikor megtudta, hogy átváltozott, undorodott magától, nem volt hajlandó embereket ölni, hogy ő létezhessen. Újszülött létére hatalmas volt az önuralma. Először megpróbált végezni magával. Nem akart így élni, szörnyetegnek érezte magát. De nem tudta megölni magát. A fajtánkról is alig tudott valamit, hiszen a legendák nem bizonyultak helytállónak. Érezte, hogy egyre csökken az önuralma, ezért elment minél messzebb az emberektől, a legelhagyatottabb helyeket kereste. Aztán egyszer egy szarvascsorda rohant át a rejtekhelye mellett. Carlisle már borzalmasan szomjas volt. Rájuk vetette magát, és akkor rádöbbent, hogy lehet így is élni.-mesélte Alice.

-Nagyon megható történet.-mondtam. Nem győztem álmélkodni.-Mennyi időbe telik kifejleszteni az önuralmat?

-Személytől függ. Mindenkinél más, de mindenképpen hosszú évek gyakorlata. Persze, az sokat segít, hogy nem elengedhetetlen a légzés számunkra. De még így sem könnyű. Főleg ha előtte már kóstoltál embervért. Szegény Jaspernek is ezért ilyen nehéz. De én már eleget beszéltem. Nagyon kíváncsi vagyok, milyenek vagytok. Még soha nem is hallottam vámpírvadászokról. Jazz egyszer említett különleges lényeket, de nem sokat tudott mondani.

-Mit mondott?

-Azt, hogy sokkal gyorsabbak a vámpíroknál, ami számunkra elképzelhetetlen, az arcukat maszk takarja, és valami furcsa, mágikus tőrrel harcolnak, ami sebet tud rajtunk ejteni. Nem tudom, ti voltatok-e, de ez a következtetésem.

-Hol találkozott Jasper velünk?-kérdeztem meglepetten. Ez furcsa.

-Tudod, ő egy ideig harcolt Dél-Amerikában, őt is ott változtatták át. De egy idő után nagyon megutálta a folyamatos öldöklést. Így ott hagyta Mariát és a seregét. Gondolom róluk már hallottál.

-Bizony. Mind hallottunk róla. Ismerőseink, rokonaink harcoltak ott. Emlékszem, én is menni akartam, de anyám azt mondta, nem akar az öcsém után engem is elveszíteni.-mondtam lehajtott fejjel.

-Mindenki meghalt a családodból?-kérdezte Alice együttérző hangon.

-Igen. De öregségben, egy szép élet után. Kivéve az öcsémet. Őt vámpírok ölték meg.

-Sajnálom.

-Már nagyon régen történt. Nem csak ti vagytok halhatatlanok.-mosolyodtam el.

-Ez komoly?-esett le Alice álla.

-Igen. De nekünk van választásunk. Eldönthetjük, mit akarunk. Ez elég bonyolult. De általában 16-22 éves korig történik meg valamikor.

-Hű. Akkor te gondolom az örök életet választottad.

-Igen. És nem bántam meg. Ha lenne még egy lehetőségem, ugyanezt választanám.-mosolyodtam el.

-Elmondod, mik a tulajdonságaitok?-Alice kérlelő szemének nem lehet ellenállni, de figyelmeztetnem kellett.

-Igen. De figyelmeztetlek, hogy senkinek, de senkinek az ég egy adta világon nem árulhatod el.-ő komolyan bólintott, én meg valamiért bíztam benne.

