11.Fejezet-Nélküle...

11.Fejezet

Nélküle…

Meghoztam, dézi, nyugi van tudoood :D hagyj a chemotoxból;)

/Edward szemszöge/

Létezésem során talán először mentem szívesen suliba.

Jasper felhúzott szemöldökkel vizslatott, mikor lejöttem a lépcsőn.

-Edward, minek örülsz te ennyire?-kérdezte.

Én csak vállat vontam, mert én se teljesen értettem.

-Inkább kinek.-csilingelte Alice, miközben odatáncolt Jazz mellé.

A szemem forgattam, már megint ezzel jön. Idegesítő! Még hogy én meg Bella… ő egy ember, és boldog a barátjával.

Erre a gondolatra a gyomrom öklömnyire zsugorodott. Azaz, ha ember lennék, biztos az történt volna. De nem vagyok az. Csak egy szánalmas vámpír vagyok, egy szörnyeteg, akit csak megvetni lehet. Így csak fájdalmat éreztem.

Nem akartam, hogy Jasper újra analizálni kezdjen, ezért elindultam a garázs felé. Alice-ék is nemsokára utánam jöttek, és végre elindultunk.

Még önmagamhoz képest is gyorsan hajtottam, így percek alatt beértünk. Már csak 10 perc volt csengetésig, és a szemem azonnal a fekete motort kezdte keresni, azonban sehol sem láttam.

A reggeli jókedvem egy csapásra eltűnt. Mintha csak Bella lenne a kulcs mindenhez…

Ahogy tovább pásztáztam a parkolót szabad hely után, megláttam Miranda kis, fehér kocsiját. Lehet, hogy ezúttal mindhárman azzal jöttek.

Beálltam Emmették mellé, és elindultam az első órámra. Csak a harmadik órám lesz Vele…

Állj! Miért érdekel ez engem?

Megráztam a fejem, talán az agyamra ment a vámpírlét…

Még annyira sem figyeltem az órákon, mint szoktam. Alice csöndesen somolygott mellettem, és ABBA számokat énekelt a fejében. Egy ideig nem foglalkoztam vele, de mikor hatodjára kezdett rá a Dancing Queenre, elegem lett!

-Alice! Nem lapoznál? Kikészítenek a gondolataid!-suttogtam neki kémián ülve.

-Ki kért rá, hogy hallgasd őket?-húzta fel sértődötten pisze orrát, de azért váltott, és verseket kezdett szavalni magában.

A nyakamat rá, hogy titkol valamit!

-Alice, mi történt? Mit nem mondasz el?-faggattam, mire gonosz mosolyt villantott felém, és gondolataiba bekúszott Jasper képe, valamint az előző este…

Oké, ez már nekem is sok! Rosszabb, mint Emmett! Nem vagyok kíváncsi a házas életükre!

Felháborodott pillantást vetettem rá, és gyorsan átugrottam az első gondolatszálra, amit meghallottam. Pechemre sikerült pont Mike Newton agyába belemásznom. De ezt még nehezebben viseltem, mint Alice-t, ugyanis Newtonnak megint Bella járt az eszében.

De az én Bellámra senki nem gondolhat így! A kezem ökölbe szorult a gyilkos dühtől, amit éreztem. Hirtelen elképzeltem, ahogy a falhoz passzírozom ezt a nyomorult bosszantó embert. Ettől kicsit lenyugodtam. Nem bírtam elviselni, hogy valaki ilyen lealacsonyítóan gondoljon pont Rá!

Hiszen Bella annyira jó! Ez egy egyszerű tulajdonság, de annál ritkább. Sosem láttam a szemében fölényességet, érzéketlenséget, vagy megvetést. Igaz, hogy egy zárkózott lány, és nehéz rajta kiigazodni, de láttam, hogyan viselkedik az emberekkel…

A csengőre kaptam fel a fejem. A következő órám biológia.

Izgatottság lett rajtam úrrá, amikor belegondoltam, milyen közel lesz hozzám. Hogy végre hallhatom csengő hangját. Elmerülhetek feneketlen mélységű csokoládé szemeinek örvényében. Érezhetem fantasztikus frézia illatát…

Mikre gondolok? Vajon tényleg beleszerettem? Nem… nem lehet…

Sietve indultam a labor felé, de mikor beléptem, nem volt ott. Miért? Miért nincs itt?

De aztán hirtelen észbe kaptam: hiszen még majdnem az egész szünet hátra van, alig vannak a teremben.

Leültem a helyemre, és vártam.

Az emberek lassan szállingózni kezdtek, és minden ajtócsapódásnál felkaptam a fejem, hátha Ő az. De mindig csalódnom kellett. Nem jött…

Talán csak megint késik.

De becsöngettek, és Ő nem ült mellettem. A tanár megkezdte az órát. Végig az ajtót szuggeráltam, hátha mégis befut, habár egyre inkább kezdtem elveszíteni a reményt, hogy láthatom.

Füleltem, hátha meghallom sietős lépteit a folyosón, vagy jellegzetes, rendszertelen szívdobogását.

De nem… a folyosó kihalt volt és néma. Kezdtem aggódni érte. Ki tudja, mi történt vele? Beteg lett? Baja esett?

Gondoltam egyet, és Miranda gondolataira kezdtem koncentrálni. Ő éppen angolon ült, de nem az óra kötötte le a gondolatait. Meglehetősen kusza volt, és főleg, bűntudattal teli.

Fejébe időről időre bekúszott Bella tündéri arca.

„Istenem, remélem nem lesz semmi baja.”-csíptem el egy értelmesebb gondolatát.

