14.Fejezet-A kórházban

14.Fejezet

A kórházban

Sziasztok!

Mivel lebetegedtem, és volt időm írni, ezért itt a következő fejezet, de ehhez ne nagyon szokjatok hozzá, mert hétfőn már megyek suliba, és a jövő hetem első fele tutira húzós lesz, így a hétvégén tanulnom kell majd.

DE

Itt van a fejezet, amibe asszem az akción kívül mindenféle szorult, a vége sztem nyálas lett, de majd ti megmondjátok. Én mindenesetre élveztem írni :))

Ezért igazából nem tudom mennyire fogtok megölni, bár abban egészen tuti biztos vagyok, h Dézi a hajtá fogja tépni xDD

szóval komizzatok, mert tényleg nem tudom, hogy sikerült ez a rész :)

Ja, és majd elfelejtettem, hogy új dizit kapott az oldal :D Imádom a kéket és a feketét is, azt hiszem, ez kellően látszik rajta, meg már meguntam a pirosat, pedig az nagyon tetszett, de ez gondolom titeket nem izgat, szóval kussolok xD

xoxo

mesi28

/Edward szemszöge/

Mindenki szinte rohant ki a teremből, a többség nagyon unta a biológiát, bár azt el kell ismerni, hogy ez a téma tényleg elég száraz. Bella valamiért lassabban mozgott, mint szokott, mintha minden mozdulatára vigyáznia kéne.

Majd kiesett a füzet a kezéből, és mielőtt én felvehettem volna neki, utána hajolt. Azonban még el sem érte teljesen, megállt, és gyönyörű arca fájdalmas grimaszba rándult, majd ajkait fojtott nyögés hagyta el.

Hirtelen megéreztem vérének csodás aromáját a levegőben. Alapvetően nem kelti fel bennem a szörnyet olyan értelemben, mint a többi ember illata, de már nagyon rég nem voltam vadászni.

A ragadozó ordítva rángatta rácsait bennem, és éreztem, ahogy a szememet feketére festi a vérszomj. Az izmaim megfeszültek, ugrásra készen, a kezem ökölbe szorult. A számban termelődni kezdett a méreg.

Láttam Bella szemeiben a fájdalmat és az ijedtséget, mintha pontosan tudná, milyen veszélyes vagyok.

Magamban gúnyosan felnevettem. Honnan tudná, hogy egy kegyetlen szörnyeteg vagyok? Ha ezzel tisztában lenne, messzire elkerülne.

Hmm… a vére pedig… a gyomromba mintha forró lávát öntöttek volna, méreggel volt tele a szám. Nem fog fájni neki, gyors leszek. Ez az illat… Az izmaim megfeszülve várták, hogy végre ráugorhassanak, és ihassák a mézédes nedűt.

Mélyet szippantottam a levegőből, és ahogy a szemébe néztem, láttam magam visszatükröződni bennük.

Egy ragadozó.

Semmi emberi nem volt bennem. A szemeim életlen feketék és vadállati tűz lobogott bennük. Annyi elbukásom volt már, eggyel több, vagy kevesebb igazán nem számít. Észre se fogja venni. Mire felfogná már vége lesz, egy pillanatig se fog szenvedni.

Ha már amúgy pokolra jutok, miért ne? Nekem már olyan mindegy. Ez az…

-Edward… menj… innen.-nyögte, de láttam, hogy nehezére esett beszélnie. A hangja kicsit észhez térített. Miért mondja ezt? Hisz a szemében én ember vagyok.

Hátráltam pár lépést. Nem árthatok neki. Az önuralmam utolsó szalmaszálába kapaszkodva araszoltam lépésről-lépésre az ajtó felé. Nem akarom őt bántani. Ő az utolsó ember, akinek fájdalmat okoznék.

„Nem vagy szörnyeteg”-visszhangoztak a fejemben apám szavai. Bízik bennem, a családom is számít rám.

Nekem már tényleg mindegy. De nekik nem. És Bellának sem. Nem lehetek ennyire gyenge. Nem vehetem el az életét.

Már olyan közel volt az ajtó, szinte éreztem a friss levegőt a tüdőmben, ahogy kiűzi ezt az égető démoni illatot az orromból.

De mégsem hagyhatom így itt. Ki tudja, milyen súlyos a sérülése. Azt se tudom, mi történt pontosan, de azt látom, hogy szenved. Nagyon kockázatos, de képtelen vagyok itt hagyni sérülten, védtelenül.

Leállítottam a légzésemet, és elindultam felé. Bár vére illata fájdalmasan égetett belülről, úgy éreztem, ura vagyok az ösztöneimnek. Még soha nem volt ennyire nehéz… a számat szorosan összepréseltem. Próbáltam ellazítani magam. Szemeibe riadalom költözött. Olyan volt, mint egy rémült őzike. Ártalmatlan, bájos, nem lehet nem szeretni.

