29.Fejezet-Rémkép a múltból

29.Fejezet

Rémkép a múltból

Hali mindenkinek!

Igen, jelentkezem. Kicsit hajnalban, kicsit rövid fejezettel, de azért itt vagyok:)

Az a nagy helyzet, hogy ez az utolsó előtti fejezet, és nem lesz folytatás.

30 az egy szép kerek szám, és azt remélem sikerül majd egy szép befejezést kreálnom:)

Vannak még a jövőre vonatkozó dolgok, de ezt majd később.

A fejezetről annyit, hogy azt hiszem, eléggé eseménydús lett, Dézinek ez külön függővég :P Mert most se bírtam kihagyni xD asszem ez már betegség xD

Tudom, hogy elég sokat kellett rá várni, de sajnos ez az év elég kemény a suliban. Nem mentegetőzni akarok, ez van. Tanulni meg muszáj.

Remélem, tetszeni fog, és kapok kommenteket, talán azoktól is, akik nem írtak nekem eddig. Elvégre, még egy fejezet, és vége.:)

puszi nektek!

mesi28

/Bella szemszöge/

- Gyilkos... - suttogtam reszketeg hangon, mert annyira szorította a torkom, hogy alig kaptam levegőt.

- Ó, kicsi lány... mindannyian gyilkosok vagyunk. Te is, én is, mindenki. Kegyetlen a világ, nemde?-kérdezte negédesen. Az a rohadék...

Olyan eszméletlen düh vágtatott végig az ereimen, amilyet tán még sosem tapasztaltam. Forrt a vérem, és hirtelen-a helyzetem ellenére-erősnek éreztem magam.

Egy mozdulattal lehajítottam magamról, és utána vetődtem. Meg fog fizetni minden egyes elejtett könnycseppért, minden egyes rémálomért, minden egyes rózsáért, amit a szüleim sírjára tettem az évek során. Mert elvette őket tőlem, mikor annyira szükségem lett volna rájuk.

Ők hárman voltak, én egyedül, de nem érdekelt. Semmiféle épeszű érv nem hatott rám. A szőke hajú vámpír megpróbált elkapni, de gyorsabb voltam és egy ugrással kikerültem. Victoria olyan volt, mint egy nőstény ragadozó. Veszélyesen gyönyörű és kiszámíthatatlan. De most én is más voltam. Nem az a Bella, aki a mindennapokban. Valami erős és ősi megmozdult bennem és ki akart törni.

Egy mozdulattal a fekete hajú vámpír mögé kerültem és kitörtem a nyakát, majd leszakítottam a két kezét és az öngyújtómmal lángra lobbantottam. A másik kettő nem tehetett ellene semmit, mert nagyon gyorsan csináltam.

Indultam volna Victoria felé, de az egy pillanat alatt megfordult és elszaladt, a szőke vámpír pedig követte.

Az a sejtésem, hogy ők egy pár voltak, és csak kényelemből utaztak együtt ezzel a féreggel. Nem volt erőm utánuk menni. Az energia, ami eddig mozgásban tartott, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan hagyta el a testemet.

Kimerülten rogytam térdre, és szaggatottan vettem a levegőt. A könnyeim is eltörtek, bár nem tudom, pontosan mi miatt sírtam. Talán megkönnyebbülés, talán a gyász, talán ez az egész nyomorult helyzet hozta ki belőlem, de jól esett kiadni magamból.

Vége... vége van... túléltem...

Egy örömtelen nevetés szaladt ki a számon, majd éreztem, ahogy megbicsaklik a kezem, és elnehezül a fejem. Elnyelt a sötétség.

/Edward szemszöge/

Néztem Miri arcát, és minden izmom megfeszítve vártam, hogy nyögje már ki, mi történt Bellával. A legrosszabb rémképek futottak át az agyamon, és éreztem, ahogy elönt a vakrémület.

