27.Fejezet-Mindig történik valami

27.Fejezet

Mindig történik valami

Hello gyerekek!

Tehát van jó és van rossz hírem:

Kezdem a jóval. Egész hamar össze tudtam dobni a fejezetet, és remélhetőleg a következőre se kell már sokat várni, illetőleg most már én sem érzem úgy, hogy annyira kritikán alulira sikerült volna.:)

A rossz hír: hisztizni fogok.

Ugyanis nem írtok kommentet!!!!

Vagytok 116-an, és 14 kommentet bírtatok kiizzadni. Tényleg, akinek nem inge, ne vegye magára, de én tényleg minden fejezetért megdolgozom! És tudom, hogy sajnos mostanság nem volt olyan gyakran friss, mint az megszokott volt. Tudom. De ettől függetlenül azért kinyöghetnétek három mondatot minimum. Nekem tényleg nem szokásom ezt csinálni, de most KIAKADTAM!!! Eddig nem sikerült ezt elérnetek nálam, de úgy látszik, kénytelen vagyok bekeményíteni. Ez nem ahhoz kell, hogy az egom rendben legyen, hanem ahhoz, hogy tudjam, mi tetszett, mi kevésbé, mi fogott meg benneteket, hogyan látjátok a dolgokat. Sokat segít! Meg egyáltalán, így azt érzem, hogy van értelme annak, amit csinálok. Talán még nyomot is hagy bennetek.

Szerintem nem várok el sokat, de ez csakis úgy működik, ha kétoldalú a dolog.

Nem fogok komihatárt szabni, mert mint már mondtam, nem szeretem. De felmerül a kérdés, hogy ha ennyit nem bírtok megtenni, van értelme annak, hogy én összetöröm magam egy-egy fejezetért???

csak ennyit akartam.

puszi

mesi28

/Bella szemszöge/

Villámló szemekkel meredtem a két leányzóra előttem, akik hatalmas ártatlan szemeket meresztettek. Én meg már azt hittem üldözési mániám van, hogy beképzelem, hogy néha olyan furcsák.

Mindjárt felrobbanok, ráadásul haragudni se tudok rájuk.

-Ne nézzetek rám így! Még a végén nem tudom kitekerni a nyakatokat.-füstölögtem, mire mindenki nevetni kezdett, de azért Jasper maga mellé húzta Alice-t.-Nem bántom, ne izgulj.-szóltam oda neki, mire csak mosolyogva biccentett. Hihetetlen, mennyire óvja még a széltől is a szerelmét.

-Te pedig-mutattam Mirire-Velem jössz és beszélgetünk.-majd kézen fogtam és elrángattam hallótávolságon kívülre.

-Bella, ne húzd fel magad, de amit ti össze szerencsétlenkedtetek, már rossz volt nézni is.-mentegetőzött.

-Végül is igazad van... és köszönöm...-nyökögtem ki nagy nehezen, és megöleltem, majd hozzá fűztem.-De attól még érezd magad letolva.

-Meglesz.-nevetett fel, majd visszamentünk a többiekhez. Miri kellően bűntudatos képet vágva, mintha tényleg veszekedtem volna vele, de Edward, ahogy látom tisztában volt a dolgokkal, mert nagyon vigyorgott. A pillanatnyi csendbe belehasított az ACDC-től a Highway to Hell, amin az egész Cullen család elég nagyot nézett, de most nem volt alkalmam ezen szórakozni, mert szaladtam felvenni a telefonomat.

A kijelzőn Chris neve villogott.

-Halo!-szóltam bele a kütyübe.

-Bella! Ne haragudj, hogy megint hívlak, de hatalmas a baj! Csapda volt a pár hónappal ezelőtti csata. Rengetegen vannak! Elrabolták Melissát, és... kérlek, benned bízom a legjobban, ugye segítesz?-éreztem, hogy a vér kiszalad az arcomból és egyre gyorsabban veszem a levegőt. Christian borzalmasan kétségbe esett. Melissát a második anyámnak tekintem.

