12.Fejezet-Érkezés

12.Fejezet

Érkezés

Hát, nem tudom milyen lett, a horror miatt bocsika, fizika után írtam, és akkor kitör belőlem a...hát ez!xD

Nem lett annyira durva vége, amit tőlem megszokhattatok, de azért az, amit mindenki vár, a következő fejibe raktam, amiről inkább ne is beszéljünk, mert meg fogtok nyúvasztani érte :D

Már keresem a legjobb rejtekhelyeket :D

na, nem locsogok tovább, nagyon szeretnék pár komit, ha megoldható*.*

puszóóóó

mesi28

/Bella szemszöge/

Egy hét után végre vége van, és haza mehetek. Ma már csak temettünk, és nyomokat tüntettünk el. Többet sírtam ma, mint az elmúlt évben együtt véve. Sok ismerősöm meghalt a harcban, kicsin múlt, hogy nem vesztettünk. És eleve az egy szörnyű csapás, ha valaki meghal. Valaki, akinek jövője, múltja, céljai, emlékei és családja meg barátai voltak, akik szerették, és akiket ő is szeretett. Milyen könnyen porba hullhat minden…

Utolsó nap sikerült is összeszednem egy komolyabb sérülést. Persze, volt pár zúzódásom, de azok egy nap alatt begyógyulnak. Ez sajnos nem. És nagyon nehezen állt el a vérzés is. Egy vámpír eléggé telibe kapott, így most a hasamon három elég mély karomnyom éktelenkedik.

Arról nem beszélve, hogy hajolgatni sem tudok vele, nehogy újra felszakadjon a friss seb. Amellett pedig borzasztóan fájt, de nem szóltam egy szót sem, az én hibám volt. Megkímélhettem volna magam ettől, ha a teljes figyelmemet a harcra fordítom, és nem kalandoznak el a gondolataim egy pillanat töredékére a csatatérről Forksba.

Christian ezek után nem hagyta, hogy segítsek, hiába vitáztam vele, hogy bírom, és nem fáj annyira, mondhattam én bármit. Emberi tempóban csomagoltam össze a cuccom, és újra átkötöztem a sérülésem, hogy kibírja a fél napos repülőutat. Nagyot sóhajtva mentem le a földszintre. Christianék háza óriási volt, egy igazi villa, rengeteg vendégszobával.

-Isabella Marie Swan!-dörrent rám Chris.-Mégis mi a fenét képzelsz, hogy itt cipekedsz nekem, miközben súlyosan megsérültél? Megőrültél te lány?-kapta ki a kezemből a bőröndöt, mire a szemem forgattam.

-Annyira azért nem vagyok rosszul.-morogtam.

Válaszul csak gyilkos tekintetet kaptam. Azért hadirokkant nem vagyok! Volt már ennél rosszabb is. Pláne hogy néha még a szerencsém is rátesz ezekre az esetekre egy lapáttal.

Egy két lábon járó katasztrófa vagyok… vadász létemre. Szó se róla, jól össze lettem hozva. Ch…

Christian kivitt a reptérre, és még egyszer a lelkemre kötötte, hogy ne merjem megerőltetni magam. Tisztára olyan, mintha az apám lenne. Mindig vigyázni akar rám. Végül is gyakorlatilag náluk nőttem fel, miután a szüleim meghaltak. Sokat köszönhetek neki és Melissának. Ők vigyáztak rám, mikor az az őrült kergetett, mert engem is meg akart ölni. Valószínűleg még most is keres, de most már nem bánnám, ha megtalálna. Látni akarom, és meg akarom tőle szemtől-szembe kérdezni, miért ölte meg a szüleimet. Tudom, hogy nem megoldás, de még most is forr bennem a bosszúvágy, ahogy arra a végzetes estére gondolok. Akkor örökre megváltozott az életem…

Nem mondom, hogy rosszabb lett, de jobb se. Nehezebb lett. De volt, aki törődött velem, és szeretett, mint a saját gyermekét. Nem volt rossz a gyerekkorom. Csak sokkal nehezebb. Hamar fel kellett nőnöm.