- Bella eltűnt... - suttogta Miranda, hangja alig volt több egy sóhajnál, a gondolatai teljesen összefüggéstelenek voltak a sokktól.

- Hogy érted azt, hogy eltűnt? - kérdeztem veszélyesen halkan, és máris gyorsabban vettem a levegőt. Mi az, hogy eltűnt???

- Nem tudom... vége a csatának, de nem találják őt. Már a keresésére indultak egy páran, a többiek meg megnézik a... - elharapta a mondatot, de nekem nem volt most ehhez türelmem.

- A micsodát?

- A holttesteket...-suttogta a lány megadóan... én pedig lefagytam.

NEM!!!

- Megyek Oroszországba!-jelentettem ki színtelen hangon, ő pedig nem ellenkezett. Nem is lett volna esélye. Most már semmi nem tarthat vissza.

- Felhívom a repteret.-mondta gyakorlatiasan. Én biccentettem és fel-alá kezdtem járkálni.

Ha Bella nem kerül elő... vagy esetleg, ha... NEM! Ilyen nem történhet meg. Bella jól van! Jól kell lennie!

-Edward, siessünk mert fél óra múlva indul a gép, alig tudtam helyet szerezni.-száguldott el mellettem Miranda, nem is nagyon teketóriáztunk, úgy, ahogy voltunk észvesztve futottunk a reptérre.

Út közben megcsörrent a telefonom.

Alice.

Felvettem a telefont, de azonnal elrántottam a fülemtől. Mindig meglepődök, hogy apró termete ellenére, mennyi hangerő szorult a húgomba.

- MI A FENÉRE KÉSZÜLSZ EDWARD ANTHONY MASEN CULLEN??? - sipította a telefonba.- CSAK ANNYIT LÁTTAM, HOGY FELÜLSZ A REPÜLŐRE ÉS AZTÁN SEMMI! ÚGY ELTŰNT A JÖVŐD, MINT VAK LÓ A SZAKADÉKBAN, ÚGYHOGY MELEGEN AJÁNLOM, HOGY LEGYEN RÁ MAGYARÁZATOD!

- Vegyél levegőt is, nem meghalni készülök, hanem Bella után megyek. Eltűnt. - morogtam ingerülten.

- BELLA ELTŰNT??? ÉS ÉN ERRŐL MIÉRT NEM TUDOK?-nem bírta lejjebb tekerni a hangerőt. Pattogós Aliceből átváltott idegbajos Alicebe. Már csak ez hiányzott.

- Nincs időm magyarázkodni. Majd beszélünk.-mondtam, majd lecsaptam a telefont. Még pont fel tudtunk szállni a gépre, de az elkövetkezendő órák idegtépőek voltak. Közel álltam az őrülethez. Miért nem vagyunk már ott? Miért ilyen borzalmasan lassú ez a rakás vasdarab?

- Én is ideges vagyok, de ha szétbontod a gépet, csak még tovább fog tartani az út.-sziszegte Miri olyan halkan, hogy csak én hallhattam. Ekkor tűnt csak fel, hogy az ülés karfája elkezdett deformálódni a kezem szorításában. Morogtam valamit az orrom alatt és elengedtem a félelemmel telített dühöm áldozatául esett tárgyat.

Az út további része csendben telt, legalább is nem beszéltünk többet. Az, hogy bennem a harmadik világháború dúlt, már más lapra tartozik. Elsőként hagytuk el a gépet, és szótlanul indultunk el futva ehhez a Christianhoz, vagy ki a fenéhez, aki még pár napja Bellát felhívta.

Ha akkor nem engedem el... magamhoz kellett volna kötöznöm. Az én hibám. Hisz tudhattam volna, hogy bajba kerül. Mindig Ő kerül bajba. Az én erős, őnfejű, és mégis törékeny Bellám. Csak ne legyen semmi baja!

Bár teljes erőmből futottam, Miranda még így is előttem járt pár lépéssel.

