20.Fejezet-Az álarc mögött...

20.Fejezet

Az álarc mögött…

Sziasztok!

Hát itt vagyok, még élek :D

Most egy kis élménybeszámoló, bár tudom, hogy titeket a fejezet érdekel, dehát az, hogy befogjam a csipogómat sosem tartozott az erősségeim közé xD

Nagyon jó volt Tunéziában, végig sütött a nap (jól le is sültem :D) és pálmafák és lehetetlenül kék ég :D

Csajok, akinek kevés az önbizalma, menjen oda nyaralni!

Ugyanis egy kis mosoly és húsz pali csorgatja utánad a nyálát, de ez halál komoly!

Az utcán utánad fordulnak, meg kacsintgatnak meg ott mondják, hogy sweet girl, beautiful girl stb stb és találgatják, hogy honnan jöttél xD

És ha megtudják, hogy magyar vagy, akkor a következőket vezetik elő:

Szerbusz vizibusz autóbusz kuszkusz Friderikusz

Orbán Viktor, Puskás Öcsi

Csácsumicsá

Szia drága/kicsim/mazsola/szívem

A bátyjának a felesége tutira magyar és legalább egyszer járt már Budapesten

Várjál madam, mutatok neked, nem drága, nem sok (bazárnál), nem venni csak looki looki xD

Nekem egy héten annyiszor vallottak szerelmet és akartak feleségül venni, hogy az vmi hihetetlen!

Már meg akartak venni ékszerboltért meg 300 tevéért, anyu erre közli, hogy 500 alatt nem adom a gyereket xD na mondom, köszi :DD

Azért tényleg jó volt, és miután ti ezen halálra untátok magatokat, itt a feji, amit vártatok xD

Bár asszem fontolóra kéne vennem, hogy ezután még visszaugrok 1 hétre Afrikába :P

puszi

mesi28

Teljesen elvette az eszem a közelsége. Félénken, pillekönnyen végigsimítottam a karján, és mintha csak erre a jelre várt volna, még közelebb húzódott. Olyan közel, hogy az ajkai már az enyémeken voltak. Nem volt erőm ellenkezni, csak lehunytam a szemem, és hagytam magam sodródni az árral.

Már majdnem megcsókolt, és én már annyira vágytam rá. Az ajka pillekönnyen az enyémen volt, és én még többet akartam belőle. Azonban kisebb puffanások hallatszódtak a közelben. Az érzelmek áradata beterített, így olyan volt, mintha egy vastag, zubogó vízesés mögül hallatszódott volna, de ennek ellenére kinyitottam a szemem.

Észrevettem, hogy Alice is kihámozta magát a ruha halomból, ami nem kis csapkodással járt, és ez kicsit észhez térítette mindkettőnket. Edward hátrébb húzódott, majd leszállt rólam, és felsegített a földről.

-Ne haragudjatok, kicsit sok minden volt a kezemben.-kért bocsánatot, de nem úgy tűnt, mint aki annyira sajnálja a dolgot.-Jujj, Bella, ez fantasztikusan áll rajtad!-csapta össze a kezeit, de a tekintetem ezúttal megakadályozta, hogy kijelentse, hogy megvesszük. Nem tudom, mit láthatott benne, de nem sok jót, az biztos. Kicsit sok volt ez nekem egy délutánra, a vásárlástól meg amúgy is elég labilis idegállapotban voltam.

Bementem a próbafülkébe, és visszavettem a rendes ruháimat, bár jelenleg egy pólóban és egy farmerban éreztem volna magam a legjobban, de ez van. Felkaptam a táskám, és elindultam a kijárathoz, ugyanis Alice megint csak nem hagyta, hogy én fizessek. Kapott is pár csúnya pillantást érte, de ebből nem engedett. Én meg nem voltam már olyan állapotban, hogy vitatkozzak vele, hisz ezeket a köröket már az első húsz boltnál lefutottuk.

Hirtelen rezegni kezdett a telefonom, mire előkapartam a táskámból, hogy megnézzem, ki hív.

„Jeremy”

Biztos fontos lehet. Sietve felvettem.

-Szia!-köszöntem neki.

-Bella, nagy baj van, jönnöd kell!-hallottam meg barátom ideges hangját, és elfogott a félelem. Nem mertem rákérdezni, mi történt, hisz egészen biztos, hogy vámpírokkal kapcsolatos az ügy.

