28.Fejezet-Régi ismerős

28.Fejezet

Régi ismerős

Hát hello!

Azt hiszem, nem lehet panasz, mert hamar hoztam frisst... egy jó köcsög függővéggel megspékelve. Bár ezt már megszokhattátok :P Most elég sok közlendőm lenne, úgyhogy lehet készülni a kisregényre :D

Először is a múltkori fejezetnél azt hiszem eléggé kiakadtam, s mégse vettétek komolyan, csak páran kaptak a fejükhöz. Tényleg, baromi hálás vagyok nektek, mert nélkületek nem így lennének a dolgok, a ti visszajelzéseitek miatt tudok fejlődni, és előre haladni. 

DE!

Számtalanszor elmagyaráztam nektek, miért fontos a kommentár. Hogy csak egy hétköznapi példát mondjak, írsz egy házi dolgozatot, vagy esszét, amivel nagyon sokat dolgozol, és mindent beleadsz, hogy jó legyen.

Aztán a tanár nem foglalkozik vele. Elolvassa, talán még jó is, amit írtál, de nem kapsz rá jegyet, ami úgymond a jutalma a munkádnak, egy mérce, hogy megmutassa, mennyire sikerült teljesítened.

Jól esne?

Nekem se esik jól, hogy egyre kevesebben írtok. Megköszönném, ha ebbe belegondolnátok.

Akinek nem inge, ne vegye magára, mert akik kommenteltek, azoknak NAGYON NAGYON köszönöm, és nekik is küldeném ezt a fejezetet :)) Egyébként örülök, hogy megmozgatta a fantáziátokat, ki is törte be az ablakot :D

És a másik közlendőm, hogy pár fejezet múlva (nem tudom pontosan, mennyi) a történet végére érünk. Bizony, ennek is eljön lassan az ideje :) a csöpögős beszédet majd az utolsó feji után írom meg.xD

Eredetileg terveztem folytatását a történetnek, de idő közben rájöttem, hogy a fanfiction hiába, lehet akármennyire egyedi, megköti a kezemet, ez Stephenie Meyer világa, és bár imádom, és szerintem fantasztikusat és maradandót alkotott a fantasy területén, de mégsem az enyém, nem érzem magam benne igazán otthon:) Ezért visszatérek majd a saját történetekhez, és remélem azokra is kíváncsiak lesztek:)

Na, ennyi lenne:D

puszi nektek és jó olvasást

mesi28

/Edward szemszöge/

Majd felrobbanok az idegességtől, és a tudattól, hogy tehetetlen vagyok. Még csak egy fél órája ment el, és már majd beleőrülök a hiányába. Már bánom, hogy nem használtam ki az utolsó alkalmat, hogy vele lehessek. Nem voltam mellette, amikor még lehetőségem volt rá, csakis a büszkeségem miatt. Amikor mindenki elbúcsúzott tőle, én csak álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség, pedig legszívesebben szorosan a karjaimba zártam volna. Sőt, el se tudtam volna engedni. Ebben biztos vagyok.

Meg se próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Az ég szerelmére, semmi sincs rendben! Bella talán máris veszélybe került, és nem lehetek ott, hogy megóvjam őt! Igaz, hogy neki sosem volt igazán a védelmemre szüksége. Mindig úgy képzeltem, hogy ha egyszer igazán fogok valakit szeretni, mindentől meg fogom védeni. Erre tessék.

Fel-alá járkáltam a nappaliban, a többiek azóta haza mentek, de én itt akartam lenni, mikor Bella jelentkezik. Miri a kanapén ült teljesen nyugodt arccal és a szemével követett engem.

A gondolatai már közel sem voltak ennyire békések, és mindent láttam, csak azt nem, amire igazán szükségem volt: információ. Tudni akartam, hogyan zajlanak az ilyenek, mennyi az esélye, hogy Bella megsérül, egyáltalán hol van pontosan. Legszívesebben azonnal utána eredtem volna.

-Az istenit állj már meg egy pillanatra, mert már jojózik a szemem!-csattant fel Miri minden előzetes "jel" nélkül.

Szinte meg se hallottam amit mond.

-Nem kellett volna elengednem. Mekkora marha vagyok!-idegességemben a hajamba túrtam és továbbra se tudtam megnyugodni.

Hirtelen két kéz nehezedett a vállamra, és egy megértően csillogó sötétbarna szempárral néztem farkasszemet.

-Na, figyelj ide! Én is aggódom értük. De azzal nem segítesz, ha toporzékolsz.

-Semmivel se segítek Miranda!-szúrtam közbe, de rám se hederített.

-Mondd csak, ha teszem azt, Esme-éktől távol élnél, és elrabolnák őt, Carlisle pedig felhív, mennél?