Elég hamar megérkeztünk, bár ez a tempónkat nézve, nem is túl nagy meglepetés. Egy hatalmas családi villa bontakozott ki az erdő sűrűjéből, de kihalt volt. De ahogy közelebb mentünk, rájöttem, hogy mégsem annyira kihalt. Két szívverés is kihallatszott a házból.

Miranda nem vacakolt túl sokat, egyszerűen csak benyitott, én pedig mentem utána, bízva abban, hogy tudja, mit csinál.

-Melissa! - kiáltott fel Miri meglepetten, és azonnal a nő nyakába ugrott. Illetve ugrott volna, de a hölgy kezében egy baba szundikált csendesen, ezért csak óvatosan megölelte őt. - Azt hittem, veled is valami szörnyűség történt. Merre vannak a többiek? Bella? Ugye nincs... ugye nem...? Mondd, hogy nem!-Miranda hangja egyre kétségbeesettebb lett, és a végére már a szája széle is remegett. Látszott rajta, hogy mindjárt kitör belőle a zokogás.

-Nem, nyugodj meg. Bella nincs a halottak között, mindenki őt keresi jelenleg is. Ami engem illet, elraboltak, de a csatát megnyertük és Christian kiszabadított. Ezért is nem vették észre, hogy Bella nincs sehol. Miri... én nem bocsájtom meg magamnak, ha valami baja lesz. Olyan, mintha a lányom lenne...- Melissának eleredtek a könnyei, de szemei már amúgy is teljesen vörösek voltak.

- Hé...-csitította Miri, miközben a babát az én gondomra bízta, és magához ölelte Melissát. - Semmi nem a te hibád. Bella épen és egészségesen előkerül, lehet, hogy csak egyszerűen eltévedt. Tudod, milyen rémesen tájékozódik.-nevetett Miranda, de az ő könnycsatornája is megindult beszéd közben.

Én csak néztem a karjaimban alvó csöppséget, nem igazán tudtam, mit is kéne csinálnom. Sosem kerültem közelebb a gyerekekhez, legalábbis nem emlékszem rá az emberi homályos emlékek füzérén keresztül. Miután pedig átváltoztam, nos... ez elég nyilvánvaló.

- Miri, nem mutatnád be nekem a vendégünket? Én már úgyis szépen bemutatkoztam. - szipogott Melissa.

- Ő itt Edward Cullen. Bella... barátja.-mosolyodott el Miri.

- Nagyon örvendek! Hihetetlen, hogy végre Bella is talált valakit. Annyira be tud zárkózni az a lány, hogy valósággal ki kell robbantani néha.-nyújtott kezet barátságosan, én pedig megráztam, de amint a kezünk összeért, megvillant a szeme és egy pillanat alatt kikapta a kislányát a kezemből.

-Ez egy vámpír. Miranda, elment neked az eszed? Mi a fene folyik itt? - Melissa hangja hisztérikus árnyalatot vett fel, és nem is hibáztattam érte. Hisz a férje egy vadász, nyilván nem szimpatizál a fajtánkkal.

-Mel, nyugalom. Edward és a Cullen család mások. Állatok vérével táplálkoznak, és az emberek közelében élnek békében velük. Ők a jó fiúk. És Edward szerelmes Bellába.-magyarázta Miri a halálra rémült nőnek, akinek szemében fokozatosan hunyt ki a félelem.

-Én sajnálom... érezd magad otthon. Csak eléggé... szokatlan mindez.-mosolygott rám halványan, de őszintén.

- Mindenképpen meg kell találnom Bellát. Merre mentek a többiek?-szólaltam meg most először. A hangom mág saját magam számára is idegenül csengett. Annyi féltés és elfojtott pánik hallatszott ki belőle, és mégis... ez csak a töredéke volt annak, amit valójában éreztem. Az... az leírhatatlan volt.