-Kérjük kapcsolják be biztonsági öveiket, a gép megkezdi a landolást.-mondta be a géphang három nyelven a szokásos szövegét. Nagyon elkalandozhattam…

Úgy tettem, de amennyire csak lehetett lazára fogtam az övet a sebem miatt.

A leszállásnál szerencsére nem volt probléma, és a Seattle-i reptéren már ott vártak a többiek.

-Bella!-sikította Miri, miközben a nyakamba ugrott. Én fájdalmasan felszisszentem, ahogy a sebemhez ért. Erre azonnal elengedett.-Jézusom, hol fáj?-kérdezte aggódva.

-Nyugi, nem vészes. Csak a hasamon van egy kisebb sérülés.-mosolyogtam rá. Nem is emlékeztünk már a legutóbbi összezördülésünkre, mindkettőnket ellepte a viszontlátás öröme. Újból megölelt, ezúttal vigyázva, hogy ne okozzon fájdalmat.

Jeremy elvette tőlem a csomagomat.

-Chris hívott.-felelte kérdő tekintetemre.-Jól vagy?-kérdezte, miközben ő is megölelt. Én csak bólintottam.

Nagyon hiányoztak nekem, hisz már ők a családom. Erősen kötődünk egymáshoz. A vigyort le sem lehetett törölni az arcomról, boldog voltam, hogy itthon vagyok. De valami mégis motoszkált bennem. Valami hiányzott.

Nem értettem ezt az érzést, ezért próbáltam nem foglalkozni vele.

Haza mentünk, és Miri átkötözte a sebem.

-Nézd, én sajnálom, hogy olyan hülye voltam, mikor utoljára beszéltünk.-ült le törökülésbe az ágyamra.

-Semmi baj, nem haragszom. Érthető, hogy kiborultál, végül is tényleg durva lenne, ha összejöttem volna Edwarddal.-mosolyogtam rá, de valamiért nem éreztem ezt a mondatomat annyira őszintének. Mármint, tényleg nem haragudtam rá, de a második fele… Áhh, tisztára lökött vagyok.

-Szerintem nem annyira.-vont vállat Miranda, mire én megütközve néztem rá. Mit mondott? Látva értetlen pillantásomat, magyarázkodni kezdett.-Még ha így is lenne, se lett volna jogom így lehordani téged. Különben is, a szerelem irányíthatatlan, nem vádolhatlak azzal, hogy beleszerettél, hisz ezt nem te döntöd el.

-Ki vagy te, és mit műveltél Miranda Jonesszal?-kérdeztem, mire felnevetett.

-Képzeld, megettem!-bökött oldalba, mire feljajdultam.-Jézus, ne haragudj, totál kiment a fejemből.-pattant fel Miri.

-Semmi baj, csak majd máskor ezt inkább hanyagold, ha lehet.-nyögtem a hasító fájdalom miatt.

Még sokáig beszélgettünk mindenféle semmiségről, és jókat nevettünk. Miri elmesélte, mi történt itthon, én pedig mosolyogva hallgattam őt. Aztán Jeremy is csatlakozott hozzánk, és a végén már mindenen röhögtünk, annyira készen voltunk. Már fájt a hasam a sok nevetéstől, nem is tudom, mikor volt ilyen esténk utoljára. Aztán Jeremy felvetette, hogy nézzünk horrort, mi pedig beleegyeztünk.

Az Amerikai Psycho című filmet néztük, aminek annyi volt a lényege, hogy van egy tök sikeres közkedvelt ember, akinek a sorozatgyilkolás a hobbija. Mindenkit kinyírt aki a környezetében volt. Sok értelme van… na, mindegy.

