26.Fejezet-Lebukás

26.Fejezet

Lebukás

Sziasztok!

Igen, sajnos extra hosszú ideig tartott a megírása, amiért elnézést kérek, de nagyon sokat kell tanulnom és egyéb dolgaim is vannak, ráadásul ihletem se nagyon volt. Szeretném azt mondani, hogy full extrás feji lett, de sajnos nem :( Sajnálom! Ennyit bírtam magamból kipréselni, de nem lett annyira rövid, illetve igyekszem ezúttal hamarabb hozni a következő fejezetet!

Ettől függetlenül, várom a kommenteket, sőt nagyon nagyon nagyon boldog lennék tőlük :)

Halvány lila ibolyám sincs arról, mikor tudom hozni a folytatást, de igyekezni fogok, ígérem!

puszi nektek!

mesi28

/Bella szemszöge/

Hát ezt az arcot komolyan le kellett volna fotózni! Befogtam a számat, nehogy hangosan felnevessek. Szegény Edward hangyányit sokkos állapotban tágra nyílt hitetlenkedő szemekkel nézett rám.

-Ez komoly?-hápogta, nekem meg már szinte vöröslött a fejem a levegőhiánytól, hogy ki ne röhögjem szegényt. Hisz honnan tudhatta volna? Jeremy nem olyan idióta rózsaszín naciban járkáló piperkőc. Igazából így meg nem lehetne róla mondani, hogy a másik csapatban játszik. De akkor is! Ez... hát erre szavak sincsenek!

-Teljesen.-válaszoltam, de végül nem bírtam tovább, és kitört belőlem a féktelen nevetés, majdnem a földön fetrengtem.

Hirtelen két erős kar fonódott a derekam köré, és szorosan húzott magához. Még akkor is rázkódtam egy kicsit a testem, de nevetésem lassan elhalt.

-Nem ér kinevetni.-mormolta a fülembe kicsit azért méltatlankodó hangon, de éreztem a hangján, hogy nem bántottam meg. Ez azért megnyugtatott. De ahogy éreztem hűs leheletét a fülem tövénél eszembe jutott valami nagyon fontos.

-Edward...-kezdtem tétova hangon, és finoman kibontakoztam az öleléséből, hogy szembe fordulhassak vele. Az arcán valami nem teljesen oda illő suhant át, de nem igazán tudtam az érzést azonosítani, mert hamar rendezte vonásait.

-Igen?

Nem tudtam, hogyan kérdezzem meg. Mi van, ha ez egy érzékeny pont nála? Vagy hülyének fog nézni? Vagy... áhh, tudom is én...

A padlót tüntettem ki figyelmemmel, miközben azon gondolkodtam, hogy ezt hogy a fenébe kérdezzem meg tőle. Jobb lett volna bele se kezdeni... de akkor is, tudnom kellett! Hisz ez azért sok mindent befolyásol majd... gondolom.

-Öhmm... izé...-vacilláltam, de aztán inkább megráztam a fejem.-Nem, hagyjuk. Nem lényeges.-mosolyogtam rá, de belül szidtam magam, hogy milyen egy gyáva nyúl vagyok.Ő összevonta szemöldökét, és az államnál fogva gyengéden felemelte a fejemet, hogy a szemembe nézzen. A pillantása egyszerűen elbűvölt...

-Bella-a hangja hihetetlenül gyengéden csengett.-Nekem bármit elmondhatsz.

-Hát... hogy te vámpír vagy...-kezdtem, de meg is akadtam. Lehet ilyesmit tapintatosan kérdezni? Uhh, te jó ég!

-Igen.-válaszolta, de láttam az értetlenkedést a szemében, talán még egy kis félelmet is, de lehet, csak képzelődtem.

-Hát és... szóval... neked... nem rossz... a közelemben?-nyökögtem, mint egy idióta, de nem mertem a szemébe nézni. Istenem, mindig rácsodálkozok milyen betoji tudok lenni...

-Miért lenne rossz? Bella, te vagy a legjobb dolog, ami valaha is történt velem.-simított végig az arcomon. Még mindig nem érti!

-Nem így értettem.-mondtam de baromira nem akaródzott folytatnom. Most mit mondtam volna? "Edward, nekem is van vérem, nem akarod véletlenül kiszívni?"

