23.Fejezet-Bújj, bújj vadász

23.Fejezet

Bújj, bújj vadász

Sziasztok!

Fontos hirdetni valóm van, igazából tökre be vagyok sózva :DD

Szóval, az a nagy helyzet, hogy Ivi, Keina(Ivi bétája) és Én Blog találkozót szervezünk Budapesten.

Jó lenne veletek személyesen is találkozni :)

Jövőhét csütörtökön azaz augusztus 19.-ről lenne szó, ezt az időpontot találtuk. Kicsit hirtelen jön, de ha érdekel és szeretnétek jönni nagyon várunk mindenkit a Hősök terén 15:00-kor.

Akinek van kedve jönni, az vagy kommentben jelezze és adja meg az e-mail címét, vagy pedig az elérhetőségeknél ott van az e-mail illetve msn címem, és akkor mindent meg tudunk beszélni, meg adok telefonszámot, hogy megtaláljuk egymást :)

A Hősök tere mellett van egy helyes kis park, és ott terveztük ezt az egészet, csak a Hősök terét mindenki ismeri, és könnyen össze tudunk találkozni :)

Remélem, lesznek jelentkezők, egyikünk se harap xD

Aki pedig meg akar ölni engem, annak üzenem, hogy szigorúan tilos bármiféle fegyvert hozni xD (kisbalta, kés, hatalmas zongora amit rám ejtetek stb..xD)

Oké, ez vicc volt :))

Na, és akkor itt a fejezet, remélem tetszeni fog, Boldog Szülinapot a Vérvörös Alkonyatnak, ezt a részt Szylunak ajánlom :)

Nem kinyírni a végéért xD

puszi

mesi28

/Bella szemszöge/

Nagyon nem akaródzott bemennem a biosz terembe, addig toporogtam a folyosón, amíg végül meg nem láttam a tanárt, aki megrakodva mindenféle vacakkal és fehér zacskókkal a kezében érkezett.

Nincs visszaút...

De várjunk csak... ezek a cuccok a vércsoport meghatározáshoz kellenek!

Kifújtam a levegőt. Akkor Edward biztosan nem lesz benn, nem ment el a józan esze, hogy ilyen veszélynek tegye ki az álcáját.

Nyugodtan sétáltam be a terembe a tanárral a hátam mögött, de amikor megláttam a hátsó padban a helyén ülni, a földbe gyökerezett a lábam.

Amikor meglátta, mit tart a tanár a kezében, már rajta is láthatóak voltak a rémület jelei.

Pillantásunk találkozott és tudtam, hogy ugyanazt látja a szememben, mint én az övében: a kétségbeesést.

Gondolkozz, Bella, gyerünk, találj ki valamit!-hajtogattam magamban, miközben a helyemre mentem és lázasan pörgött az agyam. Mindegy volt, hányadán állok Edwarddal, csak ebből a helyzetből jussunk ki valahogy!

-Ne lélegezz!-suttogtam úgy, hogy csakis ő hallhatta meg. Nem láttam értelmét a titkolózásnak, amúgy is kilométerről kiszagolja a hazudozást, eddig egyik mellébeszélésem se vette be teljesen, szóval édes mindegy.

-Nyugi, kitalálok valamit!-mondtam megint halkan, mire csak hálásan nézett rám, de nem szólt, nehogy elfogyjon a levegője.

A tanár közben belekezdett a mondandójába, én pedig úgy éreztem, mindjárt felrobbanok az idegtől.

Aztán kiosztották az eszközöket és elkezdődött. Láttam, hogy Edward fehér keze ökölbe szorul a padon. Nem tudtam, mit tehetnék.

Az emberek sorra szúrták meg magukat, mi pedig a padtársammal ezzel párhuzamosan lettünk egyre feszültebbek.

Láttam, hogy Edward szeme kezd elfeketedni. Hajjaj...

Épp elment mellettünk a tanár, és ezt kihasználva vett egy kis levegőt. Ezzel nem is lett volna baj, csakhogy az előttünk ülő lány pont akkor szúrta meg magát és buggyant ki a vér az ujjából.

Éreztem, hogy Edward ugrásra készen megfeszül mellettem. Tudtam, hogy pillanatok kérdése és itt kitör a pokol.

