2.Fejezet-Az első nap...megint

2.Fejezet

Az első nap…megint

Bocsi a késésért, először a féltesóm kellett kirugdosnom, aztán meg beszart a net, szal csak itthon tudtam felrakni az új részt.Azért remélem, tetszeni fog!

/Edward szemszöge/

Már megint elköltöztünk. Ezúttal Forksba. Ebben a kisvárosban szinte folyamatosan esik az eső, és alig süt a nap. De nekünk pont ez kell, hisz nem akarunk lebukni.

Első nap az új suliban. Lehet, hogy most izgulni kéne, de engem a legkevésbé sem érdekel…

Ez is csak olyan gimnázium, mint a többi. Halálosan unom már, de a látszatot fenn kell tartani.

Persze Alice még ennek is képes örülni. Reggel, mint egy valóságos tornádó berobbant a szobámba, és elkezdett rendezkedni. Hiába, Alice már csak Alice. Én mosolyogva néztem a ténykedését kedvenc húgomnak, aztán pedig ahogy jött, úgy is távozott: viharosan.

Hamarosan el is indultunk a forksi gimibe, ahol valószínűleg egész nap rajtunk fognak csámcsogni. Éljen…

Alice és Jazz velem jöttek a Volvóval, és Rosék mentek Emmett Jippjével.

Beültünk a kocsimba, én pedig szokásomhoz híven beletapostam a gázba. Na, persze azért nem úgy, hogy szétessen a komplett karosszéria. Nem. Szeretem ezt a kocsit.

Így is az első száz méteren leelőztem Emmettéket, mire a bátyám játékosan morogva utánam szólt. Úgyis tudja, hogy meghallom:

-Várj csak öcsi! Kapsz te még ezért.

Én csak megcsóváltam a fejem, és padlógázzal hajtottam a suliba. Amint odaértünk, Alice mindenkinek odaadta az órarendjét.

-Edward, neked csak a biológia órát nem tudtam elintézni, azon egyedül leszel.-mondta Alice.

-Semmi baj, Alice.-feleltem.

-Oké.-csapta össze apró tenyerét.-Menjünk órára, ne késsünk el az első napon.-kezdett el pattogni a kis energia bomba.

-Majd találkozunk.-intettem oda a többieknek, és elindultam a biológia labor felé, ugyanis ott lesz az első órám.

Csak egyszer kellett ránéznem az iskola térképére, hogy megjegyezzem. Mire nem jó a vámpír memória?

Bementem a terembe, már majdnem tele volt, csak pár perc maradt csengetésig.

A leghátsó sorban maradt egy szabad pad, ahol nem ült senki. Az pont jó lesz nekem. Így hát odamentem, és leültem. Nem sokkal később megjött a tanár is, de szerencsére nem forszírozta a bemutatkozást, csak elkérte az igazolásom, és azt mondta, hogy maradjak abban a hátsó padban egész évben.

Alig kezdődött el az óra, sietős lépteket hallottam a folyosóról, és a következő pillanatban szó szerint beesett egy lány az ajtón.

-Köszönjük, hogy megtisztel minket a jelenlétével, Ms. Swan.-mondta neki a tanár gúnyosan, mire ő elmormolt valami bocsánatkérés félét. Most, hogy jobban megnéztem, igazán szép volt. Apró termetű és karcsú, hosszú sötétbarna haja és hatalmas csoki barna őzike szemei voltak. Egy fekete, teljesen rásimuló farmert viselt, egy sötétlila inget, és rá egy fekete mellényt. Egy kicsit ziháltnak tűnt, de neki még ez is jól állt.

A tanár kijelentésére el akart indulni a helyére, de megtorpant, és értetlenül nézett rám, majd Mr. Brannerre.

-Á, igen, hogyha pontosan érkezett volna, akkor tudná, hogy új tanuló érkezett az osztályba, és oda ültettem.-mondta a tanár. Elég rendesen leszidta szegény lányt, pedig csak pár percet késett.

Ő elindult felém. Ilyen kecses mozgást még nem láttam embertől. De még vámpírtól sem. Alice pedig szinte minden mozdulatával táncolt.

De ő máshogy volt kecses. Úgy mozgott, mint egy macska. Teljesen elbűvölt. Mikor viszont a közelembe ért, szemein rémület majd harag futott át. Szinte villámokat szórt csoki színű tekintete.

Vámpír létemre egy pillanatra megijedtem tőle. Még ilyen marhaságot! Neki kéne félnie. De ahogy apró kezeit ökölbe szorította, és testét megfeszítve leült mellém, tényleg veszedelem sugárzott a lényéből.

