22.Fejezet
Altató
Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet, szerencsére nem nyúlt hajnalba a dolog:D Bár kicsit rövidebb a szokásosnál, de nézzétek el nekem, ezt a függővéget egyszerűen nem hagyhattam ki, annyira adta magát a helyzet. Gondolom most örültök is nekem, mesi nem beteg, hozza a formáját xD
Remélem azért tetszeni fog!
Dézikém, neked külön xanax-szal ajánlott, mert tuti meg fogsz ölni :D
Nagyon köszönöm a kommenteket az előző fejezethez, én is nagyon örülök, hogy ismét itt lehetek veletek, el sem tudjátok képzelni, mennyire hiányzot ez a blog és ti is :)
Örülnék a kritikáknak nagyon :))
puszi
mesi28
/Edward szemszöge/
-Edward...-megmerevedtem, és az agyam máris elkezdte gyártani a bénábbnál bénább magyarázatokat arra, mit is keresek a szobájában az éjszaka kellős közepén, de ahogy halkan közelebb mentem hozzá, láttam, hogy a szemei csukva vannak.
Álmában beszél.
Mondanom se kell, mennyire megkönnyebbültem, de ez sem tartott sokáig, ugyanis az agyam újra pörögni kezdett.
Rólam álmodik? Vajon mit? Rémálma van?
Leültem az ágya mellett álló öreg hintaszékbe, és onnan figyeltem az arcát.
Hosszú sötét szempillái árnyékot vetettek csontfehér arcára, vörösesbarna haja kuszán terült szét a párnán. Úgy tűnt, mélyen alszik és az arcán játszó enyhe mosoly alapján arra következtettem, szépet álmodik.
Hirtelen fordult egyet, így az arca pont velem került szembe.
-Edward...-sóhajtotta álmatagon, mintha kérne valamit. Ha így kéri, még a csillagokat is lehoztem volna neki. Bármit, amit csak akar. Képtelenül gyönyörű volt, ahogy az arca a hold fényében fürdött.-Kérlek... maradj velem... kérlek...-suttogta, én pedig ellágyultan néztem rá.
Bármit megtennék érte!-villant át az agyamon.
Bárcsak meg tudnánk beszélni, ami történt. Remélem, nem gondolta azt, hogy ennyiben fogom hagyni a dolgokat.
Nem tudom meddig vigyázhattam az álmát, de még a nap se kezdett el feljönni, ő már mocorogni kezdett.
Gyorsan felpattantam a hintaszékből, és halkan távoztam az ablakon keresztül.
Teljes sebességgel süvítettem keresztül a még jócskán szunnyadó erdőn, még teljes volt a csend, csak az esőcseppek ritka koppanása törte néha meg.
Ahogy hazaértem, azonnal a zongorám felé vettem az irányt. Nagyon rég nem játszottam már rajta. Egy idő után már a zene sem tudta kitölteni azt a fajta ürességet, amiről nem akartam tudomást venni, de attól még ott volt.
Amíg Bellánál voltam egy dallam bontakozott ki a fejemben. Valahogy, ahogy őt néztem, mintha megmozdult volna bennem valami, mintha felolvadt volna a szívem.
Hosszú idő óta először érzem újra azt, hogy nem csak az ujjaim játsszák a dallamot, hanem a nem létező lelkem is. Itt benn is szólt a zene.
Nem is kellett gondolkodnom hozzá, szinte automatikusan formálódott a kezeim között az aprócska dallam gyönyörű melódiává.
Ahogy befejeztem, azonnal a fejembe tódultak a nappaliban lévők gondolatai.
"Edward újra zongorázik!"-Esme csillogó szemekkel Carlisle karjaiba bújva nézett engem és ha tudna, szerintem már rég könnyezne.
"Nicsak, az öcsköst homlokon csókolta a múzsa... vagy esetleg egy csini vadász?"-Emmett... a fejére ejtették a szülőszobában, az ziher, még egy ilyen defektes vámpírt... Rosalie is érdeklődve figyelt engem férje mellől, még a hajáról is elfelejtkezett egy futó pillanatra.
