25.Fejezet-Döntés

Sziasztoook!

Hát némi csúszással ugyan, de itt vagyok :D

Túl sok hozzáfűzni valóm nincsen, csak annyi, hogy nagyon nagyon nehezen készült el a fejezet, mondhatni vért izzadtam vele... xD és sztem annyira nem lett jó, de majd ti megmondjátok. Ezen a héten nem igazán voltam csúcsformában, de úgy gondoltam, nem csúsztatom a friss időpontját.

Azért ennek ellenére, nyugodtan írjatok építő kritikát, abból csak tanulok, akár névtelenül is.

A másik, h annyira nem lett brutál függővég, de azért dézikém, neked xanax :D

Melinda, jöhet a szobor, mert élek és virulok :P

Remélem, tetszeni fog nektek,és nagyon nagyon örülnék a kommenteknek. Mindegyiknek! Az általában új lendületet ad, hogy látom, írtok nekem, hogy itt vagytok :)

Sajna kicsit rövidebb lett a szokottnál, ennyit bírtam magamból kisajtolni, és ez a kisregény is nagyon szétesett lett, ne haragudjatok, nem vagyok a toppon.

puszilok mindenkit, jó olvasást!

mesi28

/Edward szemszöge/

-Bella! Bella, ez nem vicces! Bella!-rázogattam a karomban szerelmem, de nem reagált. Közel hajoltam hozzá. Lélegzett, de csak felületesen.

Most már ideges lettem. Ez nem valami rossz vicc sajnos.

-Kérlek nyisd ki a szemed!-könyörögtem neki, miközben felkaptam, és a házuk felé kezdtem futni, remélve, hogy Miranda tud valamit erről. Csak azért nem Carlislehoz vittem, mert arra tippeltem, hogy ez valamilyen vadászos dolog lehet...

Hamar odaértem, kezemben az ájult lánnyal, de ekkor már túl voltam legalább tíz agyvérzésen.

Miranda azonnal kirohant a házból, gondolom észrevette, hogy jövünk.

-Istenem... mi történt?-kérdezte ijedten.

-Én nem tudom. Egyszer csak összeesett.-magyarázkodtam, miközben Miri gyorsan felmérte az állapotát Bellának.

-Hmm... Elképzelhető, hogy az átváltozás miatt volt, de nem biztos. Gyere, vigyük be a házba. Hátha Jeremy többet tud mondani, mint én... Ő öregebb, több mindent tud, mint én.-mondta végül, majd intett, hogy kövessem.

Felvittem a szobájába, ahol most először járok legálisan. Igazából még sosem néztem alaposabban körül, de az egész olyan... Bellás volt.

Lefektettem Őt az ágyára, majd kisimítottam egy kósza hajtincset az arcából. Olyan békésnek tűnt... mintha csak aludna.

Közben Jeremy is megjött, és ahogy Bella fölé hajolt, hogy jobban megvizsgálja, a féltékenységem újra feltámadt bennem. Hisz annyi mindenen mentek át együtt, és biztos nagyon bensőséges a viszonyuk, hisz a suliban is teljesen felszabadultnak láttam mellette Bellát...

Nem tehettem róla, de mardosott a féltékenység, ahogy Jeremy az angyalom fölé hajolva tanulmányozta az életjeleit.

-Hülyén fog hangzani, de minden rendben vele.-nézett felénk.

-Rendben? Ez szerinted rendben van?-kérdeztem dühösen.

-Mondtam, hogy hülyén fog hangzani. Nem tudom, miért ájult el, de kutya baja Bellsnek. Olyan mintha jó mélyen aludna. Nem tudom, mitől van ez.-csóválta a fejét.

-Jeremy... lehet, hogy akkor most...-hallgatott el Miranda jelentőségteljesen, mire Jeremy megvonta a vállát.

-Elképzelhető. Majd ha felébred, talán többre rájövünk, viszont most nem sokat tehetünk.

-Edward, vele akarsz maradni?-kérdezte Miri egy kedves mosoly kíséretében. Tőlem csak egy bólintásra futotta, de úgy látszik nem vette zokon. Halkan kiment a szobából, és miután bezárta az ajtót, leültem Bella mellé.