Hirtelen ötlettől vezérelve elkaptam a kezét, hátha ezzel kissé észhez tudom téríteni. Hitetlenkedve nézett rám, de a szeme már nem volt az az életlen fekete és az a vadállati tűz sem lobogott bennük úgy.

Megszorítottam a kezét, mire gyötrődve, de azért elmosolyodott. A szívem összeszorult. Szenvedett. A lány padtársa is megszúrta magát, mire éreztem, hogy erősödik a keze fogása. Egy idő után már túl erős volt, elnyomtam egy sziszegést, de a világért se szóltam volna. Olyan túl nagy kárt úgysem tud bennem okozni, annál azért erősebbek a csontjaim, hogy egyetlen érintéssel összetörjön.

Hirtelen eszembe jutott valami.

-Tanár úr, rosszul érzem magam.-mondtam elhaló hangon és igyekeztem minél sápadtabbnak látszani, ami nem volt nehéz, hisz amúgy is elég világos a bőröm.

-Jól van. Mr.Cullen kísérje el az orvosiba Ms. Swant.-rendelkezett a tanár.

Most már csak az ajtóig vezető utat kell kibírnia. Remélem, képes lesz rá!

Kimentünk a teremből és amint becsukódott az ajtó, mindketten megkönnyebbülten lélegeztünk fel.

Most már foglalkozhattam az újabb felmerülő problémával. Edward, Én, plusz üres folyosó... nem túl nyerő... főleg, hogy megint úgy érzem, a Gyáva Oroszlán hozzám képest maga a Terminátor.*

Szent ég, mit fogok én csinálni?!

Megint elkezdtem szédülni. Ez a nyomorult átváltozás, hogy én mennyire utálom! Essünk már túl rajta és kész!

-Pocsékul hazudsz.-hallottam meg a hangját közvetlenül a fülem mellett, mire annyira megijedtem, hogy ugrottam egyet és ahogy megfordultam, kecsesen seggre csüccsentem előtte.

-Francba.-puffogtam magamban.-Hogy a fészkes fenébe tudsz te ilyen halkan közlekedni?-csak egy rövid kuncogás volt a válasz, és úriember módjára a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen, de a jelenleg porba rombolt önérzetem nem hagyta, hogy elfogadjam, így magamtól tápászkodtam fel.

-Bella...-kezdte és közelebb lépett, mire én automatikusan hátráltam egy lépést. Nem akartam a bűvkörébe kerülni. Abból nem sülne ki semmi jó.

Mikor észrevette a reakciómat bánatosan nézett rám. Olyan bűntudatot éreztem, amilyet soha. Nem az a fajta volt, ami akkor tört rám, ha összevesztünk a srácokkal, vagy amikor kiskoromban rosszat csináltam és anya összeszidott. Ez teljesen másfajta volt. Olyan, mintha az én szívemben éreztem volna az ő szomorúságát.

-Kérlek, ne félj tőlem! Nem akarlak bántani. Csak meg akartam köszönni, amit tettél.-mondta lágyan, mosollyal az arcán, de a szemében mélyen ott ült a bánat.

Közelebb léptem hozzá.

-Nem félek tőled.-válaszoltam, és tettem még egy lépést.

-Bella, beszélünk kéne arról, hogy mi történt aznap este a sikátorban.-kezdte óvatosan, és én megijedtem. Nagyon. Nem tudom neki megmagyarázni! Legalább is úgy nem, ahogy szeretném. Ahhoz el kéne mondanom a titkomat. Ami már csak alig titok. Én erre... képtelen vagyok!

-Nincs miről beszélnünk! Egyszerűen...felejtsd el, amit láttál!-a hangom keményen csattant, amin magam is meglepődtem, mert egyáltalán nem éreztem magam határozottnak.

-Nincs? Egy sikátorban vert laposra két vámpír, és a legnagyobb bajod egy kificamodott váll és nincs miről beszlnünk?-az ő hangja veszélyesen nyugodt volt a felszínen, de a jégpáncél alatt éreztem a dühöt.

-Ahogy mondod. Mennem kell.-válaszoltam színtelen hangon. Jogos volt a dühe. De inkább dühös legyen rám, minthogy megvessen.

Elkapta az ép karomat, bár a másikon se látszott semmi, mert a kötés már lekerült róla.

-Megmentettem az életed. Azt hiszem, egy magyarázatot megérdemlek.-sziszegte.