"Edward újra játszik! Edward úja játszik! És még mosolyog is!!! Tudtam, tudtam, úgy tudtam!!!"-Alice csak mindentudó mosollyal az arcán dőlt Jaspernek, aki szintén mosolyogva nézett engem. Csak a gondolataik üvöltöttek.
Mikor véget ért a dal, belekezdtem Esme kedvencébe, hisz tudtam, mennyire szereti, ha zongorázok.
A családom tagjai szállingózni kezdtek, Carlisle elindult a kórházba, Jasper szerintem besokallt az érzéseimtől és Aliceszel felmentek a szobájukba. Emették pedig még elszaladtak vadászni suli előtt a közelbe.
Esme leült mellém a székre és csendben hallgatta a játékomat.
-Mondd csak, mi a címe annak a darabnak, amit legelőször játszottál? Gyönyörű volt, de még sosem hallottam.-kérdezte kedvesen, mikor véget ért a szám.
-Az egy altató volt.-válaszoltam azt, ami legelőször az eszembe jutott.- Igen, egy altató egy különleges személynek.-mosolyodtam el.
-Az a lány megfogta az isten lábát.-mondta Esme, majd gyengéden homlokon csókolt és elindult a konyha felé, hogy kivegye a sütőből a muffinokat, amiket az árvaházba fog vinni, de csak azon járt az esze, vajon milyen lehet Bella. Hisz ő még sosem találkozott vele személyesen.
Annyira elmerültem a gondolataimban (na, meg persze próbáltam kizárni a fentről leszűrődő eléggé félreérthetetlen hangokat), hogy mire feleszméltem, már indultunk is az iskolába.
Eltökéltem, hogy ha törik, ha szakad, beszélek Bellával. Muszáj megtudnom az igazat!
-Ma még nem fog sikerülni, Edward. Nem azt mondom, hogy egyáltalán nem, de ma biztosan nem. Láttam. Bella nem hagyja magát.-jött le Alice a lépcsőn, majd megértően bátyjára mosolygott.
-Alice, te sem vagy tévedhetetlen. Bella nem lehet ennyire makacs.-válaszoltam, mire Jasper felkuncogott. Kérdő néztem rá.
-Azon, hogy melyikőtök az önfejűbb hosszasan el lehetne vitatkozni. De szerintem Bella szimplán csak fél. Nem hinném, hogy túl sok jó tapasztalata lenne a fajtánkat illetően és momentán mi vagyunk túlerőben. Normális, hogy meg van rémülve.
-Azt mondod, hogy hagyjam az egészet és tegyek úgy, mintha mi sem történt volna?-kérdeztem vissza hitetlenkedve.
-Én csak azt mondom, hogy finoman.-helyesbített, majd elindult a felesége után a garázsba és végül én is követtem őket.
Padlógázzal söpörtem végig Forskon egészen a suliig, elég korán volt, még akadt hely bőven, így beálltam az egyik tágasabb helyre, majd kiszálltam és a kocsimnak dőlve vártam, hogy Bella megérkezzen.
Alice a fejét csóválva elsétált Jasperrel a nyomában órára.
Emmettet pedig, aki minden áron látni akarta mire megyek Bellával, Rosalie cibálta el, amiért hálás voltam neki, nem hiányzott ehhez az egészhez még a bátyám beteg humora is.
Vártam, de nem jött.
Már mindenki beszállingózott a terembe, hisz pillanatokon belül becsengetnek. Elhatároztam, hogy megvárom Bellát, nem érdekel az se, ha elkések az órámról, de beszélnem kell vele.
Épp amikor megszólalt a csengő, meghallottam a motor csikordulását az aszfalton és Bella fordult be a parkolóba, majd fékezett le az egyik helynél, de már láttam, hogy ennek nem lesz jó vége.