- Kelet felé indultak, azt a területet fésülik át, mert arra találtak nyomokat. De ha engem kérdeztek, ez egy elég gyenge lábakon álló érv. Milyen nyomok?? Háború dúlt ezen a helyen! Szerintem csak azért mentek arra, mert valahol el kellett kezdeni keresni. Elég nagy a terület és sok a lehetőség, amerre elkeveredhetett. - mondta Melissa. Hálás voltam azért, amiért nem kezdte el felemlegetni, hogy akkor lennénk a legszerencsésebbek, ha Bella csak szimplán elkeveredett volna.

- Akkor én elindulok északra.-bólintottam.

- Én pedig körülnézek dél felé.-mondta Miranda, és el is indultunk.

Gyorsan haladtam, de minden kis zajra felkaptam a fejemet. Semmi más nem járt a fejemben, csak az, hogy megtaláljam. Muszáj. Én nem bírom ki nélküle...

Már legalább 4 órája bóklászok ebben az istenverte erdőben, de sehol senki! Kezdtem feladni. Talán a többi vadász már megtalálta, én pedig itt vesztegetem az időt. Vagy nem is erre kéne keresnem. Hideg szél söpört végig, és a fák levelei sisteregve zörögtek körülöttem. Azonban nem csak a növények fűszeres illatát hozta a légáramlat, hanem valami mást is...

Virág illatot. Mégpedig levendulát és fréziát. Azt a különleges kombinációt, amit bárhol felismernék.

Bella!

Olyan gyorsan kezdtem futni, ahogy talán még soha. A remény elemi erővel szaladt végig minden idegszálamon.

Már láttam is, de... a földön feküdt. A remény egy pillanat alatt csapott át őrült félelembe. Rettegtem. Odaértem hozzá, és a lábaim felmondták a szolgálatot. Térdre rogytam. Hason feküdt, az arcát nem is láttam. Megpróbáltam erőt venni magamon, és logikusan gondolkodni, de a szememet égették a kétségbeesés könnyei, amik sosem fognak kicsordulni.

Elvégeztem egy párszor az orvosit, így szakszerűen, bár remegő kezekkel végigtapogattam, hogy eltört-e valamije, meg tudom-e mozdítani. Majd a lehető leggyengédebben megfogtam a vállainál, és a hátára fordítottam.

Gyönyörű arcát most nem öntötte el a pír, ijesztően sápadt volt. Kecses nyakán pedig fojtó kezek nyomait véltem felfedezni. Ruhája itt-ott elszakadt, a kezét horzsolások borították, de annyira azért nem volt vészes. Miért nincs akkor magánál?

A mellkasa alig észrevehetően emelkedett fel-le. Lélegzett. A szíve nyugodtan, lassan vert. Olyan volt, mintha aludna.

-Bella... kérlek, térj magadhoz! Könyörgöm, Bella! Bármit megteszek...-suttogtam neki, és ahogy csak mertem, magamhoz szorítottam ernyedt testét.

Nem tudom, meddig ülhettem ott karjaimban életem értelmével, de egyszer csak leheletgyönge simítást éreztem a karomon.

Kicsit elhúzódtam tőle, és láttam, ahogy a szempillája megrezzen, majd óvatosan kinyitotta szemeit. Kissé kábának tűnt, de határozottan az én Bellám volt az.

- Edward... - a hangja is csak egy erőtlen sóhaj volt.

-Sssh... Szeretlek!-mondtam azt, amit legeslegelőször tudatni akartam vele. Hogy tisztában legyen vele, mit is jelent nekem. A világ szebbik oldalát.

- Edward, én úgy sajnálom... megtaláltam... Laurent... megöltem... a szüleim gyilkosát... meghalt... -össze-vissza hadovált, szegény azt se tudta, melyik világban van.

- Már minden rendben. Itt vagyok veled. Semmi baj.- suttogtam (remélhetőleg) megnyugtatóan a fülébe, és szorosan magamhoz öleltem. Vékony karjait a nyakam köré fonta, teste szinte egybeolvadt az enyémmel. Mélyen magamba szívtam mámorító illatát, ami nélkül nem lennék képes többé létezni, és hálát adtam a létező összes szentnek, amiért visszakaptam őt.

