1.Fejezet-Új diákok

1.Fejezet

Új diákok

Ezt a fejezetet Szylunak ajánlom, szorítok neki, hogy sikerüljön a nyelvvizsgája!!!

/Bella szemszöge/

Holdtalan éj volt.

Hárman suhantunk át az alvó Seattle-en, hangtalanul és emberi szem számára felfoghatatlan gyorsasággal. Csak a szórakozóhelyek voltak nyitva, és csak pár ember szállingózott az utcákon már. Nincs itt ebben az időszakban túl nagy éjszakai élet.

A sötét sikátorok felé vettük az irányt, mert akiket mi keresünk, szintén az éj leple alatt mennek vadászni…

A következő pillanatban a szél felém sodort egy jellegzetes illatot, ami eltéveszthetetlen a számomra. Édeskés, és bódító volt…vámpírok.

-Érzitek?-szóltam oda Mirandának és Jeremynek. Ők csak bólintottak, és mindhárman keletnek fordultunk. Nem kellett sokáig keresgéltünk. A nő sikolyai már messziről hallatszottak. Én még nagyobb sebességre kapcsoltam, reméltem, hogy még meg tudjuk menteni szerencsétlent.

Gyorsabb voltam, mint a többiek, hiszen a szüleim miatt nekem minden különleges adottságom erősebb.

Hirtelen ötlettől vezérelve, felugrottam az egyik ház tetejére, és ott szaladtam tovább.

Végre odaértem!

Bár csak másodpercekbe tellett, én óráknak éreztem. Leugrottam a házról, pontosan a két vámpír elé, akik éppen most láttak volna neki a halálra rémült lánynak.

-Azonnal engedjétek el!-sziszegtem fenyegető éllel a hangomban.

-Mégis mit képzelsz, te nyomorult ember magadról? Sebaj, remek az illatod, majd te leszel a desszert.-vetette oda nekem a hátrébb álló, majd a lányt elengedve felém indult, és a közelebb álló is közelíteni kezdett felém. Felvettem a támadó pózt, és harcra készen vártam őket. Igaz, hogy ketten vannak, de mindjárt megjönnek Miriék is.

Először a közelebb álló támadott. Még vámpírhoz képest is lajhár tempóban mozgott, viszont elég nagy erővel ugrott rám. Azt hiszem, talán két éves lehet vámpírévben számolva. Könnyedén kitértem az ütései elől.

Közben megérkeztek a többiek is. Miri elvitte a lányt, és most valószínűleg valami mesét akar beadni neki, hogy mi történt pontosan. Jeremy már a másik vámpírral harcolt.

Engem lekötött a „lajhár” vámpír, mert elég erősek voltak az ütései, ha az egyik ilyet kifogom, akkor elég komoly sérülést szerezhetek. Bár nagyon gyors vagyok, de egy vámpírhoz képest törékeny, azért persze erősebb, mint egy átlagember.

Kicseleztem a vámpírt, és lendületből hasba rúgtam, majd bemostam neki egyet. Nem hagyhattam, hogy észhez térjen, ezért kikaptam a tőrömet, (amit még anyámtól örököltem) a tokjából, és darabjaira vágtam őt.

Miranda közben visszatért, és tüzet rakott a kartonokból, amik a sikátorban szanaszét hevertek, majd meggyújtotta őket, mi pedig Jeremyvel (aki közben végzett a másik vámpírral) ráhordtuk a nomádok darabjait.

Én letisztítottam a tőröm, és Jeremy is így tett a sajátjával. Miri a dulakodás nyomait tüntette el.

-A lány elhitte a mesét?-kérdezte Jeremy Mirandától.

-Persze, bár szerintem olyan sokkos állapotba került, hogy jóformán azt sem tudta, mi zajlott körülötte.-vont vállat a barátnőm.

-Szegény lány. Szerencse, hogy időben érkeztünk.-sóhajtottam.

-Igen. Ő most megmenekült.-mosolyodott el Miranda.

-Csajok, mi lenne, hogyha valamelyik éjjel is nyitva tartó étteremből vinnénk haza kaját? Én személy szerint éhen halok.-kérdezte Jeremy.

-Csatlakozom, már éppen időszerű, még önmagamhoz képest is rég ettem.-mondta Miri.

-Rendben, beugorhatunk valahova, de én nem kérek, nem vagyok éhes.-mondtam mosolyogva. Nekünk sokkal kevesebb táplálék kell, mint az embereknek, csak 2-3 naponta eszünk egyszer, és akkor sem túl sokat.