A motor a hirtelen fékezéstől erősen kidőlt, és majdnem ráborult Bellára.
Nem is gondolkodtam, átvágtam a parkolón, és egyik kezemmel elkaptam Bella derekát, a másikkal a motor kormányát tartottam meg. Meglódítottam Bellát, így kiszedve a lábát a motor alól, majd azt óvatosan a földre helyeztem, hogy ne legyen baja és a továbbiakban a karjaimban tartott lányra összpontosítottam, aki még mindig nem jutott levegőhöz meglepetsében.
-Bella, jól vagy?-suttogtam közel az arcához, mire alig észrevehetően megrázta a fejét.
-Igen, köszönöm.-krákogott zavartan, és megpróbált eltolni magától, de nem engedtem el.-Jobb lenne, ha elengednél.-mondta nem túl meggyőzően és kerülte a tekintetem.
-Miért is?-húztam magamhoz még közelebb, az orrunk majdnem összeért. Illata elkábított, de nem a szörnyet hozta ki belőlem, hanem valami egészen mást... Bella apró kezei még mindig a mellkasomon pihentek, de már nem fejtett ki különösebb erőt, hogy eltoljon magától.
-Órára kéne menni...-motyogta kissé kábultan. Nem tudtam, hogy vajon még mindig sokkos állapotban van, vagy esetleg az én közelségem volt rá ilyen hatással. Reméltem, hogy az utóbbi.
-Kéne.-hagytam jóvá, és már majdnem megcsókoltam, mikor mintha a helyére kattant volna valami az agyában, kitépte magát az ölelésemből, és elszaladt.
/Bella szemszöge/
Mekkora hülye vagy, Bella! Egy ökör, ráadásul címeres! Nálam nagyobb szerencsétlenséget még nem találtak az isten elfuserált állatkertjében, az biztos!
Fizikán ültem, és igyekeztem nagyon úgy tenni, mintha a tanárra figyelnék, de gondolatban a ma reggel történteken jártattam az agyam.
Ennyire én se lehetek szerencsétlen, fogalmam sincs, mi ütött belém. Pedig annyira akartam, hogy megcsókoljon. Világomról nem tudok, amikor a közelemben van.
Összerezzentem, mikor megszólalt a csengő, úgy szedtem össze a cuccaim és kóvályogtam ki a teremből, mint aki be van gyógyszerezve, vagy nem is a földről származik.
-Na jó, drágám! Elfogyott a türelmem, mi történt ma reggel, amitől olyan vagy, mint aki be van tépve?-állított meg Miranda a szekrényemnél.
Nagyot sóhajtottam, és mindent elmeséltem neki, mert tudtam, addig úgyse hagy békén, ameddig ki nem szedi belőlem. Mirit nem lehet elintézni egy vállrántással.
-Esküszöm, hogy nem értelek, te lány! Mi az isten van veled?
-Isten biztos nincsen, akkor nem itt tartanék.-válaszoltam szárazon, mire csak egy szemforgatást kaptam válaszul.
-De most komolyan, Bella! Minden adott volt! Tudja, hogy mi vagy, legalább is eléggé körvonalazódott előtte, hacsak nem gyengeelméjű, és még így is akar téged. Mi tart vissza?
-Én... én csak...
-Te csak???
-Félek. Tessék, kimondtam! Rettenetesen félek ettől az egésztől! Én... én még sosem éreztem ilyet. Soha! És nem könnyítik meg a helyzetem a körülmények sem.-fakadtam ki, mire a barátnőm se szó, se beszéd, megölelt.
-Nincs mitől félned. Ha bánt, kiherélem.-eresztett el, mire felnevettem.
-Tudom én... csak, teljesen más, amikor ott állok előtte, és... egyszerűen levegőt nem kapok, nemhogy még beszélni tudjak.-pirultam el a mondat végére.
-Hova lett az a bátor lány, akit én ismerek?-bökött oldalba játékosan.