-Sokkal gyorsabbak vagyunk a vámpíroknál, és az egyensúlyérzékünk is tökéletes. Ezen kívül jók vagyunk a harcművészetekben. Alapvetően azért törékenyebbek vagyunk nálatok, de mivel hatalmas sebességgel mozgunk, erősek az ütéseink, pláne a rúgásaink. A szívünk teljesen rendszertelenül ver, van, amikor csak úgy fogja magát, és egy fél óráig meg sem dobban. Az átváltozás után viszont már rendszeresen ver, és semmitől nem gyorsul, vagy lassul, ugyanolyan marad stresszhelyzetben is. Jóval lassabb lesz az emberekénél. Nem tudom, ez mitől van, senki se tudja. Az illatunk pár másodpercen belül eltűnik, hogy szükség esetén el tudjunk menekülni. Ezért nem érzitek ti sem mindig, csak amikor úgy mozdulunk, vagy a légmozgás arra viszi azt. Védekező mechanizmus, és igen hatásos. Valamint csábítóbb is az illatunk, mint az embereknek. Ha már kipécéz valakit a vámpír, akkor olyan legyen, aki vissza tud ütni. És minden vadász immunis egy vámpírképesség csoportra. Tudom, ez így elég furcsán hangzik. Például én védett vagyok a manipuláció ellen. Jeremynek védve vannak az érzelmei.-magyaráztam.

-És Bellával mi a helyzet?

-Nos, az ő esete nagyon különleges. Ő az összes létező képességgel szemben védett, ugyanis neki az anyja és az apja is vadász volt. Ezért erősebbek a tulajdonságai, mint az átlag vadásznak.

-És az ő szülei akkor még mindig élnek?

-Nem. Bella árva. A szüleit még kislány korában egy vámpír mészárolta le, elég brutálisan. Bella anyjának épp csak volt ideje elrejteni a lányát, mielőtt a vámpír rájuk tört, és megölte őket. Bella ekkor mindössze kilenc éves volt. És végig kellett néznie. Majd egy hozzájuk közel álló család fogadta be őt, de egy idő után már nem volt biztonságos Oroszországban, túl sok volt a zavargás. A családom barátságban állt az övével, így Bella eljött hozzánk. Nem tudom, hogy volt benne ennyi lelki erő. Már gyereknek is okos és érett gondolkodású volt.

-Ez szörnyű.-suttogta Alice megrendülten.

Egy pár pillanatig még hallgattunk, majd én kérdeztem.

-Mesélnél a családodról? Nagyon érdekelne a történetetek, és persze a tied is.

-Persze.-mosolygott rám-De ez egy hosszú mese lesz.-figyelmeztetett, majd belekezdett.

Mindent elmondott, és én hol nevetve, hol sírva hallgattam a történetet. Mindenkinek elmondta a történetét a családból, szó volt a képességekről is. Sok tehetség van a Cullen családban. Mikor meghallottam, hogy Edward gondolatolvasó, nem kicsit kaptam frászt.

-De akkor már tud mindent nem? A gondolatainkból. És téged is simán ki tud hallgatni.-kezdtem kiakadni.

-Nos, nem tud semmit, mert hát… hmm… ha ott van a közelben Bella… nos… nem igazán figyel másra.-kuncogott Alice.-Engem pedig ne félts, megtanultam, hogy rejtsem el a gondolataimat. Hidd el, a mi kis agyturkászunknak sec perc alatt el fog menni a kedve attól, hogy a fejemben vájkáljon.-kacsintott rám ravaszul, én pedig jót kuncogtam.

-Szerinted Edward szerelmes Bellába?-kérdeztem Alicetől. Hisz mint megtudtam, ő és Edward nagyon közel állnak egymáshoz, neki tudnia kellett.

-Egyelőre tagadja, de szerintem fülig belezúgott. Látszik a szemén. Teljesen máshogy viselkedik, ha a közelében van. Azt viszont nehéz eldönteni, Bella szereti-e őt. Olyan ellentmondásosan viselkedik. Bár most, hogy elmesélted ezt az egészet, kezdem megérteni, miért ilyen. A szíve bízik Edwardban, csak az agya nem. A kérdés, melyik után megy?

-Bella mindig érzékeny lány volt, de általában az agya után ment. Viszont ő is sokat változott, mióta megismerte a bátyádat. Boldogabbnak tűnik, de ugyanakkor nagyon szomorú is. Hisz ő azt hiszi, ti is olyan vámpírok vagytok, mint a többi. Ráadásul én is úgy leszidtam őt.-hajtottam le a fejem bűntudatosan.