Levettük a maszkot, amit mindig viseltünk, ha őrjáratozni mentünk, hogy nehogy véletlenül bárki is felismerjen minket, és levettük a fekete, véres szerelésünket, ami Mirinek és nekem egy fekete testre simuló hosszú ujjúból, egy fekete bőr fűzőből és kesztyűből, Jeremynek pedig szintén fekete ing, és bőr mellény, valamint neki is kesztyűből állt. Ez alatt a cucc alatt mindig viseltünk egy hétköznapi felsőt is, sose lehet tudni alapon. Szerencsére nem volt annyira hideg, bár így is fáztunk.

Bementünk az egyik este is nyitva tartó étterembe, és Miriék megvették a vacsit, majd indultunk haza.

Gyorsan futottunk, mert úgy legalább nem fázunk, és már mindannyian fáradtak voltunk. Tegnap este a szomszéd megyében végig kellett kergetnünk egy vámpírt a fél városon, mert nagyon ügyesen bujkált, és még két másik társára is figyelnünk kellett. Ezért gyakorlatilag napkeltéig a várost fésültük át, aztán pedig suliba kellett menni, nem maradt idő alvásra.

Míg ezt végig gondoltam, haza is értünk Forksba, és pár pillanattal később fáradtan léptünk be közös házunk ajtaján. Nagyon jó helyen van, mert a város szélén áll, ezért senki nem veszi észre éjjeli kiruccanásainkat, de mégis könnyen beérünk a suliba. Ez azért is szempont, mert bár a mi gyorsaságunkkal az se lenne probléma, ha történetesen New Yorkban lenne a házunk, de ügyelnünk kell a látszatra.

A többiek leültek a kis amerikai konyha előtti négyszemélyes asztalhoz, és enni kezdtek, de én nem maradtam lenn velük. Elköszöntem tőlük, és felmentem az emeletre a szobámba, hogy végre aludhassak egy kicsit. Gyorsan átöltöztem, még arra sem vettem a fáradtságot, hogy lezuhanyozzak, csak bedőltem az ágyba.

Amint a párnára tettem a fejem, azonnal mély álomba merültem, hogy a megmaradt pár órát reggelig átalhassam.



Másnap reggel barátnőm rázogatására ébredtem.

-Heh?-nyögtem a párnába, amikor Miri a vállamnál fogva felrázott.

-Bella, kelj már fel, mióta alszol te ennyit? El fogunk késni.-nyaggatott tovább.

Erre kipattant a szemem.

Mi van???

-Hány óra van?-kérdeztem még mindig rekedt hangon, miközben kitántorogtam a fürdőbe, és megmostam az arcom.

-Tíz perc múlva nyolc, úgyhogy jobb lesz, ha sietsz.-válaszolta, majd kiment a szobámból.

-Hogy az a…-kezdtem volna el mondani a legválogatottabb káromkodásokat, amiket csak ismerek, de vissza fogtam magam, és gyorsan bevágtam magam a zuhany alá, mert a tegnapi vért és piszkot le kellett mosnom magamról.

A víz nagyjából felébresztett, de nem húzhattam az időt tovább, mert már így is késésben voltam.

Gyorsan törölközőbe csavartam magam, és bevágtáztam a szobámba. Kikaptam a szekrényemből egy fekete csőgatyát, egy sötétlila inget, és egy fekete mellényt, felöltöztem, majd ismét a fürdőszobába siettem.

Most különösen nagy hasznát vettem a gyorsaságomnak, ugyanis öt perc alatt rendbe kaptam magam, és nyoma sem volt rajtam a tegnap esti fáradtságnak. Igaz, hogy aludtam is vagy négy órát, ami nekem bőven elég volt, sőt még sok is, mert nem szoktam ennyit…

Villámgyorsan belehajigáltam a cuccaimat a hátizsákomba, és felhúztam a kedvenc, hosszú szárú, fekete bőr csízmám, majd a táskámmal együtt a nappaliban teremtem.

-A motorommal megyek.-mondtam Mirinek, de meg sem vártam a válaszát, már ott is voltam az én szépségemnél, felpattantam rá, és elszáguldottam a suliba.

Láttam a visszapillantóból, hogy barátnőm ott jön mögöttem a kocsijával, de elég hamar ott hagytam, és 200-zal repesztve mentem a suliba.

Gyorsan lefékeztem az egyik üres parkolóhelyen, a sisakomat betettem az ülés alá, és emberi tempóban futottam a biológia laborba, mert bár nagyon siettem, még így is becsöngettek, mire odaértem.

Szinte beestem a biosz terembe.

-Köszönjük, hogy megtisztel minket a jelenlétével, Ms. Swan.-jegyezte meg a tanár, mire én elmorogtam egy elnézést, és a helyemre mentem. Azaz mentem volna, ha meg nem látok ott valakit.