-A kicsi jól van?-kérdeztem színtelen hangon. Melnek már szülnie kellett.

-Igen, csak nem érti, hol a mamája, de itthon van velem.

-Rendben, azonnal megyek, ha kell átúszom az óceánt! Szólj mindenkinek, akit ismersz! Kiszabadítjuk Melissát, akkor is ha az életem múlik rajta, ezt megígérem!

-Köszönöm Bella! Hozd a fegyvereket is!

-Persze! Szia!-tettem le a telefont és mit se törődve a nézőközönséggel tornádó módjára mentem fel a szobámba és pakoltam bőröndbe a legszükségesebb dolgokat. Sok mindent elviselek, de azt nem, ha a családomat bántják! Ilyenkor elvesztem az önuralmam.

Előszedtem az ágy alól az utazó táskát, amiben a fegyverek voltak, rengeteg tőr, kard és védőfelszerelés. Mekkora mázli, hogy a táska, amiben vannak simán átmegy a reptér biztonsági rendszerén.

-Bella, mi a fene történik itt?-hallottam meg Edward ideges hangját. Ő az életem, de most még ő sem tud megállítani.

-Szuperhallásod van, hallhattad amit a telefonba mondott Christian. -vágtam rövidre a magyarázkodást. Most tényleg nincs idő szerelmi cívódásra. Ki tudja mi történik épp most Melissával... beleborzongtam a gondolatba, így inkább újból a feladatomra koncentráltam.

-Jer, szólj a reptérnek légyszíves, ha nincs járat, akkor futok.-mondtam normál hangerővel, mire csak egy "oké"-t hallottam a földszintről és aztán pár perccel később már Jeremy veszekedett valami nővel telefonon.

Ki akartam menni a szobából, de Edward elkapta a karom és maga felé fordított.

-Ugye nem gondoltad, hogy itt hagysz egy szó nélkül?-kérdezte Edward ingerülten.

-Edward... nem tudom felfogtad-e, mi történt. Azok, akik felneveltek hatalmas bajban vannak. Elrabolták azt, akit a második édesanyámnak tekintek. És ha nem megyek oda, meg is ölnek mindenkit. És ha mindez nem lenne elég, ez a kötelességem is. Vadász vagyok.-válaszoltam mélyen a szemébe nézve, majd otthagytam... volna, de nem engedett el.

-Nem fogom hagyni, hogy a vesztedbe rohanj Bella! Bármi bajod eshet! És mi ez az egész? Egy szóval nem mondtad, hogy neked háborúba kell menned. Mi folyik itt???-nem tudtam megállapítani, hogy a kétségbeesés, a düh vagy a birtoklási vágy a dominánsabb a hangjában.

-Tudok magamra vigyázni!-szegtem fel a fejem.-Nem lesz bajom, de... Edward, kérlek érts meg!-fogtam könyörgőre a dolgot.

-Már megint nem mondasz el semmit! Bella, ez így nem működik! Nem bízol bennem, hiába bizonyítottam neked! Ez így nem fog menni...-mondta fájdalmasan és megrázta a fejét.

-Ezt nem gondolhatod komolyan...-suttogtam, s szemembe könnyek gyűltek. Aztán felment bennem a pumpa.-Azt hitted könnyű lesz?! Az Isten szerelmére, úgy látszik nem értetted meg, amit mondtam! Nem tudom másképp elmagyarázni! Ez a küldetésem! De tudod mit?! Ha nem az lenne, akkor is mennék, mert a családomról van szó!-emeltem fel a hangomat kétségbeesésemen. Tényleg nem érti??? Vészhelyzet van!

-Úgy látszik, TE nem érted! Belehalnék, ha valami bajod esne.-váltott gyengédre a hangja és közelebb lépett hozzám. Kezét az arcomra helyezte, és az eddig visszatartott könnyeim most eleredtek.