-Mi történt?

-Gondolom, te is tudod, hogy összeütköztek a suliban, és hát félreérthető helyzet révén, beindult a pletykagépezet. Én meg összevesztem Bellával, mert hittem azoknak a hülye libáknak a suliban.

-Nos, akkor hozzuk helyre ezt. Segítsünk nekik egy kicsit, mert ezek képesek az örökkévalóságig kerülgetni egymást.-kuncogott Alice.

-Ebben egyetértek. Majd beszélek Bellával.

-Én meg megpróbálok hatni a bátyámra.

Csak most néztem körül. Hisz már sötét van!

-Jézus, hogy eltelt az idő! Mennem kell haza, a többiek még a végén azt hiszik, Kínáig futottam.

-Én is megyek, habár nekem megvan a magyarázatom. Kár hogy a boltok csak hatig vannak nyitva, most meg már éjfél van.-nevetett Alice.

Sietve megöleltük egymást, és elindultam haza. Hát ez a nap nem volt semmi!

Alice nagyon aranyos lány, és most, hogy már mindent tudok Cullenékről, mind szimpatikusak voltak nekem.

Gyorsan megkerestem a kocsimat, és hazahajtottam.

Amikor bementem, furcsa látvány fogadott. Jeremy ült a nappaliban, és a telefont szuggerálta.

-Hello!-köszöntem, mire mintha révületből ébredt volna, felpattant a kanapéról.

-Hali Miri!-mosolyt erőltetett az arcára.

-Bella?-kérdeztem, mert bocsánatot szerettem volna kérni tőle.

-Chris hívta. El kellett mennie.-válaszolta Jeremy letörten.

-Mikor jön vissza?-aggódtam Belláért, az Oroszországi harcok nem veszélytelenek. És ha Christian segítségre szorul, akkor biztos nagy a gáz. Csak ne legyen semmi baja!

-Szerzek neki igazolást a suliba.-sóhajtottam.

-Oké. Azt mondta, ne hívjuk, mert nem tud semmi konkrétat, de amint tud, jelentkezik.

-Rendben. Megyek is, elintézem a hivatalos dolgokat.-mondtam, azzal felszaladtam az emeletre, és leültem a számítógép elé.

2010. május 9., vasárnap

Ízelítő a 10.Fejezetből...
Mivel átléptük a 10 000es látogatottságot, annyira megörültem és jó kedvem lett, hogy meghoztam az ízelítőt is, valamint válaszoltam a kommentekre, amikre eddig nem tudtam, mert nem voltam itthon a hétvégén :)


/Miranda szemszöge/
Gyorsan megkerestem a kocsimat, és hazahajtottam.


Amikor bementem, furcsa látvány fogadott. Jeremy ült a nappaliban, és a telefont szuggerálta.

-Hello!-köszöntem, mire mintha révületből ébredt volna, felpattant a kanapéról.

-Hali Miri!-mosolyt erőltetett az arcára.

-Bella?-kérdeztem, mert bocsánatot szerettem volna kérni tőle.

-Chris hívta. El kellett mennie.-válaszolta Jeremy letörten.

-Mikor jön vissza?-aggódtam Belláért, az Oroszországi harcok nem veszélytelenek. És ha Christian segítségre szorul, akkor biztos nagy a gáz. Csak ne legyen semmi baja!

2010. május 7., péntek

9.Fejezet

Váratlan segítség
Ezt a fejezet ajánlom az összes érettségizőnek és a két önjelölt pszihopata vámpirellának Dézinek és Szepynek akik "virrasztottak" velem és légycsapóval meg chemotoxszal riogattak xDD
És csakis saját felelősségre olvassátok :DD
Komit mint mindig most is nagyon szeretnék, érdekel, hogy mit gondoltok, hisz én abból tanulok. Azt hiszem, ebben a fejezetben rengeteg mindenre fény derül, szóval nem is fecsegek tovább xD
Jó olvasást!
xoxo



/Alice szemszöge/

Nem értem, miért nem akartak a többiek velem jönni a plázába. Ma még nem is voltam, a tegnapi bevásárló körút meg már olyan régen volt!