Ez tiszta őrültség!

-Hanem hogy?-feszegette a témát tovább és bár a hangja türelmes volt, én azért éreztem, hogy most már nagyon kíváncsi.

-Hát... nekem is van vérkeringésem... és amikor először találkoztunk... szóval...-nem tudtam folytatni, mert Edward felnevetett. De úgy igazán, teli tüdőből kacagott, még sosem láttam így. Elvarázsolva hallgattam a hangját és még felhúzni is elfelejtettem magam azon, hogy kinevetett.

-Elképesztő vagy.-motyogta a hajamba még mindig kuncogva, miközben szorosan magához húzott.

-Hmm... most én nem értelek téged.-mosolyodtam el, miközben mélyen beszívtam kábító napfény illatát.

Két keze közé temette az arcomat, és olyan szerelmesen nézett rám, mintha én lennék a világ közepe. A szívemet melegség járta át.

-A te illatod sosem úgy csábított. Nagyon intenzíven hatott rám mindig, de nem a vámpír felemre. Első alkalommal pedig azért viselkedtem úgy, mint egy őrült, mert még sosem éreztem ilyet azelőtt és egyáltalán nem értettem, mi ez. Megijedtem az erősségétől, ahogyan vonzottál magadhoz, mikor még nem is ismertelek.-magyarázta lágy hangon.

-Oh.-ez aztán az értelmes válasz. De nem tudtam mást kinyögni. Tudtam, hogy a vadászoknak alapjába véve csábítóbb illata van, hogy a vámpírok inkább őket célozzák meg. De olyanról még soha nem hallottam, hogy miként csábítja ez az illat őket.

-Nem kéne pihenned? Nem tudom, hogy zajlik ez az egész nálatok, de fáradtnak tűnsz.-simított végig finoman az arcomon.

-Beszélek Miriékkel, úgyis sok minden történt mostanság.-mondtam kikerülve a kérdést, mert igazság szerint úgy éreztem magam, mint aki most futotta végig a maratont emberként.

-Ahogy gondolod. Én haza megyek addig.-homlokon csókolt, majd ablak felé fordult.

-Nem lenne egyszerűbb az ajtón?-szóltam utána, és nem tudtam leplezni a hangomban az aggodalmat. Oké, hogy vámpír, és ez meg se kottyanna neki, de akkor is. Mióta lettem én ilyen?

-Ez gyorsabb.-válaszolta egy féloldalas mosoly kíséretében, és láttam a szemében, hogy most jól megnöveltem az egóját. Csak megadóan fújtam egyet, mire rám kacsintott és már ott sem volt.

Nagyot sóhajtva mentem le a nappaliba, de Jeremy és Miranda sehol nem voltak.

-Srácok!-szóltam kicsit hangosabban, bár tudtam, hogy ha a házban lennének, meghallottak volna egyébként is.

Lehet, hogy gyakorolnak...

Felkaptam a tavaszi kapucnis dzsekimet, és kiléptem a szemerkélő esőbe. Megkerülve a házat, elindultam az erdő mélye felé. Nem kellett sokat mennem, és kiértem egy eldugott, nagyobb tisztásra, ahol Jeremy és Miri épp laposra verték egymást.

-Hé, Bells! Azt hittem épp romantikáztok a lovagoddal.-szólt oda Jeremy, miközben épp kitért Miri egyik rúgása elől.

-Tényleg, mi volt Edwarddal? Sikerült végre beszélnetek?-kérdezte Miri, egy akkora jobb horgot adva ellenfelének, hogy az már nekem fájt.

-Ez csúnya volt.-jegyeztem meg, de Jeremy se tudta hirtelen merre van jobbra, és merre balra.

-Upsz, ez kicsit erős lett. Ugye jól vagy?-kapta a szája elé a kezét Miranda, és oda szaladt Jeremyhez.

-Jól vagyok, bár az egómat elég rendesen lerombolta, hogy egy csaj ütött ki.-válaszolta Jer, mire mindketten megnyugodtunk.

-Nagy hírem van gyerekek.-haraptam be a számat vigyorogva.

-Összeházasodtok?!-sipította Miri izgatott hangon, mire csak a szemem forgattam. Ma délután jöttünk össze, ő meg már az esküvőt tervezi! Atyaég!