Bella szemszöge/

Hol a fenében vagyok? Mi... mi ez?

A helyszínek olyan gyorsan változtak körülöttem, ahogy a gondolatok kergették egymást a fejemben. Apró olasz kávézó után egy sötét erdő, majd tengerpart, aztán egy bálterem, egy kórház, aztán egy gyönyörű, titokzatos vízesésnél találtam magam.

Vártam, hogy mikor változik újra minden körülöttem, de ezúttal így maradt minden. Az égen a csillagok úgy szóródtak szét, mint a csillámpor a sötétkék bársonyon. A fogyó hold sápadt fénnyel vonta be a tájat, és a vízesés halk csobogásán kívül semmi nem hallatszott.

-Isabella...-nem tudtam honnan jött a hang, de az ismerős csengése miatt máris gombóc nőtt a torkomban. Többször fordultam meg a tengelyem körül, kutatva, hol lehet a hang tulajdonosa.-Isabella... kislányom!-végre megláttam őket.

-Anya! Apa!-odarohantam hozzájuk és közben a könnyem is kicsordult.

-Válaszút előtt állsz.-mondta apa, és én is megtorpantam. Hát ez lenne az?

-Tudom. És én döntöttem.-mondtam határozottan.

-Az eszed vagy a szíved döntött?-kérdezte anya.

-Talán életemben először mindkettő ugyanazt súgta.-válaszoltam.

-Akkor szerencsés vagy gyermekem. Legyen akaratod szerint. De jól vigyázz, Bella! Az életed eddig se volt könnyű... és ezután se lesz az. Nagyon sok nehézségen kell majd keresztül menned, hogy igazán boldog lehess. És nem mindig végződik a mese boldogan. Ezt jól jegyezd meg! Becsüld meg, hogy azzal lehetsz, aki a világon a legfontosabb neked.-mondta anya, de a végén már a hangja nem volt több suttogásnál. A színek és a formák elhalványultak és szédítő kavalkádként forogtak körülöttem, és forogtam velük én is...

-Anyu!-kiáltottam kétségbeesve, és kezemmel a keze után kaptam. Nem akartam, hogy itt hagyjon megint, hisz annyira boldog voltam, hogy újra láthattam őket.

De a kezemen már csak egy leheletfinom simítást éreztem, semmi mást. Minden szerte foszlott körülöttem, és ismét nem tudtam hol vagyok.

Sötét volt... valami meleg takart be. Ahogy elkezdtek az érzékeim visszatérni, egyre többet fogtam fel a környezetemből.

A kezem alatt ágynemű simítását éreztem, párna dudorodott a fejem alatt, az orromba pedig csábító napfény illat kúszott. Edward... erre kipattant a szemem, és tényleg egy aggódó, csodálatos arany szempár nézett vissza rám.

-Bella!-hangja megkönnyebbült volt és boldog, szorosan a mellkasára húzott, és nem is tiltakoztam. Hisz annyira jó volt a karjai között. Olyan biztonságban éreztem magam, mint sehol máshol.

Úgy fontam a karjaim nyaka köré, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Hirtelen beugrott, hogy nekem elméletileg nem itt kéne lennem...

-Edward...-húzódtam egy kicsit el tőle, hogy a szemébe nézhessek.-Hogy kerültem ide? Az utolsó emlékem az az, hogy a réten ülünk...-gondolkodtam el, és éreztem, hogy van itt még valami... valami, amit elfelejtettem. Valami megváltozott bennem, de nem tudom, mi. Nem emlékszem semmire, mintha törölték volna a memóriámat... tudom, hogy van ott még valami. Fontos dolog, és idegesít, hogy nem jut eszembe... Mit felejtettem el? Miért felejtettem el? Egyáltalán lehetséges ez?

-Bella! Kéne valami reakció.-simított végig az arcomon, mire zavartan rákaptam a szemem. Öhmmm... lemaradtam valamiről? Vajon választ vár valamire? Csak tudnám, mit kérdezett...