-Köszönöm. És most pedig megháláltam a tetted. Kvittek vagyunk.-néztem vissza rá, a hangom nagyon kimért volt. A magyarázatra tett megjegyzését pedig egyszerűen elengedtem a fülem mellett.

-Ha azt hiszed, hogy hagylak elsétálni, elment a józan eszed.

-Nos akkor nyilván őrült vagyok, mert pontosan ezt hiszem. Különben is, az a vámpír, aki önként és dalolva bemegy biológia órára, amikor vércsoport meghatározás van, ne papoljon nekem a józan észről!-most már hangosabban beszéltem és a szavaimból ingerültség sütött. Sejtettem, hogy tudni akarja, mi történt, de most annyira... annyira hasonlított arra, ami valójában volt. Ahogy sötét tekintetében düh tüze lobogott, száját szorosan összepréselte, tartása pedig merev volt... most először hasonlított igazán egy vámpírra. Közelebb rántott magához, de nem fájt, csak meglepett.

-Ne játssz velem, Isabella!-suttogta mérgesen, és álltam a tekintetét. Más esetben elmerültem volna feneketlen mélységű szemeiben, de jelenleg túl dühös voltam. Most már átfordultam a "csak azért se" fázisba.

-Eszemben sincs.-mondtam halkan, de élesen, és kirántottam a karom keze fogságából, majd vissza se nézve elhúztam.

Még volt egy tesi órám, de arra már nem volt erőm bemenni bénázni egy sort, így felpattantam a motoromra gázt adtam. Nem haza mentem, mert semmi kedvem nem volt hozzá. Élveztem a száguldást, ahogy mindent kitöröl a fejemből, nem kellett gondolkodni. Csak mentem a végtelenbe, nem törődve semmivel...

/Edward szemszöge/

Hát ezt a beszélgetést nem épp így terveztem.

Csak bámultam Bella hűlt helyére a folyosón, és azon gondolkodtam, hogy lehet az, hogy egyik pillanatban még legszívesebben megcsókolnám, a másikban pedig épp az ellenkezőjét tenném... ki érti ezt?

Végül beültem a kocsimba, és bekapcsoltam egy kis zenét, hátha az eltereli a gondolataimat és segít megnyugodnom. Beraktam egy Linkin Park CD-t és mindent kizártam.

Éppen a Breaking the habit című szám szólt. Megszegni a szabályokat... én is azt teszem és azt hiszem, Bella is... Bella! Már megint Bella! Felejtsd már el egy kicsit!

-Jól sejtem, hogy nem sikerült beszélni Bellával?-hallgatott el egyszer csak a zene és amikor oldalra néztem, Jasper elnéző, de leplezetlen vigyorával találtam magam szembe. Csak egy grimaszt vágtam.

-Mi van öcskös, csak nem ott hagyott a nőd?-pattant be hátra Emmett is. Tényleg már csak ő hiányzott a mai napból! Miért nem jön mindjárt Alice is a nyakamra, hogy akkor mindenki egyszerre ossza az észt?!

Apropó... Alice... látomás... biológia óra...

Mi a fenéért nem szólt???

-Jasper, Alicenek volt látomása az előző óra elején, vagy a szünetben?-fordultam jobbra az említetthez.

-Igen, volt kettő is. Először nagyon ijedt képet vágott, de aztán csak sejtelmesen vigyorgott.-válaszolta Jazz, miközben gondolatban levetítette nekem Alice rejtélyes mosolyra húzódó ajkait és huncutul csillogó szemeit. Komolyan, csak a kezét nem dörzsölgette.

-A feleségedet meg fogom nyúvasztani.-közöltem a kormányt szorítva.

-Szerintem ezt a kis házi boszi is így gondolta, ugyanis vásárolni ment Rose babyvel.-válaszolta nevetve Emmett.

Egyszer úgyis megfojtom Alice-t, bármennyire is imádom!

-Edward, nem ajánlom, hogy egy ujjal is hozzá érj a feleségemhez.-válaszolta nyugodtan Jasper, de a fenyegetés tisztán kivehető volt a hangjában.

-Nem fogom bántani a kedves feleséged, de el fogok beszélgetni vele arról, hogy miért nem szólt, hogy vércsoport meghatározás lesz biológián.

Erre Jasper szeme is kikerekedett.

-De ugye nem...?