-De akkor is mennem kell!-válaszoltam kissé reszketeg hangon és a táskám megfogva lerohantam a nappaliba. Út közben letöröltem a könnyeim, és Jeremyhez léptem.

-Na mi újság?-kérdeztem halkan.

-Futnunk kell. Nincs járat, csak holnapután legközelebb.

-Annyi időnk nincs, akkor gyorsabbak vagyunk gyalog.-bólintottam, majd félrevontam Mirit.

-Te maradj és figyelj Edwardra kérlek! Nem akarom, hogy utánam jöjjön.-mondtam neki, mire komolyan bólintott és szorosan megölelt.

-Vigyázzatok egymásra és jelentkezzetek, amint tudtok kérlek!-szipogta, pontosan tudta, hogy milyen veszélyes ez az utazás.

-Visszajövünk.-suttogtam, majd elengedtem őt.

A Cullen család még mindig dermedten ült a nappaliban, gondolom, ilyet se láttak még.

Jeremy már teljes felszerelésben állt előttem, persze maszk nélkül, az azért hosszú távon kényelmetlen tud lenni.

Pár pillanatra én is eltűntem, hogy átöltözzek és szoros copfba fogtam hosszú hajamat. Felhúztam a fekete lapostalpú bőrcsizmámat, és megpróbáltam lenyugtatni magamat.

Mikor visszamentem, már Edward is ott állt Cullenék mellett.

Alice hirtelen előttem termett és megölelt. Nem mondott semmit, de éreztem, hogy aggódik értem, és ez az ölelés többet mondott minden szónál.

-Köszi Alice!

Emmett is megszorongatott, majd szépen sorban mindenki, de egyikük se szólt egy szót sem. Mit is mondhattak volna?

Egyedül Ő nem jött oda hozzám, Pont Ő, akire a legnagyobb szükségem lett volna. Szomorú pillantással vettem tudomásul, de Ő ezt nem láthatta, mert még csak rám se nézett. Bántott a dolog, de nem most volt az ideje ezen keseregni. Fájt a szívem, de felemeltem a fejem és összeszorított szájjal tettem a dolgom.

-Induljunk!-mondtam Jeremynek, majd azt a táskát, amiben a ruháink, a fegyverek és egyéb dolgaink voltak, Miri kezébe nyomtam, hogy adja fel gyorspostával és akkor remélhetőleg holnapra ott is lesz.

Kiléptünk az ajtón és a tengerpart felé vettük az irányt.

Nagyon gyorsan futottunk, úgyhogy egy óra alatt odaértünk. Megborzongtam, ahogy a sós szél végigsimította az arcomat. Mintha csak az Ő érintése lett volna... Nem! Nem gondolhatok erre! Koncentrálj, Bella! Más dolgod van!

-Na hajrá!-mondta Jeremy, majd a hullámok közé sétált. Egy pillanatra visszafordultam az erdő felé, s mintha a fák is búcsúztatnának, szomorúan hajoltak meg a vad szél hatására. Mély levegőt vettem és visszafordulva követtem Jeremyt a habokba...

xxx

Már lassan feljön a nap, de még mindig nem látom a partot, pedig már a víz is jóval hidegebb. A közelben vagyunk. Őrült tempóval jöttünk és egyszer sem álltunk meg pihenni. Hiába voltunk ellenállóak, ez azért minket is megviselt. Alig szóltunk egymáshoz, mióta elindultunk. Igazából még örültem is a fizikai megerőltetésnek, így legalább nem tipródtam az Edwarddal való veszekedésünkön. Sejtettem, hogy lesznek súrlódások, de azt nem, hogy ilyen hamar, és ilyen komolyan.

Hisz két napja vagyunk együtt és máris sikerült megbántanunk a másikat. Lehet, hogy mégse vagyunk egymáshoz valók?