Majd mindenről elfeledkeztem, mert megéreztem az illatát, Olyan erővel vágott mellbe, mint egy faltörő kos. Csodálatos volt, és bódító. Ilyet még soha nem éreztem. De számomra érthetetlen módon, csak csalogatott, de megölni nem akartam. Csak hívott, hogy menjek utána.

Majd, mintha a káprázat szüleménye lett volna, az illat pillanatok alatt el is tűnt. Most már végképp nem értettem. Mi történt? Az agyamra mentek az évszázadok, és megőrültem? Már hallucinálok is? Te jó ég! Egy vámpír megbolondulhat egyáltalán?

Olyan volt, mint előtte, mintha az illat ott sem lett volna.

Rásandítottam a szemem sarkából, és ő is épp engem nézett. Szemei a legkülönfélébb érzelmeket tükrözték. Félelmet, gyűlöletet, haragot, értetlenséget… Nem értettem, miért van ez.

Álljunk csak meg! Miért nem értem? Hiszen a gondolatai…

Nem hallom a gondolatait!!!

Az meg hogy lehet? Mi ütött a képességembe? Ez egyre furcsább. Ahogy meglátta, hogy őt nézem, azonnal elkapta a tekintetét, és makacsul a táblára szegezte. Szinte teljesen egyenes tartással ült a székén, mereven és feszesen. Száját összeszorította, állát kissé előretolta, de látszott rajta, hogy valamin nagyon gondolkodik.

Csak tudnám min!

Ilyen még sosem történt velem!

Arra lettem figyelmes, hogy mellettem nagyon halkan, emberi fül számára teljesen hangtalanul elkezd recsegni valami.

Odakaptam a fejem, és észrevettem, hogy a mellettem ülő lány görcsösen szorítja a ceruzáját, de úgy látszik neki is feltűnt, hogy ez nem igazán tesz jót az íróeszköznek, mert lazított az ujjain, és mély levegőt vett.

De honnan vette észre, hogy mindjárt széttörik. Nem hallhatta meg. És egyáltalán honnan volt hozzá ereje? Ez a lány percről percre egyre titokzatosabb.

Egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem, vonzotta a pillantásomat az arca. Ő nem nézett rám többet, úgy tett, mintha a tanárra figyelne, de nem volt jó színésznő.

Majd felhagyott ezzel, és a jegyzeteit kezdte rendezgetni, de addig-addig ügyeskedett vele, amíg ki nem esett a kezéből.

Azonnal utána kapott, de engem megint fejbe talált az illata, és megrészegültem tőle. Kezeimet ökölbe szorítottam, a számat összepréseltem, és minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne ugorjak fel az óra kellős közepén, és… Igazából nem is tudom, mit akarok csinálni… Az ő vére nem úgy csábít.

Egy biztos: hihetetlen hatással van rám.

Most már biztos, hogy nem hallucináltam. Ilyen csodálatos illatot ki sem bírnék találni. Virág illata volt… Mint a fréziának… egyszerűen bódító.

Végre kicsöngettek, én pedig felugrottam a helyemről, és az ajtó felé siettem, talán egy kicsit túl gyorsan is, de kit érdekel? Csak minél távolabb akartam menni a számomra oly hívogató illattól.

Az rémisztett meg a legjobban, hogy nem tudom, mit csinálnék, ha nem tudnék magamon uralkodni…

Kiszívnám a vérét? Elég valószínű, ugyanakkor teljességgel elképzelhetetlen…

Vagy csak mennék utána, hogy mindig érezhessem? Ennek meg semmi értelme!

Lassan tényleg begolyózok. Nem baj, Carlisle úgyis szeret újításokat bevezetni. Megnyithatná az első elmegyógyintézetet vámpíroknak. Én lennék az első, akit beutalnának az tuti.

Alig figyeltem a külvilágra. Persze Alice csacsogott nekem össze-vissza francián. Emmett hülyéskedett velem matekon. Jazz faggatott nyelvtan órán, de én csak hümmögtem, és kitérő válaszokat adtam.

Éppen tesink volt Rosalieval, mikor valami eszembe jutott.

Futottunk körbe a teremben, de nekünk ez olyan volt, mintha csak slattyognánk. Felzárkóztam Rose mellé, és olyan halkan kezdtem beszélni, amit csak a vámpír fül hallhat.

-Rose, nem volt Alicenek mostanában valami jelentős látomása?-kérdeztem tőle.

-Ezt neked kéne tudnod. Kettőnk közül te vagy a gondolatolvasó.-mondta nem törődöm stílusban, miközben hátra vetette hosszú szőke haját. Erre csak a szemem forgattam. Rosalie már csak ilyen.

-De nem mondott neked valamit?-feszegettem tovább, hátha tud valamiről.

Alicenek látnia kellett volna azt a lányt. Még a nevét se tudom, de már kérdezősködök. Már nem is tudom hanyadjára lyukadok ki oda, hogy nincs ki mind a négy kerekem.