-Tessék?-kérdeztem vissza zavartan, mire összevonta a szemöldökét.

-Min agyalsz ennyire?-döntötte a homlokát az enyémnek, miközben hosszú fehér ujja a hajamba szaladt, míg másik keze lágyan az arcom cirógatta...

Minden sejtem beleborzongott az érintésébe, karamella színű tekintete szinte felperzselt, a bőröm felforrósodott, ahogy hozzám ért. Éreztem édes leheletét az arcomon, és szemeim önkéntelenül az ajkaira siklottak...

-Kezdem feladni, hogy bármilyen választ is kihúzzak belőled.-sóhajtotta, de szája arra a lábremegtető féloldalas mosolyra húzódott, amit annyira imádtam.

-Ühümm...-ez az Bella! Innen már csak egy lépés az "aha"! De szánalmas vagyok... Vártam, mikor kezd el vigyorogni, jelezve, hogy meghallotta a szívem őrült iramát... de várjunk csak... a szívem... nem gyorsult fel... akkor... Te atyaságos ég!!!

Hirtelen felpattantam az ágyról, és elkezdtem fel-alá járkálni. Szépen lassan eszembe jutottak a részletek is... Átváltoztam. Most komolyan. Hű!

-Te jó ég! Te jó ég! Ó, te jó ég!-hajtogattam, és nevetni kezdtem. Vége a hülye rosszulléteknek, és előttem az öröklét... Ó TE JÓ ÉG!

-Bella állj már meg!-fogta meg Edward a vállaimat mélyen a szemembe nézve.-Mi történt? Betegre aggódtam magam miattad! Ugye jól vagy?

-Igen, persze... csak... Ó te jó ég!-még mindig nem bírtam felfogni.

-Nem, még mindig csak én vagyok. Mi történt?-kérdezte megint, de éreztem, hogy kezd fogyni a türelme. Rá kaptam a tekintetem, és láttam, hogy mindjárt a falba veri a fejét szegény. Uhh, lehetne falazni újra a szobám...

-Én... átváltoztam.-suttogtam még mindig hitetlenkedve.

-Bella... mit csináltál?-nézett rám értetlenül.

-Emlékszel, mit meséltem neked a réten? Az átváltozás... megtörtént.-mondtam nevetve, mire neki is felfelé görbült a szája, majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül a nyakába ugrottam. Reflexből kapott el, majd párszor megforgatott a levegőben és miután lerakott sem volt hajlandó elereszteni, helyette szorosan magához húzott. Nem mintha ellenemre lett volna. Egyre közelebb hajolt hozzám, és szemeim lehunyva vártam édes csókját.

Mielőtt azonban szája elérhette volna az enyémet, kinyílt az ajtó, és mi rajtakapottan rebbentünk szét.

-Öhmm...izé... azt hiszem, inkább megyek, bocs a zavarásért.-makogta Jeremy. Ha nem süllyedtem volna el legszívesebben, még ki is röhögtem volna, életemben nem láttam még, hogy ennyire zavarban lenne.

Nem is késlekedett, lendületből becsukta az ajtót. Gondolom feltűnt neki, hogy egyikünk sem igyekezett azt mondani, hogy "nem zavarsz".

-Ez... nagyon ciki volt.-nyögtem zavaromban és a változatosság kedvéért megint rák vörös lettem. Bezzeg ezt a tulajdonságom nem törölte el az átváltozás. Frankó...

-Beszélnünk kell valamiről, Bella.-nézett rám Edward, de megijedtem attól, ami a tekintetében volt. Komolyság, fájdalom... száját szorosan összepréselte.

-Mi a baj? Úgy értem, hát nem épp így akartam Jeremyvel tudatni a dolgot, de...-idegesen a hajamat turkáltam, vagy inkább téptem. Megijesztett Edward viselkedése... hisz ez csak egy cikis helyzet volt, semmi több. Mi baja? Nem értem... Isten bizony, nem értem.

-Nem akarsz nekem valamit elmondani?-kérdezte Edward túlságosan is nyugodt hangon... olyan volt a hangja, mint a vihar előtti csend, és ezt az érzéketlen maszkba rendezett arcvonásai is alátámasztották. Mert a szeme olyan volt, mint egy kavargó veszélyes örvény.