-Bella szerencsére látványosan elkezdett szenvedni, mire a tanár kiküldött, hogy kisérjem el az orvosiba.

-Sejtem hova mentetek orvosi helyett, kis huncutok.-vigyorgott kajánul Em a hátsó ülésen. Ilyenkor isten bizony hiányolom Rosaliet, hogy jó alaposan fejbe kólintsa. Egyedül ő képes hatni Emmettre.

-Állítsd le a fantáziád Emmett, semmi olyan nem történt. Veszekedtünk.

-Akkor legalább édes lesz a kibékülés. Tapasztalatból beszélek.-kacsintott, mire legszívesebben addig vertem volna a fejét az aszfaltba, ameddig kocsonyásra nem lágyul. Sajnos a betonnak több baja lenne belőle, mint a bátyám kemény fejének...

-Én mondtam, hogy finoman.-jegyezte meg Jasper.

-Nem rontottam ajtóstul a házba, ne nézz már így rám! Bella egyszerűen nem hajlandó beszélni róla. Egyáltalán nem. Ahogy megemlítettem, azonnal megmakacsolja magát. Nem értem, miért nem képes elmondani az igazat.

-Nézd, Edward. Te sosem voltál járatos az emberek és vámpírok érzéseinek észlelésében, de az már fájdalmas, hogy mennyire vak vagy. Bella legalább annyira szeret téged, mint te őt. Komolyan, nem tudom tovább nézni, ahogy szerencsétlenkedtek! Mindazonáltal gondolod, hogy te olyan könnyen vallanál be neki valamit fordított helyzetben? Majdnem biztos vagyok benne, hogy kétszer ennyit problémáznál rajta, mint ő most.-mondta Jasper határozottan.

Legszívesebben elengedtem volna ezt a fülem mellett, de azok alattomban befészkelték magukat a gondolataim közé, és egyszeriben már nem is tudtam haragudni Bellára.

Kissé rágódtam még magamban, de aztán inkább csak szótlanul kitolattam és padlógázzal hajtottam haza.

Eltelt három nap és még mindig nem tudtam Bellával beszélni. Most már feltűnően széles ívben elkerült, de nem csak engem, hanem a többieket is.

És öt vámpír elől nyomtalanul eltűnni egy ilyen pici gimnáziumban, na az már művészet!

Elvétve láttam egy gesztenyebarna haj ismerős libbenését, egy titokzatos csokoládébarna szempár villanását, de már abban sem voltam biztos, hogy tényleg ott voltak, és nem csak a képzeletem szüleményei.

A biológia és spanyolórákra utolsó pillanatokban esett be, aztán pedig úgy tűnt el, mint a kámfor.

Az ebédlőben sem láttam, csak Miranda és Jeremy ültek az asztalnál, de az ő gondolataikból sem olvastam ki semmi érdemlegeset.

Már csak néha tudtam elkapni mások gondolatain keresztül, de valahogy már Mike Newton se figyelt annyira rá. Mintha azzal, hogy nem akarja, hogy észrevegyék, tényleg láthatatlanná vált volna.

Kezdett hiányozni. A már egy ideje esedékes magyarázata visszacsúszott a fontossági listámon. Hiányzott a jelenléte. Bár ott ült mellettem azon a két órán, olyan volt, mintha az Antarktiszon lenne, vagy még messzebb.

És ahogy telt az idő, én is egyre ingerlékenyebb lettem.

Szegény Alice-re is úgy ráförmedtem, pedig nem érdemelte meg. Jaspert pedig sokszor azon kaptam, hogy összefont szemöldökkel fürkész engem és analizálja a lelki állapotom.

Épp az utolsó órámról jöttem ki és természetesen már megint Bellát figyeltem, hátha meglátom őt, vagy a motorját a parkolóban, mikor észrevettem Mirandát a fehér kocsijának támaszkodva. Talán ő tud valamit mondani. Odamentem hozzá, mire láthatóan meglepődött.

-Szia!-köszöntem neki és próbáltam elbűvölő lenni, hátha elkottyint valamit akár mentálisan, akár szóban, de látszólag nem hatotta meg.

"Miért hiszi minden pasi, hogy egy szép mosolyért cserébe dalolni fogok?"-hallottam meg a gondolatait és majdnem felnevettem rajta. Ez a lány se mindennapi, az biztos. Bár erősen sanszos, hogy ő is vadász. Úgyhogy feltételezem meg se kéne lepődnöm...