- Tudom. Köszönöm.-végre visszatért a rendes hangszíne, most már teljesen magánál volt.- Köszönöm, hogy nem hallgattál rám, és utánam jöttél. Nem tudom, mihez kezdenék most nélküled. Annyira szükségem van rád.-mondta hálás hangon, és karjait szorosabban fonta körém. Végre teljesen egésznek éreztem magam. Ellepett a szerelem andalító árja, és én boldogan sodródtam vele. Mert Ő itt volt velem. Az én világom közepe élt.

/Bella szemszöge/

Tudnia kell, mennyire szeretem. Nem sokkal ezelőtt oly közel álltam a halálhoz. Sok mindent átértékeltem. Azt hiszem, ez örökre megváltoztatott. Annyira jó volt, hogy itt volt mellettem. Mennyit aggódtam felesleges hülyeségeken. Pedig igazából csak ez számít. Ő és Én, és a szeretteink. Nincs másra szükségem.

- Nem tudod, mennyire féltettelek. Soha többé nem engedlek el, remélem ezzel tisztában vagy.-mormolta, és hangja kicsit érdes volt, éreztem rajta, hogy tényleg igaz, amit mond.

- Ezt a kijelentésedet majd adott időben felülvizsgáljuk. Úgyis én vagyok a makacsabb.-néztem mélyen a szemeibe, amik most feketén csillogtak, de ugyanaz a végtelen szenvedélyes szerelem tombolt bennük, amit én is éreztem. Rövid csókot nyomtam az ajkaira, de ő persze többet akart. Nem mintha annyira győzködni kellett volna. Kócos hajába túrva húztam magamhoz még közelebb. Úgy hiányzott már. Ez a kis idő is kész pokol volt nélküle, főleg, hogy veszekedéssel váltunk el.

Már levegőhiánnyal küzdöttem, de nem érdekelt. Olyan hihetetlenül boldog voltam, hogy azt el sem lehet mondani! Vele voltam. Nem is kell más. Persze, ő figyelt rám, de nem távolodott el tőlem egy centit sem. Áttért az arcomra, majd a nyakamra.

A vágy rátelepedett az agyamra, és minden értelmes gondolatot elnyomott. Hogy talán a többiek aggódnak, bárki megláthat, mindez egyszerűen nem tudott érdekelni. Csakis Ő érdekelt. Hogy is hihettem, hogy élhetek nélküle. Mikor nem akartam bevallani magamnak, hogy szeretem.

Szinte képtelenségnek tűnt az a sok gyerekes dolog, amit műveltem. Ezekre visszaemlékezve elnevettem magam.

Edward értetlenül nézett rám.

- Mi olyan mulatságos, szerelmem?

- Csak boldog vagyok.-mosolyogtam rá, majd leesett valami. Szinte hallottam, hogy koppant.- Most először hívtál így.-suttogtam meghatottan, és megsimítottam az arcát.

- Azt hittem, magadtól is tudod, hogy mennyire szeretlek.- húzta végig az orrát az arcomon, én pedig akaratlanul is felsóhajtottam. - Szerelmem.-tette hozzá, és éreztem, ahogy a szája mosolyra szalad.

-Tudom. De azért jól esett.-mondtam, bár a hangom eléggé bizonytalan volt, a közelsége teljesen elvette az eszem. Az is gondot okozott, hogy összefüggően gondolkozzak.

Újból megcsókoltam, de akkora hévvel, hogy elborultunk a magas fűben. Eleinte kuncogott egy sort, de ez nem tartott sokáig. Végigsimított a hátamon, és egy gyors mozdulattal maga alá fordított.

Márvány teste az enyémnek feszült, és innentől nem igazán tudtam a tetteimért felelősséget vállalni.