Micsoda hülye kérdés! Hát persze, hogy nem! De akkor is szeretem... csinálhatna bármit, nem tudnám őt nem szeretni.

Utálom ezt az érzést és akarok belőle még többet egyszerre. Vajon ez a skizofrénia tünete? Komolyan, azt hiszem ez a legkisebb problémám.

-Akarsz beszélni róla?-szakított ki Jeremy gondolataim közül.

-Mondd csak, te mindenkin keresztül látsz?-kérdeztem fanyarul mosolyogva.

-Hát rajtad nem nehéz, főleg, hogy pelenkás korod óta ismerlek. De ne terelj!-válaszolta.

-Gondolom mindenki végighallgatta a nézeteltérésünket Edwarddal.-húztam el a számat.

-Cicám, ezt még akkor is hallottuk volna, ha nem lenne szuperhallásunk. Zengett tőletek a ház. Egyébként az ő részét is meg lehet érteni. Sosem a nyíltságodról voltál híres.-mondta, én meg nem hittem a fülemnek.

-Az ő pártján állsz?!

-Nem állok senki pártján. Edward félt téged, csak nem tudja kezelni a helyzetet. Te meg bebújsz a csigaházadba és mindenkit kirugdosol onnan, aki eddig bejutott. Csakhogy ez nem megoldás, Bella! Nem zárkózhatsz be mindig!-mondta megértően, de határozottan. Éreztem, hogy igaza van.

-Szerinted kiábrándult belőlem?-böktem ki a legnagyobb félelmemet halkan.

Jeremy felnevetett. De úgy őszintén, telitüdőből. Nem értettem, mi olyan vicces. Már azon voltam, hogy vízbe folytom, mikor végre lecsillapodott és válaszolt nekem.

-Bells, te tényleg vak vagy! Edward a csillagokat is lehozná neked az égről, ha arra kérnéd. Hónapokon keresztül majd összetörte magát, hogy a közeledbe férkőzzön, hogy valahogyan átjuthasson azon a kemény falon, amit magad köré emeltél. És sikerült neki. De te újra és újra ellököd magadtól. Komolyan, néha már sajnálom a srácot. Nem mondom, hogy most igaza volt, mert nem, de csak téged akart megóvni. Sokat jelentesz neki. Többet, mint gondolnád.-fejezte be Jer a monológját, nekem pedig leesett az állam. Szó szerint. Persze, amint sikerült lenyelnem egy adag sós vizet, azonnal be is csuktam.

-Honnan tudod?-dadogtam megilletődve, nem tudtam mást kinyögni. Főleg, hogy (mint általában) megint igaza volt.

-Látom, ahogy rád néz. Amikor megmozdulsz, ő is veled mozdul, szinte öntudatlanul. Olyanok vagytok, mint egy mágnes két ellentétes pólusa. Csak mindketten annyira kétségbeejtően borzalmasan önfejűek vagytok, hogy azt már tényleg mutogatni kéne!

-Kösz az ingyen tanácsadást Mr. Lélekbúvár.-forgattam a szemem, de már megint itt volt az az idegesítő érzés: A fenébe is, igaza van!

Azt hiszem, Anyu után ő ismer a legjobban. Komolyan, könyvet kéne írni az okosságaiból. Persze, folyton lehurrogom, de mindketten tudjuk, hogy úgy ismer engem, mint a saját tenyerét és mindig tudja, mit kell mondania.

-Nézd!-mutatott előre.

Már látszott a part. Ez energiát adott, így belehúztunk és egy-kettőre ott termettünk.

Christian ott várt ránk két vastag törülküzővel a kezében, amit odanyújtott nekünk. Hálásan fogadtuk el, hiszen azért itt lényegesen hidegebb volt, mint otthon, habár ezt a vízben, amíg mozogtunk, nem éreztük.