Közben megszólalt a következő órát jelző csengő. Remek, így legalább nem fognak kérdezősködni. Odamentem hozzá, és amilyen lágyan és finoman csak tudtam, a karjaimba emeltem, és elindultam vele a parkoló felé. El kell vinnem Carlislehoz.

-Edward tegyél le! Hova viszel?-kérdezte most már inkább meglepetten, semmint ijedten.

-Kórházba. Megsérültél.-mondtam aggodalmasan, egyrészt azért, mert féltettem őt, másrészt azért, mert ha tovább kérdezget, akkor rövid úton elfogy a levegőm, és az senkinek se lenne jó.

-Ez egyáltalán nem szükséges, nem akarok kórházba menni.-mondta határozottan, és tett néhány gyenge kísérletet a kiszabadulásra, de nem engedtem neki.

-Nem kérdeztem, akarsz-e menni, azt mondtam, hogy beviszlek.-közöltem vele, mire dühös pillantást vetett rám, és éreztem, ahogy megfeszíti izmait.

-Nem megyek.-hangjából is sütött a dac, csakúgy, mint az arcáról. Olyan volt, mint egy mérges cicus, aki tigrisnek képzeli magát, egyszerűen ellenállhatatlan. Kellően elvonta a figyelmemet arról a tényről, hogy vérzik.

Hirtelen ötlettől vezérelve a füléhez hajoltam, és lágyan belesuttogtam:

-Fogadjunk?-az orrom súrolta nyaka vékony, végtelenül puha bőrét, és éreztem, ahogy elernyed a karjaimban, a lélegzete pedig elakad. Apró kezeit a mellkasomnak támasztotta, és nem ellenkezett többet, de láttam az arcán, hogy nagyon nem tetszik neki a dolog.

Így közelről tanulmányozhattam finom, szabályos vonásait. Bőre hibátlanságát. Szája tökéletes ívét. Olyan volt az egész lány, mint egy megelevenedett álomkép.

Mintha a fagyott szívem olvadna fel újra a közelsége miatt. Melegség tölt el belülről. Pedig tudom, hogy jelenleg a pokolba kíván, nem szeret gyengének látszani, ezt már megfigyeltem nála.

De akkor sem hagyom, hogy a makacssága miatt baja essen. Mindentől meg akarom védeni. Ha kell, még saját magától is. De az a legrosszabb, hogy én magam is veszélyt jelentek rá.

Idő közben megérkeztünk a kocsimhoz. Bella dühös hallgatásba burkolózott, állát makacsul felszegte, és arcát érzelemmentes maszkba rendezte. Azonban én láttam a szemeiben a kínt. Nem tudom, mi a jó eget művelhetett annál a rokonnál, de jelenleg nem is érdekel. Majd kifaggatom, ha Carlisle ellátta.

Láttam, hogy a keze is véres. Bele se mertem gondolni, mekkora lehet a seb, ami ennyire vérzik. Nehezen viseltem nagyon, de a tudat, hogy Bella megsérült, és hogy nem vettem levegőt, sokat segített. Azt hittem, jóval nehezebb lesz ellenállnom.

Talán csak túlságosan is szeretem ahhoz, hogy ártani tudjak neki. Bár az előbb az osztályteremben hajszál híján rávetettem magam. Beleborzongtam a gondolatba, hogy majdnem ártottam neki. Hogy majdnem megöltem. Bűntudat mardosott belülről.

Kinyitottam a hátsó ülés ajtaját, és befektettem keresztbe, hogy kényelmesen elférjen. Ő morgott valami köszönöm-félét az orra alatt, de még mindig duzzogott.

Más helyzetben nevettem volna az arckifejezésén, de most túl ideges voltam hozzá. Amikor megkerültem emberi tempóban a kocsit, gyorsan vettem levegőt, és mikor beültem, újra leállítottam a légcserémet.

Padlógázzal hajtottam a kórház felé, és közben felhívtam apámat. Pár kicsöngés után felvette.

-Szia, Edward-szólt bele a telefonba. Hangja nyugodt volt és sima, mint általában.

-Carlisle, épp a kórházba tartok.-kezdtem magyarázni a helyzetet.

-Mi történt, fiam?

-Bella megsérült. Nem tudom, milyen súlyos, de…

-Vérzik?-apám mindig higgadt hangjába egy kis ijedtség vegyült volna.

-Igen. És nem akar elállni, elég nagy lehet a seb-magyaráztam, gondoltam próbálja felmérni a helyzetet, már amennyire ez így látatlanban lehetséges.

-Fiam, nagyon büszke vagyok rád!-mondta boldogan. Először nem értettem, miért. Aztán leesett, hogy azért mondta ezt, mert tudja, hogy Bella különleges hatással van rám minden szempontból. Pedig, ha tudná, mit tettem majdnem, nem így gondolná, bár ahogy ismerem, talán mégis. Nem érdemlek ennyi megértést, amennyit a családomtól kapok.-A hátsó bejárathoz gyere, ott foglak várni titeket. Elég furcsán venné ki magát, ha a főbejáraton sétálnátok így be.

