9.Fejezet
Váratlan segítség
Ezt a fejezet ajánlom az összes érettségizőnek és a két önjelölt pszihopata vámpirellának Dézinek és Szepynek akik "virrasztottak" velem és légycsapóval meg chemotoxszal riogattak xDD
És csakis saját felelősségre olvassátok :DD
Komit mint mindig most is nagyon szeretnék, érdekel, hogy mit gondoltok, hisz én abból tanulok. Azt hiszem, ebben a fejezetben rengeteg mindenre fény derül, szóval nem is fecsegek tovább xD
Jó olvasást!
xoxo
/Alice szemszöge/
Nem értem, miért nem akartak a többiek velem jönni a plázába. Ma még nem is voltam, a tegnapi bevásárló körút meg már olyan régen volt!
Éppen a látomásomban szereplő csini bokacsizmát kezdtem keresni, mikor elhomályosult körülöttem a világ.
Vízióm volt.
Miranda feküdt a földön, eszméletlenül, semmibe révedő tekintettel, és nyakán ott volt a jellegzetes félhold alakú harapásnyom.
Rövid, de annál ijesztőbb látomás volt.
Csapot-papot otthagytam, és kirohantam a plázából. Felismertem a látomásban szereplő apró utcát, nincs innen annyira messze. Elindultam futva a sikátorok útvesztőjében. Már éreztem a vámpírok illatát, hárman voltak.
Amikor odaértem, Miranda pont háttal állt, nekem meg a szám is tátva maradt.
Éppen az egyik vámpírt hajította le magáról, de a másik túl korán jött, és leütötte őt.
Nem volt időm az előbbi mutatványával foglalkozni, mert az a vámpír már hajolt is a nyaka fölé. Nem engedhettem.
-Állj!-kiáltottam erélyes hangon, és besétáltam. Miri eszméletlenül hevert a földön.
-Ő az én vacsim, keress magadnak mást.-morgott rám a nomád, de én higgadtan álltam a pillantását.
-Alice Cullen vagyok, és ez a Cullen család vadászterülete. Nem engedjük, hogy ebben a térségben vadásszanak emberre, mert huzamosabb ideig letelepedtünk, és kerülnünk kell a feltűnést.-mondtam határozottan.
Erre a nomád felegyenesedett. Tudtam, hogy nyert ügyem van. A Cullen család barátságban áll a Volturival, velük pedig csak az eszementek húznak ujjat.
-Van bizonyítékod?-kérdezte gyanakvóan.
-Itt a családi címer.-mutattam a nyakpántomra. Látszólag leesett neki, hogy nem tréfálok, ugyanis hátrált pár lépést, és bólintott.
-Sajnálom, nem tudtam, hogy itt éltek.-mondta komoly hangon.
-Semmi baj.-biccentettem vissza én is.-De még egyszer ne forduljon elő ilyen.
A másik kettő már a Cullen név hallatára elhúzta a csíkot, és most a harmadik is követte őket, én pedig Mirandához siettem.
Finoman rázogatni kezdtem a vállát. Először nem reagált, majd észrevettem, hogy rezeg a szempillája, és a légzése visszaállt a normálisba.
Mindjárt felébred!
3…2…1
-Alice?-kérdezte bizonytalanul.
-Minden rendben? Elég csúnya ütést kaptál.-aggódtam, mire ő összeszedte magát, és a segítségemmel ugyan, de felállt.-Viszont meg kell magyaráznod pár dolgot.-néztem rá jelentőségteljesen.
-Mit is?-kérdezte összehúzott szemöldökkel, miközben még a tarkóját tapogatta. Mikor megtalálta a púpot, arca fájdalmas fintorba torzult.-Aú…-nyögte fájdalmas hangon.
-Mindent láttam.-tájékoztattam, mire minden vér kifutott az arcából. Már egyáltalán nem izgatta a sérülése.
-Mindent?!-kérdezett vissza ijedten.-És az nálad mit jelent?-nyerte vissza hamar az önuralmát.
-Elhajítottad az egyik pasast, aztán a másik leütött.-meséltem, de direkt nem a vámpír szót használtam, mert nem hiszem, hogy tudná… Bár ezek után…
-Jó kondiban vagyok, mi ezen a furcsa?-nézett rám ártatlan boci szemekkel. Igazuk van a többieknek, mikor megdorgálnak a használatáért. Ez kegyetlen! De akkor sem veszem be!
-Ez nem kondi kérdése.-néztem rá röntgen-szemekkel.-Te nem vagy átlagos. Szerintem Bella sem, és ha már itt tartunk Jeremy is gyanús.-fontam karba a kezeim.
-Ezt miből gondolod?
-Nos, kezdjük a nyilvánvaló dolgokkal. Például itt van ez az előző eset. Már bocsi, de nem tűnsz súlyemelőnek, elég törékeny alkatod van, de ha történetesen az lennél, akkor sem tudtad volna ilyen könnyedén eldobni azt a pasit. Aztán borzasztóan keveset esztek mindhárman.-soroltam, és próbáltam azokat a dolgokat említeni csak, amiket egy EMBER észrevehet.
Így nem dörgöltem az orra alá, hogy milyen furcsán viselkedtek az ebédlőben első nap, ahogy azt sem, hogy a képességeink egy részére immunisak. Azért nekem is vigyáznom kellett.