-Levadászta az áldozata.-sóhajtottam.-Basszus!-csak ennyit bírtam kinyögni. Még mázli, hogy közel van a klotyó. Beszaladtam az egyik fülkébe, és csak ennyire volt időm, mert már jött is a kis róka.
-Rohadt átváltozás!-lihegtem. Miért nem mondta senki, hogy ez ilyen pokoli érzés? Egyszer csak billen egyet a világ, és nem tudod, mi történik, csak sodródsz az árral.
Kimentem és megmostam az arcom, meg ittam egy kis vizet.
Ahogy kiléptem a folyosóra, Miribe ütköztem, aki csak megértően nézett rám. Tudja, mi zajlik bennem, hisz ő is átesett ezen. Bár ez mindenkinél másképp folyik le.
Miri folyamatosan sírt és hisztizett, hozzá se lehetett szólni, Jeremy csokit zabált (megjegyzem, azóta nem eszik semmilyen formában szegény), Christian folyton elájult. Nem tudtam, mi van vele, mikor egyszer csak hátravágódott mellettem a szupermarketben. Csak néztem nagyokat.
Hát, én mindent a nyakamba kaptam. Röhögő görcsöket, érzelmi rohamokat, rosszullétet, és úgy néz ki, krónikus gyávaságot is...
Amint eszembe jutott, milyen óra jön, a földbe gyökerezett a lábam is.
Jesszus! Biológiám lesz!
Hatalmas volt a kísértés, hogy ellógjam, de iszonyat nagy!
Viszont tudtam, hogy nem tehetem. Nem tudni, mennyit kell majd otthon maradnom az átváltozásom miatt, és nem szeretnék év végén pótvizsgázni bioszból.
/Edward szemszöge/
Ma nem is láttam Bellát. Bár elég sanszos, hogy direkt kerül engem, de az istenért, nem olyan nagy ez a suli, és mégiscsak vámpír vagyok, ráadásul képességgel megáldva, nem igaz, hogy ne találjam meg!
Egyszer futólag megláttam az arcát, de mire odaértem, már hűlt helye volt.
Kezdem úgy érezni, hogy bújócskázik velem.
Tényleg ennyire szörnyű a magyarázat a dolgokra?
Talán mégiscsak igaza volt Alicenek... de mi van, ha Bella egyszerűen csak nem akar velem beszélni? Hisz mit akarna tőlem? Egy szörnyeteg vagyok... rosszul tettem, hogy megpróbáltam ráerőszakolni az érzéseimet.
De ha egyszer nem mond semmit! Miért nem mondja meg nyíltan?
-Öcsi, abba belegondoltál már, milyen nehezen lehetne belőled kihúzni az igazságot fordított helyzetben?-csapott a vállamra Jasper, mire csak egy gyilkos pillantást kapott.
"Oké, én csak megemlítettem."-emelte fel a kezeit, majd Aliceszel elmentek a következő órájukra.
Jasper szavai azért elgondolkodtattak. Nem tudom, mit tennék, ha nekem kéne bevallanom neki a kilétemet. Ha ő ember lenne, és mit sem tudna rólunk... eljátszottam a gondolattal, de fogalmam sincs, hogy álltam volna elé ezzel...
Biológia a következő órám... erősen kétlem, hogy valamit is ki tudnék belőle rángatni, hisz csomóan lesznek körülöttünk, de az az utolsó órája neki is és nekem is... talán utána elkaphatom.
Hamar bementem a terembe, még alig voltak páran, és leültem a hátsó padba.
Vártam, csak vártam, hogy megérkezzen, és már az is eszembe jutott, hogy talán be se jön. Nem, ő ennél azért felelősségteljesebb. Nem lógna.
Utolsó pillanatban be is esett, és mögötte jött a tanár is, de ahogy megláttam, mit hoz a kezében, már nem Bellára figyeltem.
Csak egyvalami járt a fejemben:
KI KELL JUTNOM INNEN!!!