-Jesszus, dehogy! Átváltoztam!-jelentettem be, mire már csak azt vettem észre, hogy a fűben fekszem, és épp Miri és Jeremy ölelése szorítja ki belőlem a szuszt.

-Gyerekek, örülök meg minden, de nem ártana egy kis levegő.-fulladoztam alattuk, mire leszálltak rólam és felálltunk.

-Ez csodálatos! Úgy örülök neked! Milyen volt?-faggatott Miri izgatottan, miközben letelepedtünk a nedves üde zöld fűbe.

-Nagyon... furcsa.-válaszoltam kis idő gondolkodás múlva. Azt hiszem ez a megfelelő szó az áltéltekre.-A szüleimet láttam. Nem mint egy látomást... tényleg ők voltak. Jó volt látni őket ennyi év után.-mondtam mosolyogva, először nem éreztem végtelen szomorúságot, ahogy rájuk gondoltam.

-Hű. Akkor emlékezetes lehetett.-jegyezte meg Jeremy óvatosan, jól tudták, hogy anyu és apu nálam igen kényes téma. Én csak bólintottam, és megeresztettem egy mosolyt.

-Máshogy érzem magam. Nem rossz értelemben, hanem olyan, mintha fordult volna egyet a világ. Maga a tudat, hogy mennyi idő áll előttem. És úgy egyáltalán, úgy érzem, mintha újjá születtem volna.-magyaráztam azt a számomra leírhatatlan érzést, ami az átváltozás óta átjárja a lényemet. Nem vagyok megrémülve, sokkal inkább az újdonság varázsa kerített hatalmába. És most, hogy Edwarddal együtt vagyunk, úgy érzem, nem is lehetnék boldogabb.

-Pontosan tudom, mire gondolsz.-mosolygott rám Miranda.

-Kipróbáljuk, mit tudsz babám?-húzogatta a szemöldökét kihívóan Jeremy. Röhejes volt, de felnevettem.

-Állok elébe.-pattantam fel a földről, Miri pedig kivonult a tisztás szélére és felült egy fára.

Én megálltam Jeremytől kábé 5 méterre és vártam, hogy kezdeményezzen. Nem tétovázott, nekem ugrott. Élveztem a harcot, valahogy feltöltött energiával, csak erre koncentráltam, az adrenalin végigszáguldott az ereimen, miközben szinte táncoltunk Jeremyvel. Egy tánc volt, és ha valamelyikünk elvétené a lépést, az veszítene. Ismertük egymás rezdüléseit is, sokkal nehezebb volt őt meglepni, mint egy ismeretlen ellenfelet.

De élveztem minden pillanatát, hisz ez nem vérre menő küzdelem volt, és mindketten tudtuk, hogy egyikőnknek se eshet baja.

Addig-addig ügyeskedtünk, hogy mindketten a fűben kötöttünk ki nevetve.

-Bells, lehet hogy ezt fel kéne függesztenünk akkorra, mikor nem lesz minden tiszta víz és sár.-lihegte Jeremy.

Egy pillanatig gondolkodtam, de aztán gonoszul elvigyorodtam.

-Csak szeretnéd öcsi!-mondtam, majd felpattantam, és elölről kezdtük az egészet.

-Khmmm gyerekek, nem azért, de azért ezt nem nagyközönség előtt kéne.-kuncogott Miranda.

-Tessék?-fordultam oda egy pillanatra, és ez elég is volt Jeremynek, és egy pillanattal később egy sáros pocsolyában találtam magam.

-Ó, ha tudnád, mennyire el leszel gyepálva tesó!-prüszköltem, és max sebességre kapcsolva neki ugrottam.

-Állok elébe kiscica!-röhögött Jeremy.

-Na, tudod ki a kiscica!-kezdett felmenni bennem a pumpa, és hálából elhajítottam, de úgy, hogy fenn is akadt az egyik fa ágai között.

Úgy nézett ki a szentem, mint egy vizi szörny. Csurom víz volt, és még meg is lett spékelve némi falevéllel.

-Most már fejezzétek be, nem biztos, hogy ezt a Cullen család előtt kéne!-csattant fel Miranda.

-Hogy mi?!-pördültem meg ijedten, és magam előtt láttam a komplett famíliát szélesen vigyorogva.