-Mert ti sokkal többet esztek, ugye?-vágott vissza.-Már megbocsáss, de minden alkalommal az érintetlen étel felett ültök. És a bőrötök folyamatosan a normális hőmérséklet alatt van. A szemetek színe pedig változik. Ez ugye abszolút hétköznapi és normális?-vágott vissza most már dühösen.
Hoppá, ez a „nem esztek” dolog elég nagy öngól volt a részemről. És be kell azt is látnom, hogy igaza van. Azt hiszem, itt az ideje a vallomásoknak…
-Figyelj rám Miranda!-kezdtem higgadt, komoly hangon.-Ennek így semmi értelme. Mindketten őrzünk egy titkot, úgyhogy azt hiszem, itt az ideje a felfedésének.
-Igen. Talán igazad van. De amit te most megtudsz, senkinek sem mondhatod el!-figyelmeztetett.
-Ugyanez érvényes rád is.-bólintottam. Ő is viszonozta a gesztust.
-De ne itt folytassuk a beszélgetést. Bárki meghallhat minket, meg amúgy is, nem bízom a nyílt utcában.-mondta Miri.-Van itt a közelben egy csendes kis park. Menjünk oda.
-Rendben.-válaszoltam, majd sétálni kezdtünk.
Egy darabig csendben mentünk, majd Miri váratlanul megszólalt:
-Mondd csak, te hiszel a sorsban? Vagy Istenben?-hát, ez váratlanul ért. De valamiért úgy érzem, több is van e mögött a kérdés mögött.
-Hát, nem tudom, hisz nem tudhatom, létezik-e bármi ilyesmi. De szerintem, ha valaki amiatt cselekszik másképp, mert azt hiszi, van egy felső hatalom, aki megbünteti, ha máshogy tesz, vagy jutalmazza, ha jól cselekszik, már régen rossz. Én azért teszem azt, amit teszek, mert én úgy gondolom, és nem azért, mert mások nyomást gyakorolnak rám.-mondtam őszintén.
Miri elgondolkodva bólintott.
-És a véletlenek?-kérdezett tovább.
-Az élet nagy regényíró. Úgy nevezed, ahogy akarod ezeket, de ha jól belegondolsz, minden erre épül. Nem gondolkodsz azon, hogy miért kék az ég, és zöld a fű, hanem tudomásul veszed, hogy olyan, és kész. Szerintem nem az a fontos, hogy véletlen, vagy valami beavatkozás, hanem hogy megtörtént, és tőlünk függ, mi sül ki belőle. De miért kérdezel tőlem ilyeneket?
-Nem is tudom… Ha jól belegondolunk, a világon számos hely van, de mintha minden furcsaság ebbe az isten háta mögötti kisvárosba telepedne.-rántotta meg a vállát. Na, ebben igaza van. Forks minden, csak nem nyugodt. Legalább is ilyen szempontból.
-Ebben van valami.-bólintottam. Hamar odaértünk, csak tíz perce sétáltunk, és letelepedtünk egy padra egy félreesőbb részen a fák alatt.
Egy ideig csak gondolatainkba merülve ültünk.
-Oké, kezd te.-nézett rám Miranda.
-Na jó…-vettem nagy levegőt.-Arra már rájöttél, hogy nem teljesen vagyunk olyanok, mint a többi ember. Nos, ez azért van, mert… hát mi igazából nem is emberek vagyunk. Hanem… vámpírok.-tessék, kimondtam. Vártam a reakciót. Hogy kinevet, vagy diliházba küld, esetleg megijed, vagy nem akarja elhinni, de ő csak ült tovább mellettem halálos nyugalommal az arcán. Mintha azt mondtam volna, hogy mi a kedvenc színem.
Kezdtem aggódni, hogy sokkot kapott.
-Miri?-kérdeztem óvatosan.
-Igen?-nézett rám, de szemében sem láttam riadalmat.
-Te meg sem lepődsz? Valami reakciót azért elvárnék. Elvégre, most közöltem veled, hogy igaz az, amit legtöbben csak rémtörténetnek tartanak.
-Teljesen tisztában vagyok vele, hogy mik vagytok. De játszanom kellett a szerepem, hisz nem tudhattam, hogy bízhatok-e benned. Ezért kértem, hogy te kezdd a titkokkal, mert akkor én is könnyebben magyarázok.-mondta tárgyilagosan.
Én leesett állal és kikerekedett szemekkel hallgattam őt. Atyagatya! És még azt mondják, hogy a kisvárosokban unalmas az élet. Ch…
-Hát, te tudsz valamit, ha még engem is átvertél a palánkon.-hápogtam.-Mindegyikőtök ilyen?
-Nem.-nevetett fel Miri.-Bella például ritka pocsék módon hazudik. Persze, ő is tudja játszani a szerepét, hisz meg kellett tanulnia, de aki ismeri, pontosan tudja, mikor nem őszinte.
-Akkor, végül is ti mik vagytok? Vagy csak te vagy… különleges?
-Nem. Mi mindannyian… öhmm… hát vadászok vagyunk.-mondta halkan, és az ölébe helyezett kezeit szuggerálta.
-És mire vadásztok?-faggattam tovább, bár láttam, nehezen beszél róla. Túl kíváncsi voltam, nem tudtam magam visszafogni.
Miranda rám nézett, szemeiben kétség, bizonytalanság, és némi félelem volt.
-Vámpírokra.