-Edward, jobb dolgom is van, mint hogy Alice-t hajkurásszam a látomásaival kapcsolatban, ráadásul azt sem tudom, mire akarsz menni ezzel, Alice szinte minden pillanatban lát valamit.-vágta oda Rose, és éreztem, hogy talán nem tanácsos a tesi óra közepén tovább dühíteni, mert az a kevés türelme is nagyon könnyen elfogy.

Az óra további része is halál unalmas volt, ha nem tudom, hogy ez lehetetlen, még akár el is aludtam volna rajta.

Rose-zal együtt indultunk a menzára, útközben pedig csatlakozott hozzánk Emmett is. Alice és Jasper már ott ültek az egyik asztalnál az érintetlen étel fölött.

Mi is beálltunk a sorba, és vettünk valami borzalmas kinézetű emberi kaját, és leültünk Alicékhez.

-Sziasztok!-köszöntek kórusban.

Mi csak intettünk nekik, és leültünk. Én ültem Alice másik oldalára. Beszélnem kellett vele erről a lányról. Látnia kellett őt.

-Alice!-szóltam oda neki annyira halkan, hogy azt még a testvéreim sem hallhatták meg.

„Mondjad Edward”-hallottam meg a fejemben Alice hangját.

-Nem volt valami velem kapcsolatos látomásod ma?-kérdeztem ugyanolyan halkan.

„Nem. Illetve annyit láttam, hogy ma elmész vadászni, de semmi mást. Kellett volna?”

-Ez egyre furcsább.-mormoltam magamban. Alice nem látott semmit. Akkor lehet, hogy nincs is jelentősége? De hisz az én képességem is csődöt mondott annál a lánynál valami okból kifolyólag.

Alice-é is? Vagy csak egyszerűen semmi nem volt, amit látnia kellett volna?

A gondolatok hipersebességgel száguldoztak a fejemben.

És egyszer csak megláttam őt. Éppen most jött be egy másik lánnyal az oldalán, aki valami filmről és a kedvenc színészéről csacsogott neki, de ahogy láttam, ő nem annyira figyel a barátnőjére, néha helyesel, de a gondolatai máshol járnak.

Bárcsak tudnám, hol. Vettek egy-egy almát és vizet, majd körül néztek, látszólag kerestek valakit.

Majd elindultak egy srác felé, aki az egyik sarokban ült.

-Hali!-köszöntek egyszerre, mire felnevettek. Még szebb volt, ha nevetett.

-Sziasztok csajok!-köszönt a fiú is.-Mi újság?-kérdezte őket.

-Igazából egész délelőtt ezt próbáltam kihúzni a kisasszonyból.-bökött a fekete hajú lány a barátnője felé.

„Nem tudom, mit nem akar ennyire elmondani nekem Bella… Vajon mi történhetett, amitől ennyire feszült?”-hallottam meg a fekete hajú lány gondolatait. Végre megtudtam, hogy hívják! Bella…milyen szép név. Pont, mint ő maga. Jézusom, miket gondolok? Még csak nem is ismerem!

Bella elég döbbenten fogadta ezt a választ, míg Jeremy gondolatai teljesen értetlenek voltak.

„Mi van itt? Miranda nagyon ki akar húzni valamit Bellsből.”-gondolta.

.-Csak nem azt hitted, hogy egy Sherlock Holmes film elég ahhoz, hogy ezt elfelejtsem.-nézett vigyorogva Bellára Miranda.

-De, igazából pont ezt hittem.-mosolyodott el fanyarul ő.

-Rosszul hitted.-küldött barátnője felé egy még nagyobb mosolyt Miranda.

Egyre kíváncsibb lettem én is, hogy mi történhetett vele, ugyanakkor nyugtáztam magamban, hogy felesleges volt emésztenem magam, mert teljesen átlagosan néznek ki, és úgy is viselkednek, a gondolataik között sincs semmi. Úgy néz ki, rám tört a paranoia.

-Elárulnátok, hogy mi van?-csattant fel Jeremy. És ahogy a gondolataiból kivettem semmit sem értett.

Bella kinyitotta a vizét, és szeme végigsiklott a menzán, miközben ivott. Aztán amikor a mi asztalunkhoz ért, kitágultak barna szemei, és kis híján ráköpte a vizet Jeremyre, majd köhögni kezdett. Vajon azért, mert meglátott engem? Emlékszik rám?

Majd olyan szavak hagyták el a száját, amik nem igazán voltak hölgyhöz méltóak.

Emmett mellettem hangosan felröhögött.

-Nem semmi ez a csaj. Tőlünk akadt ki ennyire?-húzta ki magát önelégülten.