-Szia. Mit tehetek érted?-vonta föl a szemöldökét, bár láttam a gondolataiban, hogy pontosan tudja, miért jöttem ide.

-Belláról lenne szó. Nagyon furcsa mostanában és szeretnék vele beszélni, de ő nem hagy rá alkalmat.-válaszoltam.

"Ciki, ha már egy csapat vámpír se tudja előkeríteni Bellst."-gondolta Miranda.

-Nézd, én támogatom az ötletet, hogy beszéljétek meg a dolgot, de Bella most nehéz időszakon megy keresztül. Nem olyan könnyű neki, mint hiszed, sok mindent nem tudsz róla. Ami nem a te hibád, hisz Bella nagyon nehezen enged közel magához bárkit is, mióta ismerem, de kérlek légy türelmes vele. Időd mint a tenger, nem igaz?-nézett rám jelentőségteljesen, bujkáló mosollyal, célozva az öröklétre.

-Igen.-bólintottam és már majdnem mosolyogtam. Ilyen se történt velem azóta az este óta.-Milyen nehéz időszakról beszéltél?-vontam össze a szemöldököm és vált az arcom komollyá. Mi történhetett?

-Nem én vagyok az, akitől megtudhatod a válaszokat a kérdéseidre. Keresd Bellát. Azt hiszem, ha valaki, akkor te át tudod törni a falat, amit maga köré húzott.-mosolygott rám Miranda, majd mivel már időközben Jeremy is megjött és beült a kocsiba, majd elhajtott.

Mi lehet Bellával? Meg kell tudnom!

/Bella szemszöge/

Még egy nap... egyre jobban utálom ezt a titkolózást, és néha elindulok Edward felé, hogy akkor most elmondom az igazat, de... aztán... egyszerűen nem merek a szemébe nézni. Ráadásul egyre rosszabba közérzetem. Hogy ezt Edward hiányának, vagy a közelgő átváltozásnak tudható be, nem tudom. Azt hiszem, is-is.

Reggel, mint mostanában mindig, kialvatlanul, hatalmas karikákkal a szemem alatt vánszorogtam le a lépcsőn és legurítottam egy nagy adag kávét, hogy életben maradjak.

Igaz, hogy nincs túl nagy alvásigényünk, de azért alvás nélkül nem bírjuk túl hosszú távon. Márpedig én az utóbbi két éjszakán le se hunytam a szemem.

Megéri ez neked, Bella? Komolyan erre van szükséged?-kérdeztem magamban, de tudtam a választ. Persze, hogy nem. Nem is tudom, mi van velem, életemben nem voltam még ilyen anyámasszony katonája.

A délelőttöm normálisan telt. Órák, szünetek, Cullenek elől való bujkálás...

Ebéd előtti szünetben a folyosón álltunk a szekrényemnél és épp Miranda próbált beszélni a fejemmel...megint.

Mintha magamtól nem tudnám, hogy gyerekes vagyok és hülyeséget csinálok. Miri ezt még megspékelte egy szentbeszéddel arról, hogy most hagyom elsétálni magam mellett az igaz szerelmet és a boldogságot. Eddig csak abban a szerelemben hittem, ami a könyvekben létezik, de a valóságban közel sem. Most már nem vagyok benne biztos, de ezt persze nem kötöm drága barátnőm orrára, mert még a végén beindul. Még ennél is jobban. Pedig már most is elég szép fordulatszámon pörög.

-Edward rendes srác, ne légy már ilyen átkozottul makacs, az istenért! Nem a világbékéről folytattok majd hadi tárgyalást!-nyaggatott tovább Miri, de oda se figyeltem.-Hoppá, emlegetett szamár.-mosolyodott el kajánul a barátnőm, erre már én is felkaptam a fejem.

Basszus!

Tényleg jött, és tényleg Ő volt az! A kócos bronzvörös haja, hófehér bőre, aranyosan csillogó szemei, amikben most remény gyulladt, ahogy meglátott... megráztam a fejem, hogy ismét józanul tudjak gondolkodni.

Épp a női mosdótól nem messze álltunk.

-Falazz nekem!-vetettem oda Mirinek, és mint az őrült berohantam a wc-be.

Ide csak nem jön utánam...