A végén már ezen is csak röhögni tudtunk. Pedig nem ittunk. Azt sem tudom, min nevettünk, de fetrengtünk egymás mellett, miközben a hapsi ritkította a jónépet a tévében.

-Egy élmény veletek horrort nézni.-dörmögte Jeremy, miközben kikapcsolta a tévét.

Mi csak nyelvet nyújtottunk rá, és tovább nevettünk, mire ő se bírta tovább a komoly ábrázatot tartani.

-Mit szedtek csajok?-nézett ránk vigyorogva.

-Á-á-intettem nemet a mutató ujjammal.-Helyesbítek, szedünk! Ne próbáld tagadni, nyakig benne vagy a buliban öcsi!-próbáltam halálosan komolyan előadni, de nem ment.-Amúgy, fogalmam sincs, micsodát.

-Tegyük el magunkat holnapra, mielőtt teljesen becsavarodunk.-kuncogott Miranda.

-Szerintem ezzel kicsit elkéstél, de menjünk.-mondta Jeremy, majd feltápászkodott, és mindketten kimentek.

-Jó éjt!-kiáltottam utánuk, és bemásztam az ágyamba. Az álom szinte azonnal elragadott, és egy másik világba repített, ami csak az enyém.

Álmomban a múltban jártam. Egy kertben ültem kislányként a szüleimmel. Anyu arcán kedves mosoly játszott, apu csillogó, büszke szemekkel nézett rám. Talán hat éves lehettem.

Boldog voltam és gondtalan.

Aztán változott a kép. Az ágyamban aludtam, a régi szobám halványlila falai között, de felébredtem apu ideges hangjára.

-Marion! Itt van!-mondta, mire lágy, de sietős léptek koppantak a folyosón, és anyu nyitott be hozzám.

-Kislányom, Bella, figyelj rám jól, kérlek!-fogta két keze közé az arcom.

-Nincs időnk, Marion!-kiáltott be apu, a földszintről furcsa hangok szűrődtek fel.

Anyu szorosan megölelt, és halkan a fülembe suttogott:

-Bújj be a padló alatti kis rejtekhelyünkre, és várj ott. Ne gyere elő semmi esetre sem. Nem lesz semmi baj kincsem, csak ne gyere elő, és ne szólj, egy szót sem kérlek szépen!-én odabújtam hozzá.

-Anyu, miért mondasz ilyet? Baj van? Hol van apa?-kérdeztem remegő hangon.-Anya, miért sírsz?-töröltem le a könnyeit. Nem akartam, hogy szomorú legyen, sokkal szebb, ha mosolyog.

Ő megpuszilta a kezem, és megsimogatta a hajam, majd segített bemászni a vackomba, ahogy hívtam.

Majd hallottam egy csattanást. Az ajtó kivágódott. Anyu felsikított. Nem bírtam tovább, visszafojtott lélegzettel résnyire nyitottam a csapóajtó fedelét. Csak lábakat láttam, de azokon túl… apa!

Majd egy barna hajzuhatag hullott be a látóterembe, mindent eltakarva előlem. Puha lépteket hallottam suhanni a szobában, majd motoszkálást, végül egy tompa, szinte nesztelen huppanást. Valaki kiugrott az ablakon.

Bár nagyon kíváncsi voltam, nem mertem előjönni. Megígértem anyunak, hogy nem jövök elő.

Nem tudom, meddig ülhettem ott, de végül már nem bírtam a kíváncsiságommal, és kimásztam a csapóajtón.

Fel sem fogtam, mit látok. Édesanyám a szoba közepén feküdt mozdulatlanul, a nyitott ajtón keresztül, pedig apu testét láttam a folyosón.

Letérdeltem anyu, és kezemet az arcára simítottam.

-Anyu, mi történt? Miért vagy ilyen? Mama!-most már kibuggyantak a könnyeim. Lassan kezdtem megérteni, de elfogadni nem akartam.