Éppen a látomásomban szereplő csini bokacsizmát kezdtem keresni, mikor elhomályosult körülöttem a világ.

Vízióm volt.

Miranda feküdt a földön, eszméletlenül, semmibe révedő tekintettel, és nyakán ott volt a jellegzetes félhold alakú harapásnyom.

Rövid, de annál ijesztőbb látomás volt.

Csapot-papot otthagytam, és kirohantam a plázából. Felismertem a látomásban szereplő apró utcát, nincs innen annyira messze. Elindultam futva a sikátorok útvesztőjében. Már éreztem a vámpírok illatát, hárman voltak.

Amikor odaértem, Miranda pont háttal állt, nekem meg a szám is tátva maradt.

Éppen az egyik vámpírt hajította le magáról, de a másik túl korán jött, és leütötte őt.

Nem volt időm az előbbi mutatványával foglalkozni, mert az a vámpír már hajolt is a nyaka fölé. Nem engedhettem.

-Állj!-kiáltottam erélyes hangon, és besétáltam. Miri eszméletlenül hevert a földön.

-Ő az én vacsim, keress magadnak mást.-morgott rám a nomád, de én higgadtan álltam a pillantását.

-Alice Cullen vagyok, és ez a Cullen család vadászterülete. Nem engedjük, hogy ebben a térségben vadásszanak emberre, mert huzamosabb ideig letelepedtünk, és kerülnünk kell a feltűnést.-mondtam határozottan.

Erre a nomád felegyenesedett. Tudtam, hogy nyert ügyem van. A Cullen család barátságban áll a Volturival, velük pedig csak az eszementek húznak ujjat.

-Van bizonyítékod?-kérdezte gyanakvóan.

-Itt a családi címer.-mutattam a nyakpántomra. Látszólag leesett neki, hogy nem tréfálok, ugyanis hátrált pár lépést, és bólintott.

-Sajnálom, nem tudtam, hogy itt éltek.-mondta komoly hangon.

-Semmi baj.-biccentettem vissza én is.-De még egyszer ne forduljon elő ilyen.

A másik kettő már a Cullen név hallatára elhúzta a csíkot, és most a harmadik is követte őket, én pedig Mirandához siettem.

Finoman rázogatni kezdtem a vállát. Először nem reagált, majd észrevettem, hogy rezeg a szempillája, és a légzése visszaállt a normálisba.

Mindjárt felébred!

3…2…1

-Alice?-kérdezte bizonytalanul.

-Minden rendben? Elég csúnya ütést kaptál.-aggódtam, mire ő összeszedte magát, és a segítségemmel ugyan, de felállt.-Viszont meg kell magyaráznod pár dolgot.-néztem rá jelentőségteljesen.

-Mit is?-kérdezte összehúzott szemöldökkel, miközben még a tarkóját tapogatta. Mikor megtalálta a púpot, arca fájdalmas fintorba torzult.-Aú…-nyögte fájdalmas hangon.

-Mindent láttam.-tájékoztattam, mire minden vér kifutott az arcából. Már egyáltalán nem izgatta a sérülése.

-Mindent?!-kérdezett vissza ijedten.-És az nálad mit jelent?-nyerte vissza hamar az önuralmát.

-Elhajítottad az egyik pasast, aztán a másik leütött.-meséltem, de direkt nem a vámpír szót használtam, mert nem hiszem, hogy tudná… Bár ezek után…

-Jó kondiban vagyok, mi ezen a furcsa?-nézett rám ártatlan boci szemekkel. Igazuk van a többieknek, mikor megdorgálnak a használatáért. Ez kegyetlen! De akkor sem veszem be!

-Ez nem kondi kérdése.-néztem rá röntgen-szemekkel.-Te nem vagy átlagos. Szerintem Bella sem, és ha már itt tartunk Jeremy is gyanús.-fontam karba a kezeim.