-Hol vagytok? Oda megyek.-válaszoltam.

-Portlandben. Siess, kérlek!-válaszolta, majd letette.

-Mi történt?-kérdezte Edward. Szuper, valószínűleg hallotta az egész beszélgetést, de most nem volt időm magyarázkodni, mert a többieknek szüksége van rám, méghozzá sürgősen.

-Ne most, mennem kell.-mondtam sietve, de ő elkapta a karomat.

-Bella, kérlek, mondd el! Bízhatsz bennem, segíthetnék is.-kérlelt, de én megráztam a fejem.

-Sajnálom, de nem tehetem. Csak azzal tudsz segíteni, ha most hagysz elmenni.-válaszoltam, már meg sem próbáltam tagadni, hogy van egy titkom, hiszen ő is pontosan tudta, csak azt nem, hogy mi az, és addig jó, amíg ez az állapot fenn áll.

-Bella…-kezdte volna, de megállítottam.

-Hidd el, nem azért nem mondok semmit, mert ilyen kedvem van. Muszáj mennem.-suttogtam a végét. Keze lehullott rólam, és én tudtam, hogy megbántottam. Mondani akartam valamit. El kéne mondanom neki ezt az egészet, nem törődve azzal, hogy megutálhat, de egyszerűen gyáva vagyok.

Ráadásul most minden perc számít. Kinyitottam a számat, de be is csuktam azonnal, hisz mit mondhattam volna? Sajnálom? Semmire nem megy vele. Én pedig idő szűkében voltam.

Futni kezdtem, persze emberi tempóban, de még így is megnéztek az emberek, hogy hova rohanok. Amint kiértem a plázából, a város széle felé vettem az irányt, szerencsére elég jól ismertem Port Angelest, hamar kijutottam, és az autóút mellett párhuzamosan futottam az erdőben. Nagyon aggódtam a többiekért.

Sajnos a fák és a bozót némiképp lelassított. Az agyam pedig zsongott. Féltettem Jeremyt és Mirit, sose bocsájtom meg magamnak, ha valami történik velük, ugyanakkor folyamatosan helyet követelt a fejemben Edward, és mindaz, ami ma történt. Olyan jó volt vele, olyan jó lenne, ha mindent elmondhatnék neki. Ha minden olyan egyszerű lenne… vagy csak én teszem bonyolulttá?

Közben fáradhatatlanul vitt tovább a lábam, és most nem kapcsolt ki a sebesség. Kétségbeesetten próbáltam még gyorsabban futni, úgy ugráltam a fák között és a talajon, hogy a lehető legkevesebb időt vesztegessem el az akadályok kikerülésével.

15 perc múlva már Portland külvárosában jártam. Bár Jeremy nem adott meg pontosabb helyszínt, próbáltam megtalálni őket hangok, vagy illatok alapján.

Itt már óvatosabban jártam, mint az erdőben. A város északkeleti részében voltam, ez eléggé sötét hely, rejtélyes kisutcákkal, dohos, eldugott zugokkal, ideális hely a vámpíroknak a vadászatra, senkinek se tűnik fel, s a titok, titok marad.

Füleltem, figyeltem, de semmi. Hallottam, ahogy a közelben egy enyhén szólva spicces társaság röhögcsélve botladozik haza.

Időközben már leszállt a szürkület. Alkonyat van. A nap utolsó sugarai vérvörös, rózsa és narancs színekre festette az eget, és a rajta lustán nyújtózó felhőket. Ahova azonban nem ért el a sugara, ott már bánatos kékesszürke színezte az égboltot.

Gyönyörű volt, hiába is tagadnám. Az alkonyat a legszebb napszak az összes közül…

Hirtelen azonban megfeszültek izmaim, ugyanis megéreztem az édeskés illatot, de ez teljesen más volt, mint a Culleneké. Ez veszélyt és fenyegetést sugárzott, alattomosan próbálta elbódítani az érzékeket, mint a kígyó, mely megtalálja a rést a falon, és átcsusszan rajta, ez is olyan volt.

Lassan fordultam meg.