Csak most néztem meg Christian arcát jobban. Mintha tíz évet öregedett volna. Arca nyúzott volt, szemében nem volt ott a megszokott csillogás, és hiába volt még ereje teljében, úgy mozgott, mintha már rég túl lenne a nyolcvanon. Nem tudtam nézni, hogy így szenved. Nem szóltam semmit, csak szorosan megöleltem őt. Nem zavarta, hogy vizes vagyok, úgy kapaszkodott belém, mintha már csak én maradtam volna neki.

Éreztem, hogy rázkódik a válla. Megijedtem. Még sose láttam őt sírni. Mindig ő volt az, aki tudta, mit kell tenni. Ő volt a biztos pont az életemben anyuék halála után. És most ez az ember itt volt megtörten, tehetetlenül, és a vállamon zokogott, mert elvették tőle azt, aki a világot jelentette számára.

-Ígérem, hogy a föld alól is előkerítjük Melissát. Ígérem.-suttogtam olyan meggyőzően, ahogy csak tudtam. Mindent el fogok követni, és csak remélhetem, hogy ez elég lesz. Abba nem akarok belegondolni, hogy mi van, ha nem.

-Tudom, Bella. Gyertek, a cuccaitok már a házban vannak, és Miranda is keresett már párszor telefonon. Nem lett sokkal türelmesebb az idők folyamán.-mondta Chris, és megpróbálkozott valami mosoly-félével.

Bólintottunk, majd beültünk Christian hatalmas gipjébe, ő pedig feltekerte a fűtést. Gondolt mindenre, az üléseket ilyen védőhuzatok borították, hisz még mindig csurom vizesek voltunk.

Hamar megérkeztünk a házhoz, ami most inkább hasonlított egy katonai erődítményhez, mintsem egy családi házhoz. Nagy volt a sürgés-forgás, és sok volt az ismerős arc is, páran ránk köszöntek, én pedig automatikusan válaszolgattam, bár volt, akiről azt se tudtam, kicsoda.

-Szedjétek rendbe magatokat, a szobátok a harmadikon van a folyosó végén az utolsó kettő. A táskák pedig már benn vannak.

-Köszönjük.-válaszolta Jeremy, majd felmentünk és elvonoltunk egy kicsit.

Vettem egy forró fürdőt és átöltöztem. Máris jobb lett a közérzetem.

Már le akartam pihenni egy kicsit, mikor gyereksírást hallottam a ház valamely szegletéből. Sejtettem, hogy Chris szegény feje nem tud mindennel törődni, úgyhogy úgy döntöttem hasznossá teszem magam, és elindultam, hogy megkeressem a zaj forrását.

A hangot követve az első emeletre jutottam, és benyitottam az egyik fehér ajtón. Ráhibáztam, ez volt a gyerekszoba, és a kicsi benn keservesen sírt.

Besétáltam, és odamentem a bölcsőhöz.

Gyönyörű baba volt hatalmas kék szemekkel és ébenfekete hajjal.

-Szia! Biztos nem tudod, hogy ki vagyok, de én már nagyon vártam, hogy láthassalak.-suttogtam neki kedvesen, ő csak nagyra nyílt szemekkel vizslatott, még sírni is elfelejtett. Ellágyultan néztem rá. Hihetetlenül édes volt, bár nem igazán értettem a gyerekekhez.

Benyújtottam a kezem és lágyan megcirógattam a pocakjánál, mire felkacagott.

-Csikis vagy szépség?-kuncogtam és óvatosan csiklandozni kezdett, mire újra felnevetett.

-Látom, megismerkedtél Marionnal.-hallottam meg Chris hangját a hátam mögül.

-Marion?-fordultam meg könnybe lábadt szemmel.

-Ezt a nevet adtuk neki. Remélem nem baj.-mosolyodott el Christian.

-Jaj, dehogy baj! Köszönöm.-öleltem meg újra.-Anyu is biztos nagyon örülne...-kezdtem, de már nem tudtam befejezni a mondatot, mert hatalmas csörömpöléssel tört be az ablak.