-Ezt miből gondolod?

-Nos, kezdjük a nyilvánvaló dolgokkal. Például itt van ez az előző eset. Már bocsi, de nem tűnsz súlyemelőnek, elég törékeny alkatod van, de ha történetesen az lennél, akkor sem tudtad volna ilyen könnyedén eldobni azt a pasit. Aztán borzasztóan keveset esztek mindhárman.-soroltam, és próbáltam azokat a dolgokat említeni csak, amiket egy EMBER észrevehet.

Így nem dörgöltem az orra alá, hogy milyen furcsán viselkedtek az ebédlőben első nap, ahogy azt sem, hogy a képességeink egy részére immunisak. Azért nekem is vigyáznom kellett.

-Mert ti sokkal többet esztek, ugye?-vágott vissza.-Már megbocsáss, de minden alkalommal az érintetlen étel felett ültök. És a bőrötök folyamatosan a normális hőmérséklet alatt van. A szemetek színe pedig változik. Ez ugye abszolút hétköznapi és normális?-vágott vissza most már dühösen.

Hoppá, ez a „nem esztek” dolog elég nagy öngól volt a részemről. És be kell azt is látnom, hogy igaza van. Azt hiszem, itt az ideje a vallomásoknak…

-Figyelj rám Miranda!-kezdtem higgadt, komoly hangon.-Ennek így semmi értelme. Mindketten őrzünk egy titkot, úgyhogy azt hiszem, itt az ideje a felfedésének.

-Igen. Talán igazad van. De amit te most megtudsz, senkinek sem mondhatod el!-figyelmeztetett.

-Ugyanez érvényes rád is.-bólintottam. Ő is viszonozta a gesztust.

-De ne itt folytassuk a beszélgetést. Bárki meghallhat minket, meg amúgy is, nem bízom a nyílt utcában.-mondta Miri.-Van itt a közelben egy csendes kis park. Menjünk oda.

-Rendben.-válaszoltam, majd sétálni kezdtünk.

Egy darabig csendben mentünk, majd Miri váratlanul megszólalt:

-Mondd csak, te hiszel a sorsban? Vagy Istenben?-hát, ez váratlanul ért. De valamiért úgy érzem, több is van e mögött a kérdés mögött.

-Hát, nem tudom, hisz nem tudhatom, létezik-e bármi ilyesmi. De szerintem, ha valaki amiatt cselekszik másképp, mert azt hiszi, van egy felső hatalom, aki megbünteti, ha máshogy tesz, vagy jutalmazza, ha jól cselekszik, már régen rossz. Én azért teszem azt, amit teszek, mert én úgy gondolom, és nem azért, mert mások nyomást gyakorolnak rám.-mondtam őszintén.

Miri elgondolkodva bólintott.

-És a véletlenek?-kérdezett tovább.

-Az élet nagy regényíró. Úgy nevezed, ahogy akarod ezeket, de ha jól belegondolsz, minden erre épül. Nem gondolkodsz azon, hogy miért kék az ég, és zöld a fű, hanem tudomásul veszed, hogy olyan, és kész. Szerintem nem az a fontos, hogy véletlen, vagy valami beavatkozás, hanem hogy megtörtént, és tőlünk függ, mi sül ki belőle. De miért kérdezel tőlem ilyeneket?

-Nem is tudom… Ha jól belegondolunk, a világon számos hely van, de mintha minden furcsaság ebbe az isten háta mögötti kisvárosba telepedne.-rántotta meg a vállát. Na, ebben igaza van. Forks minden, csak nem nyugodt. Legalább is ilyen szempontból.

-Ebben van valami.-bólintottam. Hamar odaértünk, csak tíz perce sétáltunk, és letelepedtünk egy padra egy félreesőbb részen a fák alatt.

Egy ideig csak gondolatainkba merülve ültünk.

-Oké, kezd te.-nézett rám Miranda.