-Rossz emberrel kezdtél.-suttogtam, mikor megláttam a vámpír éhségtől teljesen mélyvörösre színeződött szemeit. Szinte már feketék voltak. Nem hagytam, hogy válaszoljon, ráugrottam, és módszeresen szétszaggattam. Nem volt nálam a tőröm, így mondjuk nehezebb volt, és gyorsnak kellett lennem, de az öngyújtóm itt volt, kikaptam a farmerzsebemből, és meggyújtottam, jobb híján, a vámpír ruháit mindenhol, ahol tűzre kaphatott.

Friss volt a nyom, amin jött, így azt kezdtem el követni, hátha arra vannak Miriék.

A nyomok befelé vittek a sikátorok szövevényes útvesztőjébe, és egy idő után már hangokat is hallottam. Nem törődve azzal, hogy bárki megláthat, futni kezdtem.

Pillanatokon belül ott voltam, de a látvány letaglózott. Három vámpírral küzdöttek, másik háromnak már csak a hamvai voltak ott, a negyediket én téptem szét… atyaég, egy hét főből álló nomád csoport?

Mirandát pont akkor kenték fel a falra, amikor én megérkeztem. Azonnal rohantam segíteni neki, de elkéstem, elvesztette az eszméletét.

Jeremy épp akkor vetette tűzre az egyik vámpír maradványait.

-Jeremy!-kiáltottam neki.-Vidd haza Mirit, ezt én itt megoldom, de nem tudom mennyire súlyos.

-De…-kezdte volna, de megállítottam.-Ne vitázzunk.-mondtam azzal, a kezébe nyomtam Miri ernyedt testét.

-Cuccod a tégla alatt.-bökött arra a fejével, mire bólintottam.

Ez a beszélgetés mindössze pár másodpercet vett igénybe, annyira gyorsan és halkan beszéltünk, majd Jeremy elszaladt hazafelé. Most nem törődhettem a legjobb barátnőmmel, mert itt volt még két vámpír, akik meg akarnak ölni.

Bár azt mondtam, elbírok velük, azért ezek nem túl jó kilátások. Megláttam Jeremy öngyújtóját a földön heverve.

Hirtelen ötlettől vezérelve, felkaptam, majd meggyújtottam az egyik kartondobozt, és széttörtem az öngyújtót, hogy a löttyöt is ráöntsem. Lobbant egy nagyot, és hatalmas láng keletkezett.

Ezt kihasználva gyorsan átöltöztem, és felvettem a maszkom, mert ebben nem tudok harcolni, ami most van rajtam. Átugrottam a tüzet, és a vámpírok előtt termettem.

Tudtam, hogy nem fognak elmenekülni, hiszen megöltük a társaikat, és bosszút akartak állni. A vámpíroknál a bosszú sokkal komolyabb dolog, mint az embereknél, hisz ők nem felejtenek, és sokkal erősebbek az ösztöneik.

Azonnal nekem ugrottak, és én is automatikusan mozdultam, hiszen előbb tanultam meg megvédeni magam, mint beszélni.

Viszont amire nem számítottam, az az volt, hogy az egyik közülük újszülött…

/Edward szemszöge/

Még hogy nem teheti. Ennyire nem bízik bennem? Akkor miért látok mást a szemében? Nem, egyszerűen nem tudok kiigazodni a viselkedésén. Megfordult a fejemben, hogy addig nem engedem el, amíg választ nem ad mindenre, de ahogy aggódó, könyörgő szemeibe néztem, tudtam, most nem tehetem ezt vele. Valami baj történt.

És én csak úgy elengedtem.

Nem enged közel magához, pedig ma már kezdtem érezni, hogy át tudom törni azt a falat, amit maga köré emelt. Azt hihetném, hogy azért, mert a vészcsengő a fejében figyelmezteti őt a veszélyre, de biztos nem, hisz egyáltalán nem fél tőlünk. Az emberek automatikusan megrettennek tőlünk, de ő nem.

Alicere néztem, aki kicsivel mögöttem állt.

„Mire vársz? Menj már utána!”-kiáltott rám gondolatban, mire hálás pillantást küldtem felé, és Bella után indultam. Az illatát már sehol sem éreztem, de ezen már meg sem lepődtem, csak bosszantott, hogy nem tudtam, merre keressem őt.

A telefonba Jeremy Portlandet mondott. Elindultam hát futva arra, a kocsit itt hagytam Alicenek, különben is, az most csak lassítana.