-Persze, hogy mennék! Miféle kérdés ez?-forgattam a szemem.

-Bella számára Chirstian és Melissa azt jelenti, amit neked Carlisle és Esme. Ebbe gondolj bele! Egyébként pedig te még nem láttad a barátnőmet úgy igazán harcolni. Félelmetes ellenfél, és elég stram lány. Nem lesz semmi baja.-lágyult el a hangja a mondandója végére. Ebbe nem tudtam belekötni. Pontosan tudtam, hogy ha Carlisle és Esme lenne ilyen helyzetben, én is megállíthatatlan lennék. Már bántam a viselkedésemet, hisz nem is Bellára haragudtam, csak borzasztóan féltettem. Mégis megbántottam őt. Láttam a szemében, ahogy rám nézett.

-Pontosan tudom, hogy harcol, volt szerencsém hozzá.-válaszoltam, mire Miranda szemei kikerekedtek.

-Tessék?!-krákogta, és kezei lehullottak rólam, majd a lábai is feladták és lerogyott a kanapéra. Kellett pár másodperc, amíg össze tudta szedni magát.-Azt hiszem, itt az ideje, hogy beszélgessünk Rómeó!-köszörülte meg a torkát, és megpaskolta maga mellett a helyet.

Vonakodva leültem rá, és töviről hegyire elmeséltem, mi történt a sikátorban pár hónappal ezelőtt.

-Bella mindig a legjobb sztorikat hagyja ki! Bár az is igaz, hogy az elején nem igazán voltam oda értetek. Veszélyforrás volt a szememben az egész Cullen család, veled az élen.-mutatott rám. Őszinte volt, és ezt értékeltem.

-Miranda, utána kell mennem. Én nem bírok itt ülni!-néztem rá kétségbeesetten.

-Nem-nem.-rázta Miri a fejét.-Verd ki a fejedből, megígértem Bellának, hogy nem engedlek utána. Én halott ember vagyok, ha te megjelensz ott. Amúgy sem tudod, hol is van az az ott. És én meg nem vagyok hülye, nem fogom elárulni!-mondta határozottan, és szándékosan másra gondolt. Az biztos, hogy a mellébeszélés (esetünkben "mellégondolás") nagyon ment neki.

-Ne haragudj, de szerintem azzal nem könnyítenéd meg a dolgokat, ha oda mennél.-mondta néhány másodperc hallgatás után.

/Bella szemszöge/

Az üvegszilánkok mint a csillogó vízcseppek a levegőben, kristályokként repültek felém. Felkaptam a babát, és elfordulva a saját testemmel védtem. Szegény sírni kezdett, én pedig elnyomtam egy fájdalmas sikoltást. Egy éles üvegdarab átvágta a felsőm anyagát, és a hátamba állt.

Kétségbeesetten forgott az agyam, hisz Marionnal a kezemben lehetetlenség harcolni.

Ez alig pár másodperc alatt játszódott le, minden olyan gyorsan történt, hogy még a gondolatot se tudtam befejezni magamban, máris valami nekem ugrott.

Lerúgtam magamról, mire a vámpír a falba csapódott. Pillanatok alatt megtelt a szoba vicsorgó, harcra kész vámpírokkal, szemükben pedig minden mást elvakító bosszúszomj úszott. Vadállatiasan morogtak, és lassan méregettek, mint egy nagymacska az áldozatát.

-Isabella Swan...-mondta lassan ki egy vörös hajú nő a nevemet.-Mintha csak az anyádat látnám... úgy gondoltam, rajta fogom megbosszulni, hogy az egész klánomat kiírtotta, de végül is... te is megfelelsz a célnak.-piszkálta unottan a körmeit, majd égő vörös szemeit rám függesztette, és gúnyosan elmosolyodott, ami a végén már vicsorgásba torzult.

A pánik kezdett elhatalmasodni rajtam. Ennyi vámpírral még akkor se nagyon bírnék el, ha nem lenne egy csecsemő a karjaimban.

Hirtelen nagy robajjal berobbant az ajtó, és ebben a pillanatban elszabadult minden. Hihetetlen csete-paté kerekedett, de én nem maradhattam. Muszáj Mariont megvédenem.

Így hát az erdő felé kezdtem szaladni. A vámpírok nem tudtak követni a sebességemnek köszönhetően, Marion pedig arcocskáját félősen a pólómbe rejtette. Nem tudtam, hová tartok, vagy hogy mit tehetnék. Bosszantott a tudat, hogy nem harcolhatok, mikor szükség lenne rám, de azzal is tisztában voltam, hogy Mariont meg kell védenem. Megálltam, hogy egy pillanatra kifújjam magam, mikor ismerős illatot sodort felém a szél. Bár már nagyon régen nem éreztem ezt, mégis felismertem.