-Á, igen, hogyha pontosan érkezett volna, akkor tudná, hogy új tanuló érkezett az osztályba, és oda ültettem.-mondta Mr. Banner nem éppen kedves hangnemben, úgy látszik, kihúztam a gyufát nála. De hisz csak pár percet késtem, ez nem a világ vége!

Én a helyemre indultam, és közben azon agyaltam, miért nem hagy nyugodni az új srác… Az ösztöneim jeleztek, de nem tudom miért. Aztán ahogy elhaladtam mellette, megcsapott a tipikus illat, amit bármilyen helyzetben fel tudok ismerni…

A vér is meghűlt az ereimben.

Mit keres egy vámpír a suliban?

A kezeimet ökölbe szorítva ültem le mellé, és igyekeztem minél messzebb húzódni tőle. Hiába, ha nem használhatom a gyorsaságom, nekem lőttek, nincs esélyem vele szemben.

De vajon tudja, hogy mi vagyok? És egyáltalán miért jött ide? Hiszen itt nagyon sok ember van, bármikor megtámadhat valakit.

Rásandítottam, és ő is éppen engem nézett a szeme sarkából. Kíváncsian méregetett, engem pedig gyűlölet és félelem öntött el.

Mi van, ha a Volturi tudomást szerzett rólunk, és ránk küldték a kopóikat? A lehető leggyorsabban ki kell derítenünk, mit keres ez itt, és ha baj van, fel kell szívódnunk.

Rejtély számomra, hogy akadtak a nyomunkra, az illatunk nagyon gyorsan eltűnik, pár másodperc múlva már nem is érződik, hogy ott jártunk…

Görcsösen szorítottam a ceruzámat, csak akkor kaptam észbe, mikor nagyon halkan recsegni kezdett, csak az én és a padtársam számára hallhatóan, gyorsan lazítottam szorításomon, miközben megint magamon éreztem a vámpír pillantását.

Figyelemelterelés képpen a jegyzeteimmel kezdtem vacakolni, mire addig ügyeskedtem, amíg a füzet kiesett a kezemből, és én reflexből utána kaptam a bal kezemmel.

Csakhogy a vámpírral nem számoltam. Ugyanis az illatom pont arra szállt a mentszéltől. A fajtánknak csábítóbb illata van, mint az embereknek, hiszen ha a vámpírok vacsizni akarnak, akkor legalább olyat pécézzenek ki, aki nagy valószínűséggel vissza tud vágni. Arra sem voltam képes figyelni, hogy ne a távolabb lévő kezemmel kapjak utána, hanem a jobbal.

Gratulálok Bella! Ezt aztán jól megcsináltad.

Látszott rajta, hogy eléggé fejbe vágta az illat löket, mert kezeit görcsösen ökölbe szorította, és száját szorosan összepréselte.

Kicsöngettek, és ő felugrott a helyéről, majd kirohant az ajtón. Eddig nem tűnt fel, de ő is úgy ült mellettem, mint a kardot nyelt kígyó a só fürdőben.

Felálltam, és próbáltam emberi tempóban menni a következő órámra. Úgy döntöttem, csak otthon mondom el a többieknek, nem tudhatjuk, hány vámpír van itt, azt sem, milyen képességeik vannak, ha egyáltalán van. Szerencsém, hogy rám egy vámpír tehetség sem hat.

Egész délelőtt ezen járt az agyam, úgy éreztem, majd szét robbanok az idegtől.

Mirinek is feltűnt, hisz jól ismert engem. Éppen fizikáról jöttünk ki, mikor kérdőre vont.

-Na, jó Bella, látom, hogy van valami, nyögd már ki, mi történt.-állt meg előttem határozottan.

-Nem tudom, miről beszélsz.-vontam vállat, de tudtam, hogy sürgősen ki kell találnom valamit, mert nem tudok hazudni, főleg nem neki.-De arra gondoltam, el kéne mennünk valamikor moziba, adják az új Sherlock Holmest, és benne van a kedvenced is.-kacsintottam rá mosolyogva. Szerencsére ráharapott, és a menzára vezető úton csak erről csacsogott. Én diadalittasan mosolyogtam az orrom alatt, és néha benyögtem egy „ühüm”-öt meg egy „perszét”, és ez bőven elég is volt neki.

Bementünk az ebédlőbe, és beálltunk a sorba. Vettünk egy-egy almát és vizet.

Jeremy az egyik sarokból felénk intett, mi pedig elindultunk felé. Lehuppantunk Mirivel az asztalhoz.

-Hali!-mondtuk egyszerre, mire elnevettük magunkat.

-Sziasztok csajok!-köszönt.-Mi újság?-dőlt hátra a székében.