-Papa!-szaladtam oda apuhoz, de ő sem válaszolt. Most már zokogtam.-Papa, kelj fel, légy szíves, ígérem, jó leszek, és nem kenem magam soha többé össze a sárban!-sírtam. Tudtam, hogy ez nem hozza őt vissza, de egyszerűen nem tudtam felfogni a helyzetet. Nem halhattak meg!!!

Majd hirtelen felébredtem.

Folytak a könnyeim, a takaró a testemre csavarodott, és levegőért kapkodtam.

Nem bírtam leállítani a sírást. Nagyon régóta nem álmodtam már azzal a borzalmas estével. Azt hittem, túltettem magam rajta. Nem tudtam megnyugodni. A látvány, az érzés belevéste magát a tudatomba, az emlékeimbe, a lelkembe. Tudtam, kit kell keresnem. Tudtam, ki ölte meg a szüleim. A hosszú fekete haj, a vörös tekintet, a furcsa bőrszín, amit a néger bőrön lévő úgymond vámpírsápadtság okozott… Az a bosszúvágy, ami a vörös íriszekben lángolt.

Akkor ez megijesztett, ma már csak indulatot kelt bennem. Mindazonáltal megígértem, hogy nem sodrom veszélybe magam, mert akkor a szüleim áldozata hiába való lett volna. De ha egyszer összefutok vele, nem kegyelmezek neki. Ahogy ő sem tette akkor…

Zokogásom lassan elapadt. Ránéztem az órámra. Már fél hét, nem sok értelme van visszaaludnom, ezért óvatosan felkeltem, és elmentem zuhanyozni, majd átkötöztem a sebem.

Belenéztem a tükörbe, de amint megláttam magam, ugrottam egyet ijedtemben. Sose voltam szép, de ez a zombi se én vagyok. A szemeim alatt hatalmas fekete karikák, az arcom sápadtabb, mint általában, a szám teljesen kicserepesedve. Összességében úgy néztem ki, mint egy lefosott kilométerkő.

Nem szoktam sminkelni, de most muszáj volt valamit kezdenem magammal, mert úgy néztem ki, mint egy elvonós. Hát nem volt nyugodt éjszakám… ha csak belegondolok, borzongás fut rajtam végig. Anyu élettelen zöld szemei…

Megráztam a fejem, mintha ezzel kiűzhetném az elmémből a rémképeket. Sajnos nem ilyen egyszerű. Felraktam egy kis alapozót, hátha javít a kinézetemen. Mondjuk úgy, valamivel elfogadhatóbban néztem ki. Egy ember már nem bökné ki, hogy hulla vagyok. Persze, ha csak emberek lennének, nem lenne ennyi problémám sem.

Oké, most nincs időm filozofálni, meg amúgy sem vezet sehova. Nagyot sóhajtva kimentem a fürdőből, mert Miranda már kiabált, hogy menne be ő is. Mosolyt varázsoltam az arcomra, és kiléptem a fürdőből. Miri szerintem el volt azzal foglalva, hogy bejuthasson, így nem vette észre, hogy nem igazán vagyok ma a toppon. Nem is baj, addig jó, amíg nem kell magyarázkodnom.

Bementem a szobámba, és magamra rángattam egy laza fekete pólót, meg egy fehér farmert, és lementem a földszintre inni egy kávét. Nem nagyon szoktam, de most úgy éreztem, szükségem van rá.



Még senki nem volt a konyhában, viszont hallottam, ahogy fent az emeleten Jeremy majd rátöri az ajtót Mirire, hogy jöjjön már ki, mert ő is be akar menni. Ez a szokásos sorrend. Jeremy kerül elő a legkésőbb általában, ezért neki kell az ajtót vernie Mirinél.

Nem tudom, hogy az én drága barátnőmnek ugyan mi szüksége van bármiféle sminkre, mikor még akkor is gyönyörű, mikor kócosan felkel. Hosszú egyenes sötétbarna haja van, sötétbarna szemei, és enyhén délies beütése. Karamella színű bőre hibátlan.