-Fogd be, Emmett.-mondtam ingerülten, de a figyelmemet megint a sarokban lévő asztalhoz fordítottam.

-Jól vagy, Bells? Mi történt?-kérdezte Jeremy.

-Semmi, csak még nem láttam azt a virágot az ablakban.-mondta Bella, miközben még mindig köhögött egy kicsit. Virág? Ez most komoly? Nem tudom, mire akar kilyukadni…

Miranda és Jeremy is felénk néztek, és egyszerre hördültek fel. A gondolataik teljességgel szinkronban voltak, ugyanarra gondoltak:

„Azt a rohadt…”

De ennél többet nem tudtam kihámozni a gondolataikból, mert nagyon kuszák lettek, még egy kis pánikot is láttam bennük.

A kezdeti sokkból Bella barátnője ébredt először, és valami teljesen más témát hozott fel.

-Tudod mit? Szerintem is meg kéne néznünk az új Sherlock Holmest, azt még Jeremy is képes végigülni velünk.-nézett szúrósan az említettre, mire arra gondoltam, hogy biztos nem bírja végigülni azokat a nyálas, lányos rózsaszín filmeket, amit meg is értettem volna, de az ő lelki szemei elé egy merőben más élmény kúszott be…

Épp a moziban ültek hárman a District 9-on, amikor a főszereplő mutálódni kezdett, Jeremy egyszer csak felpattant, és szinte zöld fejjel rohant a férfi wc-be, hogy viszontlássa az aznapi ételt. Kijött a mosdóból, ami előtt Miranda és Bella vártak rá. Mindkettejük arcán egy ezerdolláros mosoly virított, és egyszerre szólaltak meg:

-Szörnyen nézel ki.

Majd véget ért az emlék, és újra az ebédlői beszélgetésre koncentráltam.

-Öööö…ja, igen, persze.-Jeremy fejében megint eluralkodott a kuszaság, ezért beleolvastam Miranda gondolataiba is, de ő éppen az egyik színészről ábrándozott.

-Mennünk kéne, ha nem akarunk megint késni, engem ma már lehurrogtak egyszer.-mondta Bella a barátainak, és vágott egy kedves grimaszt.

-Oké.-pattant fel a barátnője, és Jeremy is feltápászkodott.

-Hékás, öcsi! Itt vagy velünk? Milyen volt egy távoli galaxisban?-Emmett hatalmas lapát kezeivel előttem hadonászott.

-Mi van?-kérdeztem értetlenül.

-Ó, tudod csak azon tűnődtem, vámpír létedre hogy bírsz ekkorákat bambulni, és ilyen marha értelmes üveges szemekkel nézni a világra, mint ahogy az előbb láthattuk.-vigyorgott az én lökött bátyám.

Én csak az égnek emeltem a szemem, majd elindultam órára. Alice is jött velem, mert neki is arra van órája.

Ő be is ült az irodalomra, de még volt idő csengetésig, úgyhogy odamentem az egyik ablakhoz a folyosón, és bámultam ki a szakadó esőbe.

Majd a szemem sarkából megláttam két ismerős alakot.

Bella és Jeremy álltak a terem ajtaja mellett nagyon közel egymáshoz. Bella a fejét a fiú melkasának döntötte, miközben Jeremy megsimogatta őt a hátánál.

Ahogy megláttam őket hihetetlen kétségbeesés és düh kerített hatalmába. Tehát együtt vannak… De most miért is vagyok emiatt kiakadva? Irigylem tőlük a boldogságot? Ennyire önző lennék?

Majd pár pillanat múlva Bella felemelte a fejét, és egyenesen az én szemembe nézett. Láttam magamat visszatükröződni csokoládé szemeiben. A szemeim most nem a megszokott aranyszínben fénylettek, mint vadászat után mindig, hanem szinte éjfeketék voltak. De nem sok időm volt ezen gondolkodni, mert Bella hatalmas és megfejthetetlen érzelmekkel teli, gyönyörű szemei magukba szippantottak. Nem tudtam másfelé nézni, de ő sem. Próbáltam legalább a szemeiből olvasni, ha már a gondolataiból nem tudok, de azok is ugyanolyan rejtélyesek és titokzatosak voltak, mint ő maga.

Aztán elkapta a pillantását, mert a barátja megbökte.

-Bells, mennünk kéne.-mondta neki, de nagy meglepetésemre egy csepp féltékenység sem volt a hangjában.

-Ja, persze, bocs.-mondta zavartan Bella, és kicsit el is pirult, majd rám sem nézve bement a terembe Jeremyvel az oldalán, és én is elindultam a fizika terem felé.

Előre félek az én lökött bátyám teóriáitól, de még jobban a gondolataitól… Mert biztos, hogy az ebédlői jelenet nem kerülte el a figyelmét…