Basszus!

A (számomra) kínos csendet Jeremy kétségbeesett kiáltása törte meg.

-Srácok, szedjetek le!

Erre már nem bírtam tovább, kitört belőlem a nevetés, de nem csak én voltam így ezzel, hanem mindenki.

-Azt hiszem, levakarom a fáról a dicső lovagot!-mondtam, és azzal ott hagytam a díszes társaságot. Komolyan, csak én lehetek ilyen szerencsétlen, hogy a szerelmem családjának így mutatkozzak be. Könnyed, gyakorlott mozdulatokkal kapaszkodtam fel a fára, hogy leszedjem ezt a szerencsétlent.

-Na, gyere te Loch Nessi szörny!-ő csak dörmögött valamit az orra alatt arról, hogy ő nem is az, meg én se nézek ki jobban, de nem nagyon foglalkoztam vele.

Azzal valahogy segítettem neki kikászálódni az ágak fogságából és leugrottunk a fáról.

Istenem, megint ez a kínos csend! Nem akarom tudni, hogy nézek ki.

-Szerintem, menjünk haza, mielőtt elkezd megint zuhogni.-jegyezte meg Miri az eget vizslatva.-Közel lakunk, ha gondoljátok szívesen látunk titeket is.-fordult Cullenék felé.

-Köszönjük, elfogadjuk a meghívást!-bólintott mosolyogva Carlisle. Kicsit oldódott a hangulat.

-Akkor próbáljátok tartani a lépést.-vigyorodott el Miranda, majd ránk kacsintott. Én csak égnek emeltem a szemem, de Jeremy szemében gyermeki izgalom gyulladt. Na, mondhatom, szépen bemutatkozunk.

Megcsóváltam a fejem.

-Ahogy öregszenek, úgy fejlődnek vissza agyilag.-morogtam az orrom alatt.

-Ne aggódj, te még nem láttad Emmettet elemében.-suttogta a fülembe egy bársonyosan búgó hang. Bele is borzongtam. Éreztem Edward hangján, hogy mosolyog.

-Induljunk.-mondtam végül, és én is neki iramodtam. Hallottam, hogy jönnek a többiek is, azért nem szaladtam teljes sebességgel, de még így is előttük jártam jó pár méterrel, csak annyival, hogy még lássák, merre kell menni.

Hamar megérkeztünk a házhoz, és a nappaliba vezettük őket.

Én és Jeremy felszaladtunk átöltözni, és rendbe szedni magunkat az előbbi sárfürdő után. Felkaptam egy olívazöld felsőt és egy tiszta farmert, majd kifésültem a hajamat, ami külön kihívást jelentett, de hősiesen megbirkóztam vele.

Mire lementem, már Jeremy is ott volt, mindenki a nappalinkban ült.

-Én Carlisle Cullen vagyok, és ez itt a családom. Ti tudjátok, mi kik vagyunk. De mi semmit se tudunk rólatok. Meséljétek el, kik is vagytok valójában!-kért minket Dr. Cullen. Még a kórházból emlékeztem rá, és most is nyugalommal töltött el a személyisége. Valahogy ez sugárzott belőle.

Miranda rám nézett, és én értettem a ki nem mondott kérdést. Bólintottam, és elhelyezkedtem a sarokban álló fotelben. Miranda mesélni kezdett, én pedig csöndben figyeltem az arcokat. Mindegyiken azonos érzelmek suhantak át. Edward persze már tudott mindenről, de feltűnt nekem még valami... Alice nem tűnt meglepettnek. Miért?

-Szóval akkor én a vámpírháborúkban Bella édesanyjával küzdöttem?-kérdezte Jasper elképedten. Én csak bólintottam.

-Emlékszel az első tesi órára? Amikor a medálomról kérdeztél.-kérdeztem, mire ő biccentett.- Akkor láttam meg a vágást a karodon, onnan ismertelek fel. Anyu sokat mesélt nekem a harcokról, és rajta is volt egy sérülés, amit még te okoztál neki, akkor mesélte el, mi volt. Azért voltam még a szokásosnál is furcsább akkor. Kissé sokkoló volt a dolog.-mosolyodtam el.