Bevetettem magam az erdőbe, és Portland felé vettem az irányt. Meg kell őt találnom.

Nemsokára a koszos, sötét külvárosban találtam magam. Úgy jártam a sikátorok útvesztőjében, mint egy sötét kísértet. Hangtalanul, némán suhantam a koszos utcák során át.

Aztán megváltozott valami. Megéreztem két vámpír illatát. Szörnyű gyanúm támadt, nem akartam, hogy igazam legyen. Azonnal elindultam arrafelé, és hamarosan megláttam, ahogy harcolnak, de hirtelen nem láttam kivel, vagy mivel.

Láttam a még parázsló máglyákat, éreztem azt a borzalmas, csípős égett édes szagot, ami a levegőben terjengett, jelezve, hogy itt nemrég egy vámpír égett máglyán.

Ők nem vettek még észre, és eszem ágában sem volt megmutatni magamat, amíg fel nem mérem a helyzetet. Semmi jogom beleavatkozni a perpatvaraikba.

Mégis éreztem, hogy ez valami más…

Egy pillanatra megállt az a lény, akivel harcoltak, hisz eddig nem tudtam szemügyre venni, folyamatosan mozgásban volt, ráadásul rendkívül sebesen mozgott.

Azonban most, hogy megállt, villámként csapott belém a felismerés.

Ez az a lány… a sikátorból… a tőr, a maszk… vámpírok… Bella…

Összefüggéstelenné váltak a gondolataim, ahogy próbáltam összerakni a képet, az emlékek cikáztak a fejemben. Az a csokoládé színű tekintet az álarc mögött…

Nem lehet…

Fájdalommal telt sikítás ébresztett zavaros, döbbent gondolataim tengeréből. A lány (mert még mindig nem bírtam a nevén szólítani), lelassult valamitől, így a vámpírok elkapták, és lekevertek neki egy hatalmasat, amitől a földre esett.

Jelenleg nem érdekelt, ki ő valójában, csak azt tudtam, segítenem kell. Nem hagyom, hogy baja essen. Utána majd elmagyarázza a dolgokat, mert az biztos, hogy nem fogom hagyni, hogy ezek után csak úgy elsétáljon mellettem.

-Engedjétek el!-dörrentem rájuk, ahogy kijöttem a ház árnyékából.

-Megölte a társainkat. Lakolnia kell! Különben is, ki vagy te, hogy megmondd nekünk, mit tegyünk és mit ne, aranyszemű?-fröcsögte az egyik.

Láttam a gondolataiban, hogy pontosan tudja, ki vagyok, de nem érdekli, és feltett szándéka, hogy megölje őt. Kegyetlen vámpír volt, semmi emberi gondolata nem volt, egy ösztönlény csupán. És ha ösztönlény, akkor kiszámítható. Ráadásul a másik is újszülött.

Nekik rontottam, és a képességem segítségével, könnyű szerrel elintéztem őket. Persze sok minden közre játszott. Előnyben voltam, hisz rég vadásztak, a düh irányította őket, és gondolom az előzetes harcok is gyengítették erejüket. Rávetettem őket a még égő máglyára, és az eszméletlenül heverő lányhoz mentem.

Lassan leguggoltam hozzá. Az arcán zúzódás éktelenkedett, a szája kicsit fel volt repedve, de a szíve vert, és a mellkasa egyenletesen emelkedett fel-le. Haja koszosan, véresen terült el a földön sápadt, holdfényben fürdő arcát keretezve. Teljesen feketébe volt öltözve, az ismerős tőr pedig tőle három méterre hevert a földön.

Lágyan megsimítottam arca ép oldalát, mire gyorsabban szedte a levegőt, s a következő pillanatban kinyitotta szemeit. Először fátyolos volt a tekintete, de ahogy meglátott meglepetés és ijedtség költözött a pillantásába. Én teljesen nyugodtan néztem le rá. Nem tudom, honnan jött ez a földön túli nyugalom, de mindenesetre örülök neki.

A lány szaggatottan szedte a levegőt, és megpróbált távolabb kúszni, de ahogy megmozdult, az arca fájdalmas fintorba torzult.

-Mit keresel itt?-nyögte, hangja szörnyen rekedten csengett.

-Téged.-mondtam egyszerűen, és kezemet az álarca széléhez emeltem, hogy levegyem.

Most minden kiderül végre…