-Norah!-szóltam megkönnyebbülve, és kifújtam az eddig benn tartott levegőt.

-Szia Bellus!-csilingelte, miközben könnyedén leugrott a fáról, ahol eddig tartózkodott. Rövid szőke haja most is borzas volt, zöld szemei élénken csillogtak. Elég furcsa lány volt, de imádtam a személyiségét. Vidám, kissé szertelen, de örül az életnek. Az idegeimre megy néha, de nem lehet nem szeretni.

-Norah, nagyon figyelj rám! Ő itt Marion, Chris lánya. Elég nagy balhé van a háznál, és vissza kell vinnem, de nem tudok egyszerre harcolni és vigyázni a kicsire. Vidd őt biztonságos helyre, és hívj erősítést.

-Vettem csajszi!-kacsintott rám, majd kinyújtotta a karját, és én óvatosan a karjaiba helyeztem Mariont.-Na, gyere csöppség.-gügyögött neki, miközben elfutott, én pedig visszafordultam, hogy segíthessek a többieknek.

Olyan gyorsan szaladtam, mint még soha. Féltem, hogy mi történhetett. Nemsokára meg is láttam a házat, ami most már nem egy boldog családi otthonra hasonlított. Hatalmas volt a felfordulás, a halál mindent bejárt. Úgy láttam most ezt az egészet, ahogy még sosem. Mindig úgy kezeltem, mint egy szent küldetést. De ahogy láttam, hogy mindenki szenved... vajon változtat valamin is az áldozatunk? Az akiket megmentettem eddig, nem haltak-e meg másképp, máshol, máshogyan? Nem volt ugyanolyan borzalmas veszteség? Kegyetlen a világ. És hiába próbálok, nem tehetek ellene semmit...

Márpedig muszáj lesz megpróbálni!

Megráztam magam, és nekiugrottam az egyik vámpírnak, aki megpróbált Jeremyre támadni. Innentől fogva minden figyelmemet a csatára fordítottam, és a zavaró gondolatokat, amik elmémet ostromolták későbbre száműztem. Ráérek még gondolkodni.

Az a vörös hajú nő, aki még a szobában megszólított elkezdett az erdő felé rohanni... nem tudom miért, de késztetést éreztem, hogy utána eredjek. Nem is tétováztam tovább, szaladtam teljes erőmből, a külvilág zöld masszává vált mellettem, mégis mindent éreztem. Ösztönös volt, s mélyről fakadó. Már egy ideje futottam, de még mindig nem láttam magam előtt, pedig már be kellett volna érjem. Hirtelen megálltam.

Nem is tudom, olyan furcsa érzésem volt... beindult a belső vészjelzőm, és feltűnt, hogy már a csata zajait se hallom. Felgyorsult lélegzetem lecsillapítottam, és koncentráltam.

Hallottam az erdő apró neszezéseit, de ezenkívül még valamit... lépteket. Macskaszerűen halk, puha ragadozói lépteket. Lehunytam a szemem, és tovább figyeltem. Hallottam, ahogy megtorpan, majd elrugaszkodik a földtől, és...

Ebben a pillanatban kipattantak a szemeim, és egy gyors mozdulattal elkaptam a torkánál, majd a földre taszítottam. Erősen tartottam, miközben rátérdeltem a mellkasára és a kezeit is leszorítottam.

A vörös hajú nő csak nevetett, gúnyosan és keserűen, láthatóan nem érdekelte, hogy simán végezhetnék vele.

-Ki vagy te?-kérdeztem a torkát szorítva. Tudnom kellett.

-Ismerlek Isabella Swan. Mindent tudok rólad és a kis románcodról az aranyszeművel.-kuncogott idegtépően.-Ismerem az életed... tudom, kik fontosak a számodra. Mindent tudok!-nevetett még mindig.

-Figyeltél engem? Miért? Gyerünk! Mondd meg!-szorítottam még jobban, de közben én is ziháltam. Kémkednek utánam.

-Bosszú! Mindenkit utol ér egyszer. Te se menekülhetsz előle.-suttogta, majd megint hátborzongatóan kacagni kezdett.

-Mi a neved?-faggattam tovább.

-Victoria.

-Többen is vagytok?

-Ó, azt meghiszem kicsi Bella!-hallottam meg a hátam mögött egy negédes hangot, majd már csak azt éreztem, hogy egy fához dobnak, ami megreccsent a lendülettől. Nyögve csúsztam le a földre, és felemeltem a fejem. Két vámpír állt Victorián kívül előttem.

Az egyiket még soha életemben nem láttam. De a másik... a másikat nagyon is. Sötétbarna bőr a vámpírok sápadtsága alatt... hosszú fekete haj... és ugyanaz a vörösen izzó kegyetlen szempár.