Jeges rémület kúszott végig a torkomon.

Mi történt vele? Ugye semmi komoly?

Hisz ő annyira törékeny. Vajon kórházba került? Nem, nem, azt Carlisle tudná. Vagy mégsem?

Alig bírtam csengetésig a helyemen maradni.

Meg kell tudnom, mi van vele. De sajnos várnom kellett ezzel a következő szünetig…

/Miranda szemszöge/

Próbáltam elterelni a gondolataimat, hogy Edward ne tudjon meg olyasmit, amit nem lenne szabad, de nem volt egyszerű.

Jeremy szerencsére nem szokott túl sokat ezeken gondolkodni, ő úgy van vele, hogy itt a helyzet, ez van, oldjuk meg, ha tudjuk. De én hajlamos vagyok ezeken fenn akadni.

Inkább kedves emlékeket vetítettem le magamban.

Ezt az órát Bells-el mindig végigbeszélgetjük, de mivel ő most nincs itt, ezért egyedül indultam az ajtó felé a csengetés után.

De mikor kiléptem az ajtón, rendesen meglepődtem. Edward Cullen állt velem szemben, aggódó szemekkel.

Hát ezt meg mi lelte?

Na, mindegy, biztos nem nekem szól, nem is ismer. Vállat vontam, és mentem volna tovább, de Edward megállított.

-Szia.-lépett mellém.

-Szia.-köszöntem neki meglepetten. Mit akarhat tőlem?

-Ne haragudj, csak ma Bella nem volt biológián, és a tanár megkért, hogy küldjem el neki a leckét.-mondta.

Aha, persze, jó szöveg, én is ezt mondanám.-gondoltam magamban, de úgy döntöttem ezt inkább nem vágom a fejéhez. Csak azt akarja megtudni, mi van Bellával, legalább is, ha csak a háziról lenne szó, nem látnám az aggódást a szemeiben. Engem nem versz át kisapám! Aztán arra jutottam, hogy elmondom neki, hogy megnyugodjon, Isabellát nem vitte el a szökőár. Legalább is egyelőre. De az ő szerencséjével…

-Rendben. Hát, tőlem se kapja meg előbb, egy távoli családi baráthoz kellett elutaznia.-válaszoltam neki, de azért átvettem a házit tőle. Valószínűleg jelenleg kisebb gondja is nagyobb ennél, de ha itthon lesz, legalább ezzel nem kell törődnie.

-Értem.-bólintott.-Azért köszönöm. Szia.-intett nekem, aztán már ott sem volt. Hát ez gyors volt…

Azért jól néznének ki együtt… Bellának is kijár a boldogság, eddig amúgy sem vitte túlzásba a pasizást. Úgy kellett elrugdosnom pár randira.

Jót mosolyogtam magamban, ahogy eszembe jutott, hogy milyen hisztit vágott le néha. Mintha egy öt évessel kellett volna megértetnem, hogy a csoki tönkre teszi a fogait.

Pedig Bellára aztán abszolút nem jellemző a toporzékolás, viccesen is nézett ki akkor…

Megráztam a fejem, és elindultam a következő órámra Jeremyvel, aki közben mellém szegődött. Látta, hogy nagyon elvagyok a gondolataimmal, úgyhogy nem zavart meg.

/Edward szemszöge/

Miranda átlátott rajtam, de nem érdekelt.

Akkor semmi baja.

Megkönnyebbültem egy kicsit, de a hiánya miatt érzett üresség nem akart múlni. Viszont a Miranda fejében levetülő emlékeken jókat nevettem. Jó volt, hogy megtudhattam valamit róla, és így legalább láttam is, bár nem élőben.

Az órák egymást követték, de én csak egy egybefolyó szürkeséget érzékeltem. Nem tudott lekötni semmi. Az ebédlőben Miranda és Jeremy ugyanannál az asztalnál ültek, mint szoktak, a sarokban, de most nem vonzotta a szemem az a hely.

Ez a gyötrelmes nap rádöbbentett engem arra, hogy igaza volt Alicenek. Megint…

Nem tudom mikor, vagy hogyan, de beleszerettem Bellába. Elbűvölt a személyisége, és észre se vettem, hogy megtörtént. Akkor jössz rá, hogy az a személy milyen fontos neked, amikor már nincs veled.

Az egyetlen vigaszom, hogy nemsokára újra láthatom. Hogy nem ment el végleg. De ha ez az egy iskolai nap ilyen gyötrelmes volt, milyen lesz a többi?

Talán majd hozzászokom, hogy nincs ott. És akkor nem lesz ennyire rossz érzés.

A kocsinál vártam, hogy a többiek is megjöjjenek, és induljunk haza. Mára vége a kínzásnak.

Már hallottam a gondolataikat.

„Nem tudom, mit titkol előlem ennyire Alice! Pedig érzem, hogy van valami. Tegnap este sem volt itthon. Mit csinálhatott? El nem tudom képzelni mit művelhetett egész éjjel a városban…”-hallottam meg Jasper gondolatait.

Várjuk csak… ha Alice nem volt otthon tegnap, akkor a kémia órai gondolatai… Az istenit ennek a találékony mini tornádónak!

Pontosan tudja, mivel érheti el, hogy meg se kíséreljem a fejében való turkálást. Ezt még visszakapja!

Mit rejteget ennyire? Hisz nekünk a családban nincsenek titkaink. És mi Alice-szel amúgy is mindent megbeszélünk, hiszen nagyon közel állunk egymáshoz.

Nem értem a mostani viselkedését.