-Mit kéne elmondanom?-gyorsan végigpörgettem a fejemben mindent, hogy mit nem mondtam el neki, de a vadász léttel járó háborúkon kívül semmi nem jutott eszembe. De nem is kérdezett erről... és nem hinném, hogy ez lenne a baja... vagy mégis?

-Mi van közted és Jeremy között, Bella?-kérdezte Edward, és komolyan meg kellett emberelnem magam, hogy ne kezdjek el a földön fetrengve röhögni. Inkább a szám elé kaptam a kezem, nehogy kicsússzon egy halk vihogás.

-Edward-léptem hozzá közelebb, kezeim erős karjára siklottak, éreztem, ahogy izmai megfeszülnek, majd elernyednek az érintésem nyomám. Már majdnem kiböktem, mi az ábra, de aztán úgy döntöttem mégsem.-Edward, Edward, Edward...-csóváltam a fejem, miközben egyre közelebb hajoltam hozzá, és megpusziltam először az álla élén. Majd tovább haladtam, lágy csókot lehelve a járomcsontjára is. Éreztem, ahogy karjait szorosan fonta, mire önkéntelenül belemosolyogtam az apró puszikba, amiket az arca különböző pontjaira adtam... mindenhova, kivéve a száját.

Éreztem, ahogy mellkasa kicsit szaporábban emelkedik, és kezei egyre feljebb csúsznak a hátamon.

Végül felkúszott az ördögi mosoly az arcomra, és kicsusszanva az öleléséből, leültem az ágy szélére, és kényelmesen megtámasztottam magam a kezeimmel. Edward szemei szinte éjfeketék voltak.

Azonnal utánam jött, két széles lépéssel előttem termett, és leült mellém. De olyan közel, hogy minden érzékem megbolydult tőle.

-Nem vagy kíváncsi a válaszra?-mormoltam pár centire az arcától, de közel sem annyira magabiztosan, mint eddig.

-Hmm... majd később.-motyogta, majd vadul kapott a szám után. A lendülettől eldőltünk az ágyon, de nem zavartattuk magunkat különösebben. Csak rá tudtam koncentrálni, minden mást kizártam. Még most se tudtam elhinni, hogy tényleg szeret, hogy együtt vagyunk.

Kezdeti vadsága fokozatosan lett egyre lágyabb, olyan finoman simított végig az arcomon, mintha csak porcelánból lennék, ugyanakkor másik karja birtoklóan fonódott a derekam köré.

Nem bántam, örömmel voltam a foglya. Sosem szerettem még így senkit. Nekem Ő az igazi. És nem érdekel, hogy vámpír. Nála jobb, érzőbb szívű lénnyel még soha nem találkoztam. Neki van a legcsodálatosabb lelke a világon, és én vagyok a világ legszerencsésebb nője, amiért engem választott.

Bár azt nem értem, miért, hisz annyi baj van velem. De most nem érdekeltek a miértek. Csak az érdekelt, hogy itt van velem, és engem ölel, engem csókol.

Kis idő múlva elszakadtam ajkaitól. Egyrészt, mertt féltem, hogy valaki ismét ránk nyit, másrészt még lógtam neki egy magyarázattal.

-Visszatérve az előző kérdésedre...-vigyorogtam, mint a vadalma, még egy apró kuncogás is kicsusszant.

Az arca újra komoly lett, szemöldökét összevonta.

Én csak nyugtatólag megsimítottam a hátát, majd kicsit felemelkedtem, és kicsit oldalra fordítottam a fejem.

-Jeremyvel soha nem volt köztünk semmi... neki inkább te lehetnél az esete, mint én.-haraptam be az ajkam, hogy nehogy elkezdjek nevetni az arcán. Még mindig nem esett le neki, csak értetlenül nézett rám.

Újra a füléhez hajoltam, de ezúttal apró puszit leheltem a nyakára is.

-Az én drága bátyám olyan meleg, hogy tojást lehet rajta sütni!