-Ezt megértem. De nekem is ismerős voltál. Elképesztő, mennyire hasonlítasz édesanyádra. Csak a szemed más színű.-mondta Jasper.

-Igen, mindenki ezt mondja.-hajtottam le a fejem.

-Van még itt valami...-szólt közbe Jeremy, én pedig rákaptam a tekintetem, kérdőn néztem rá.

-Miről van szó?-kérdezte Carlisle a tőle megszokott nyugodtsággal. Edwardra néztem, aki szintén épp engem nézett. Hirtelen már egyáltalán nem érdekelt, mit akar Jeremy mondani, csak vele akartam lenni. Komoly erőfeszítésembe telt megülni a fenekemen, mikor annyira messze volt tőlem.

-Na jó! Ti ketten üljetek egymás mellé, mert nem bírom elviselni Edward érzéseit, Bella téged meg rossz nézni is!-mutatott kettőnkre Jasper szenvedő mártír arccal, mire mindenki somolyogni kezdett, én meg olyan vörös lettem, hogy azt hiszem egy stop lámpa is sápadtnak tűnt volna a fejem mellett.

Edward is eléggé zavarban volt, mert a haját turkálta és gyilkos tekintettel méregette bátyját.

-Én csak jót akartam!-emelte fel Jasper a kezét védekezően, de kaján vigyor virított a képén.

-Ugyan, gyerekek! Ez már nyílt titok! Egyébként Emmett bácsi nagyon is kíváncsi a részletekre, úgyhogy majd fogadlak titeket a rendelőmben elbeszélgetésre. Tudjátok, felvilágosítás, meg hasonlók.-dörzsölte Emmett hatalmas lapát kezeit egy arcrepesztő vigyor kíséretében. Oké, ez azért elég durva volt! Zavaromban azt se tudtam, mit csináljak, körülbelül úgy nézhettem ki, mint egy rángó görcsös, a kezeimet tördeltem, meg izegtem-mozogtam a fotelben.

Rosalie egy olyan taslival jutalmazta drága ura megmozdulását, hogy azt csodálom, hogy a fején maradt a nyaka ennek a majomparádénak.

Edward kihasználva a pillanatnyi zűrt, hogy mindenki Emmettékre figyel, ahogy Rosalie éppen "neveli" a férjét, észrevétlenül mellettem termett és a fotel széles karfájára telepedett.

Sokkal jobban éreztem magam most, hogy itt volt mellettem, éreztem a közelségét, az illatát.

-Tehát mit is akartál mondani?-köszörültem meg a torkom Jeremy felé fordulva, mert Rose-ék már túlságosan is belementek a hálószobán belüli életük tárgyát képező vitába.

-Azt, hogy attól, hogy a Cullenék nem bántják az embereket, más áthaladó nomádok fogják. Kötelességünk megállítani őket. De csak úgy hagyni fogjátok, hogy megöljük a fajtátokat a területeteken?-Jeremy igencsak fontos dologra világított rá, és nem éppen finom stílusban. Kissé nyers volt önmagához képest.

Az összes Cullen a családfő felé nézett. Ez egy elég kényes kérdés.

-A nomádokat figyelmeztetni szoktuk, hogy ne vadásszanak a területünkön, de mindazonáltal azt is tudjuk, hogy nem tudunk titeket ebben megakadályozni. Tudom mit jelent egy küldetést a vállunkra venni. Ember koromban pap voltam. Úgyhogy ebben nem akadályozhatunk meg titeket, miután ti is megtűrtetek, mi is megtesszük. Békés szándékaink vannak, nem fogunk titeket hátba támadni, ezt megígérhetem.-bólintott komolyan Carlisle, és éreztem, mekkora áldozat is volt ez tőlük, hisz ellene vannak az erőszaknak.

-Cserébe mi megígérjük, hogy egyetlen barátotokat se fogjuk bántani, akármilyen életmódot folytat is. Csak szóljatok, ha jönnek, és nem megyünk járőrözni.-mondtam, és láttam, hogy megkönnyebbül mindenki nagyjából.

-Olyan szépek vagytok így együtt!-jegyezte meg Alice szélesen mosolyogva.

-Naná, hogy szépek, elvégre mi hoztuk őket össze!-kacsintott Miri Alicere, mire mindenki felkapta a fejét.

-Hogy mi???!!!!