Ő volt az!

Ő ölte meg a szüleimet!

-Legutóbb nem igazán volt alkalmunk megismerkedni Bella. De ezt most bepótoljuk.-emelt fel a hajamnál fogva, hogy a szemembe nézzen.

-Undorodom tőled.-köptem remegő hangon.

-Ó, édesem. Nem tanítottak jómodorra, igaz?-kérdezte, és újra a fához vágott.

Hát itt a vége a játéknak...

/Edward szemszöge/

Már fél napja várjuk a telefont... nem bírom tovább!

-Miért nem jelentkeznek már? Mi tart eddig?-kérdeztem ingerülten.

-Nem tudom... lehet, hogy csak rengeteg a dolguk, tudod azért ott is elég zűrös a helyzet.-magyarázkodott Miri az ajkát rágcsálva, de ezzel csak engem és talán saját magát akarta nyugtatgatni. Az agya már a legrosszabb rémképeket vetítette, habár igyekezett elnyomni magában őket.

-Edward, a szemeid éjfeketék. Menj el vadászni, csak magadat kínzod!-mondta Miranda, de én a fejemet rázta.

-Nem azért feketék... csak aggódom Érte.-temettem a kezeimbe az arcomat.

-Talán, ha eltereled a gondolataidat, könnyebb lesz. Nézd, tényleg tudom, mit érzel, de ilyen egy vadász élete. Nem ez az első, és nem is az utolsó, hogy csatába kell mennie. Én is voltam már sokszor. Ezt a feladatot osztotta a fajtámra a sors. Veszélyes, igen. De alapos kiképzést kaptunk. Te féltenéd Jaspert, ha el kéne mennie harcolni? Nem, mert erre termett. Egy igazi katona. Bella is ilyen, bár kicsit másképp, és női verzióban.

-De Ő annyira törékeny...

-Azt te csak hiszed, Rómeó! Az én barátnőm bármit képes túlélni! Csak te a gyengébbik oldalával szembesültél. Az érzéseivel szemben ő is védtelen, mint ahogy mindenki. Ellened mindig védtelen volt, habár ő elég későn döbbent erre rá.-mosolygott Miranda. Hihetetlen, mennyi pozitív energia áradt a szavaiból, még egy ilyen helyzetben is.

-Aliceszel nagyon hasonlítotok egymásra.-jegyeztem meg.

-Nos, hát jól kijövünk. Megegyeztünk abban, hogy mindketten borzalmasan szerencsétlenek vagytok, és megoldottuk helyettetek a dolgot.-kacsintott, és tényleg, kísértetiesen emlékeztetett a kedvenc hugicámra. Fogadok, hogy épp otthon pattog, hogy ő bizony tudni akarja, mi történik, ide akar jönni, és még Jasper se képes egy helyben tartani.

Várjunk csak...

-Miri, te honnan tudsz Jasper múltjáról?-fordultam oda hozzá.

-Alice mindent elmesélt nekem a családotokról, hogy kivel, mi történt, és miért is választottátok ezt az utat. Mivel még soha nem hallottam ilyesmiről, nagyon kíváncsi voltam, és kifaggattam.-válaszolta Miri.

-Megértem. Azért furcsa, hogy még sosem botlottunk vadászokba, elég sok helyen éltünk már emberek között.-gondolkodtam el.

-Tudod, kevesen próbálnak be is illeszkedni, általában elszigetelten élünk és képezzük a kisebbeket, vagy épp ellenkezőleg, az emberi utat választjuk és emberként éljük a mindennapjainkat. Ti pedig elég jól beilleszkedtek az emberek világába, aki kevésbé rutinos, nem biztos, hogy észreveszi a kindertojásba rejtett meglepetést.

Erre felnevettem. Ilyet se hallottam még. Vámpírok, mint csokik. Ez is csak Miri őrült agyából pattanhatott ki.

A telefon éles csörgése hasította át a pillanatnyi csendet, mire megmerevedtem ültömben. Miranda pedig, mint akit puskából lőttek ki, úgy száguldott a telefonhoz.

-Halo!-szólt bele. Valaki halkan és gyorsan duruzsolt a telefonba, úgy, hogy esélyem se volt meghallani, mit mond, ezért inkább Miranda arcát és gondolatait figyeltem.

Egy pillanat alatt futott ki a vér az arcából és váltak a gondolatai összefüggéstelenné. Kezdtem komolyan pánikba esni. Ez nem jelenthet jót.

-Kösz, hogy szóltál, Norah. Hívj, ha megtudsz valamit.-suttogta színtelen hangon Miri, majd letette a telefont.

-Mi történt? Mondd már!-kértem fojtott hangon.

-Baj van, Edward... Bella...