Úgy döntöttem, előbb lelépek, hogy nehogy észrevegyék a többiek rajtam az árulkodó jeleket. Nem akartam látni a sajnálatot a szemükben, hiszen tudják, mikor szoktam így kinézni, volt már olyan, hogy sikítva és zokogva ébredtem, nem is egyszer.

-Elmentem!-emeltem fel picit a hangom, hogy a veszekedés közben is meghallják, bár elég jó a hallásuk.

-Oké!-válaszolták kórusban, majd ott folytatták, ahol abbahagyták. Mint két nagy gyerek, de komolyan! És én vagyok hármunk közül a legfiatalabb. Szép, mondhatom. Ahogy öregszenek, úgy fejlődnek agyilag visszafele. De hát, én így szeretem őket.

Mosolyogva mentem a motoromhoz, és felpattantam rá, de azonnal felszisszentem. Már teljesen el is felejtkeztem a sebemről. Na, most szólt ő a maga módján, hogy igenis megvan még. De már nem kell sokáig kibírnom, pár nap múlva már látszani sem fog, hisz nagyon gyorsan gyógyulunk.

Nem tagadhatom, a motorozás is nagyon hiányzott, bár nem mentem olyan gyorsan, mint szoktam, így is nagyon hamar beértem. A száguldozás teljesen kikapcsolt, mint mindig, teljesen felszabadultnak éreztem magam.

Aztán megcsapta az orrom a jellegzetes bódító illat. De most nem fogott el rossz érzés. Hisz ezek Cullenék. Nem tudom, hogy csinálják, de nem szaporodtak el a gyilkosságok a környéken. Kezdek hinni Edwardnak. Hisz más magyarázatot nem látok… Mi van, ha tényleg megtalálták a megoldást az öldöklés elkerülésére? Mi van, ha megvan a kiskapu, amire még senki sem gondolt, most mégis itt egy nagy létszámú vámpírcsalád, akik nem szükségből vannak együtt, és jók akarnak lenni?

Hihetetlennek tűnik, de mi van, ha mégis igaz?

Ezen gondolatokkal szálltam le a motoromról, és indultam az órámra. Éreztem, hogy most érkeztek meg, és harcot vívtam önmagammal.

Nem nézek vissza. Minek? Semmi értelme, tuti, hogy ugyanúgy néznek ki, mint két héttel ezelőtt. Ha jobban belegondolok, egy évszázad múlva sem fognak semmit sem változni.

De mégis miért baj, ha megfordulok? Nem történne semmi. Ugyan, ne légy nyuszi, Bella!

Végül engedtem a késztetésnek, és hátrapillantottam. A szemem azonnal megakadt azon az ismerős, de ezúttal majdnem fekete szempáron. Hirtelen az a furcsa hiányérzet, ami érkezésem óta nem hagyott nyugodni, megszűnt. Mintha ott se lett volna. Igazából a nevem is elfelejtettem, pillantása csapdába ejtett, fogva tartott és úgy éreztem, ha akarnék, se tudnék szabadulni tőle. Közben észre se vettem, hogy megyek tovább, csak vitt a lábam.

De hé, én Bella vagyok, nálam semmi sem mehet simán! Tudhattam volna… Megbotlottam a saját lábamban, és majdnem orra estem a komplett Cullen família szeme láttára.

Öblös nevetést hallottam a parkoló másik sarkából. Oda se kellett néznem, hogy tudjam, Emmettnek megint van min szórakoznia a jó voltamból.

Be tudtam volna magam ennél is hatásosabban égetni? Nem hiszem. Hogy lehetek vadász létemre ennyire szerencsétlen?

Nem mertem még egyszer visszanézni, inkább besiettem az órámra, és a nap további részében próbáltam messzire elkerülni Cullenéket. Ez persze nem volt olyan egyszerű, és vészesen közeledett a biológia óra is, amikor Mellette fogok ülni…