-Na jó…-vettem nagy levegőt.-Arra már rájöttél, hogy nem teljesen vagyunk olyanok, mint a többi ember. Nos, ez azért van, mert… hát mi igazából nem is emberek vagyunk. Hanem… vámpírok.-tessék, kimondtam. Vártam a reakciót. Hogy kinevet, vagy diliházba küld, esetleg megijed, vagy nem akarja elhinni, de ő csak ült tovább mellettem halálos nyugalommal az arcán. Mintha azt mondtam volna, hogy mi a kedvenc színem.

Kezdtem aggódni, hogy sokkot kapott.

-Miri?-kérdeztem óvatosan.

-Igen?-nézett rám, de szemében sem láttam riadalmat.

-Te meg sem lepődsz? Valami reakciót azért elvárnék. Elvégre, most közöltem veled, hogy igaz az, amit legtöbben csak rémtörténetnek tartanak.

-Teljesen tisztában vagyok vele, hogy mik vagytok. De játszanom kellett a szerepem, hisz nem tudhattam, hogy bízhatok-e benned. Ezért kértem, hogy te kezdd a titkokkal, mert akkor én is könnyebben magyarázok.-mondta tárgyilagosan.

Én leesett állal és kikerekedett szemekkel hallgattam őt. Atyagatya! És még azt mondják, hogy a kisvárosokban unalmas az élet. Ch…

-Hát, te tudsz valamit, ha még engem is átvertél a palánkon.-hápogtam.-Mindegyikőtök ilyen?

-Nem.-nevetett fel Miri.-Bella például ritka pocsék módon hazudik. Persze, ő is tudja játszani a szerepét, hisz meg kellett tanulnia, de aki ismeri, pontosan tudja, mikor nem őszinte.

-Akkor, végül is ti mik vagytok? Vagy csak te vagy… különleges?

-Nem. Mi mindannyian… öhmm… hát vadászok vagyunk.-mondta halkan, és az ölébe helyezett kezeit szuggerálta.

-És mire vadásztok?-faggattam tovább, bár láttam, nehezen beszél róla. Túl kíváncsi voltam, nem tudtam magam visszafogni.

Miranda rám nézett, szemeiben kétség, bizonytalanság, és némi félelem volt.

-Vámpírokra.

2010. május 4., kedd

Ízelítő a 9. fejezetből...

Ízelítő a 9. fejezetből...
Dorszií, látod, velem lehet alkudozni, itt az ízli, várom a reakciókat :P
talán még nem késő lelépni Hawaiira xDD
/Alice szemszöge/


Nem értem, miért nem akartak a többiek velem jönni a plázába. Ma még nem is voltam, a tegnapi bevásárló körút meg már olyan régen volt!

Éppen a látomásomban szereplő csini bokacsizmát kezdtem keresni, mikor elhomályosult körülöttem a világ.

Vízióm volt.

Miranda feküdt a földön, eszméletlenül, semmibe révedő tekintettel, és nyakán ott volt a jellegzetes félhold alakú harapásnyom.

Komment

Tudom, hogy minden író ezzel nyaggat titeket, de el nem tudjátok képzelni, mit jelent egy komment nekünk, ezt csak az tudja, aki ír!Nektek nem vesz sok időt igénybe, nekem viszont rengeteget segít! Ha sok komit kapok, könnyebben jön az ihlet, és pörög az agyam, ezáltal jobbak lesznek a fejezetek!

Nem akarok komi határt bevezetni, ez nem az én stílusom, de kérlek titeket, hogy írjatok hsz-t!



Előre is köszönöm

A cím jelentése

A történet címe "You are my Destiny", ami magyarul annyit tesz, te vagy a sorsom/végzetem, ahogy tetszik.





Azt hiszem, nem kell megmagyaráznom, miért ezt választottam :)





Elérhetőségeim

Ha bármi óhaj-sóhaj, banner vagy linkcsere lenne, nyugodtan írjatok mailt, vagy vegyetek fel msnre :)

e-mail cím: cs.mesi28@citromail.hu

msn cím: cs.mesi876@hotmail.com

About Me