-Igazából egész délelőtt ezt próbáltam kihúzni a kisasszonyból.-bökött felém a fejével. Én megdöbbenve néztem rá. Na, ennyit arról, hogy eltereltem a figyelmét.-Csak nem azt hitted, hogy egy Sherlock Holmes film elég ahhoz, hogy ezt elfelejtsem.-nézett rám vigyorogva.

-De, igazából pont ezt hittem.-mosolyodtam el fanyarul.

-Rosszul hitted.-és mosolya még szélesebb lett. Én csak a szemem forgattam.

-Elárulnátok, hogy mi van?-csattant fel Jeremy. Hupsz, neki fogalma sincs semmiről. Bár az én drága barátnőmnek se sokkal több.

Kinyitottam a vizemet, és csak úgy megszokásból körbe néztem a menzán, miközben ittam, és a következő pillanatban olyat láttam, hogy meglepetésemben félrenyeltem, és majdnem az egészet szerencsétlen Jeremyre köptem.

Ott ült a bronzvörös hajú vámpír, akivel biológián egymás mellett ülünk, de nem csak ő, hanem még rajta kívül négy vámpír.

Te atyaúristen!

Cifrán elkáromkodtam magam, és feléjük fordultam.

-Jól vagy, Bells? Mi történt?-kérdezte Jeremy

-Semmi, csak még nem láttam azt a virágot az ablakban.-mondtam, mert tudtam, hogy ha jobban megnézik őket, akkor rájönnek, mi van.

Mindketten az ablaknál lévő asztalra néztek, és egyszerre hördültek fel, majd gyorsan felém fordultak.

-Tudod mit? Szerintem is meg kéne néznünk az új Sherlock Holmest, azt még Jeremy is képes végigülni velünk.-nézett az említettre egy olyan tipikus „mondj már valamit, te észlény” pillantással.

-Öööö… ja, igen, persze.-Jeremy még mindig nem találta a szavakat.

A mobilomra néztem.

-Mennünk kéne, ha nem akarunk megint késni, engem ma már lehurrogtak egyszer.-vágtam grimaszt.

-Oké.-pattant fel Miri, és Jeremy is feltápászkodott. Mirinek most nem velünk van órája, úgyhogy ő elindult egyedül, Jeremy és én pedig az irodalom terem felé vettük az irányt.

Mindketten elég gondterheltek voltunk, hiszen azért nem mindennap szakad a nyakunkba öt vámpír, aki csak úgy besétál a suliba és elvegyül a francba is.

Ennek nem lesz jó vége…

Beléptünk a terembe, és ahogy körülnéztem, ki is fordultam.

-Mi van Bells?-állt meg Jeremy is. Odahúztam a fal mellé, és mivel nem beszélhettem, hiszen a szuper hallásuknak köszönhetően mindent hallana, ezért jobb híján, mutogatni kezdtem.

Kézzel-lábbal elmagyaráztam neki, hogy a kis vámpír kobold, akit az ebédlőben láttunk benn csücsül a teremben.

Nehéz szülés volt, de leesett neki.

Mire én kimerülten a melkasára hajtottam a fejem. Amikor végre összeszedtem magam, és elnéztem a válla felett, láttam a bronzvörös hajú vámpírt, ahogy ott áll, és úgy néz, mintha szellemet látott volna. Úristen, vajon rájött, hogy mi vagyok??? Vagy már eleve tudja???

Most a szeme teljesen fekete volt. Kontaklencse ide-oda, azért a szemszín változásait nem tudja elrejteni. Mert, hogy kontaklencsét visel, az is biztos, ugyanis a vámpírok szeme karmazsin vörös. Persze az emberek nagyot is néznének, ha egy vörös szemű járó kelőbe botlanának az utcán.

Csak az a nagy kérdés, mi baja van? Miért sötétült el a szeme? De ezek a gondolatok azonnal kiszálltak a fejemből, mert pillantásunk találkozott, és a fekete mélység magába szippantott. Arra kaptam észbe, hogy Jeremy megbökött.

-Bells, be kéne mennünk.-nézett rám értetlenül.

-Ja, persze, bocs.-makogtam. Mi az isten van velem? Ahogy beléptem a terembe, csöndes kuncogást hallottam, mire a szemem automatikusan arra felé tévedt. Az az apró törpilla vámpír nevetett, de lövésem sincs min. Mi ilyen vicces?

Ő erre abba hagyta, és értetlenül nézett rám.

Hupsz… Lehet, hogy ezt most nem kellett volna hallanom.

De hülye vagy Bella!-szitkozódtam magamban, miközben, hogy elültessem a gyanút, a szemem végigsiklott az egész termen.

Végül beültünk a szokásos helyünkre, a leghátsó padba, épp időben, mert becsöngettek.