-Rendben, köszönöm. Máris ott vagyok.-mondtam hálásan. Ő a legjobb orvos, akit ismerek, örültem, hogy létem értelme a lehető legszakszerűbb ellátást fogja kapni.

-Nincs mit fiam, várlak titeket.-válaszolta, majd bontotta a vonalat.

-Ennyire azért nem vészes a helyzet.-morogta Bella sértetten a hátsó ülésen.-Felesleges kórházba vinni.

-Makacs, mint az albán szamár.-morogtam bosszúsan az orrom alatt. Itt ül, ömlik a vér a sebéből, görcsös a teste a fájdalomtól, és nem vészes a helyzet… a falnak megyek ettől a lánytól… még hogy nem vészes… ch!

-Megérkeztünk.-jelentettem be kis idő múlva. Láttam a visszapillantó tükörben, ahogy idegesen a szája szélét harapdálja.

Kiszálltam, és kinyitottam az ajtót, hogy kiemeljem onnan. Meglátva fancsali képét nem bírtam megállni, hogy fel ne nevessek.

-Bella, csak a kórházba viszlek, nem a vesztőhelyedre.-mondtam neki mosolyogva.

-Nincs sok különbség. Utálom a kórházakat.-dühöngött.

-Nincs reklamáció.-vigyorogtam rá, mire látva, hogy úgyis beviszem, hagyta, hogy kiemeljem.

Carlisle egy nővérke társaságában állt a hátsó bejáratnál.

-Sziasztok! Bella, be tudsz jönni a saját lábadon?-fordult kedvesen hozzá.

-Igen. Eddig is ment volna, de közölték, hogy nem reklamálhatok.-küldött felém egy bosszús pillantást. Apám magában jót mulatott a helyzeten.

„Fiam, te aztán tudsz választani. Nagyon öntudatos a kishölgy.”-üzente nekem gondolatban.

-Nekem mondod?-mondtam túl gyorsan ahhoz, hogy Bella vagy a nővérke meghallhassa, ennek ellenére láttam, ahogy a karjaimban tartott lány rám szegezi kíváncsiságtól égő nagy barna szemeit.

Mintha hallotta volna, amit mondtam… nem, az kizárt…

Carlisle is furcsán nézett rá, de aztán gyorsan visszaöltötte magára az orvos szerepét, és a nővérke segítségével Bella eljutott a vizsgálóig.

-Edward, te várj kinn.-rendelkezett apám, majd becsukódott a szoba fehér ajtaja.

/Bella szemszöge/

Még, hogy mint az albán szamár… nem is igaz. Nem vagyok önfejű… annyira. Oké, talán egy kicsit, de csak egy egészen pirinyót… Rendben, jól van, elismerem, makacs vagyok!

De jól megbeszéltem magammal…

Felfeküdtem a fehér lepedővel leborított kórházi ágyra, és a nővérke felhajtotta a pulcsimat egészen a mell alatti részig. A kötésem teljesen átvérzett.

Láttam Carlisle-on, hogy meg van döbbenve, gondolom azért kicsit kisebb sérülésre számított. Hajjaj, mi lesz, ha leveszik a kötést? Hogy fogom én ezt kimagyarázni, te szent ég!

Lázasan dolgozott az agyam, hogy milyen balesetben szerezhetek ilyen sérülést, de semmi se jutott az eszembe. Azon kaptam magam, hogy azt figyelem, miért nem sötétedik be a doki szeme… ennyire jól bírja a vért? Bár Edwardon is teljesen meglepődtem.

Láttam, mennyire küzd magával, az ösztöneivel. Egy pillanatra tényleg megijedtem tőle, de hihetetlen, hogy visszanyerte önmaga felett az uralmat.

Annyira jó volt a karjaiban lenni… biztonságban éreztem magam. Az illata megnyugtatott, és amikor a fülembe suttogott, teljesen beleborzongtam. Édes lehelete elbódított, mosolyától megszédültem… Nem féltem tőle. Az eszem azt diktálta, hogy nem éppen nyerő dolog egy vámpír közvetlen közelében lenni, mikor a hasadból ömlik a vér, de akkor is megnyugtatott a közelsége. Az egész viselkedéséből sütött az oltalmazó aggodalom. Arany szemeiben félelem csillogott, de engem féltett, nem magát, hogy esetleg lelepleződik. El nem tudom képzelni, milyen kínokat kellett kiállnia, mennyi önkontrollra lehetett szüksége ahhoz, hogy ezt tudja tenni.

Nem bántott, de még magamra sem hagyott. Segített rajtam. Annyira finoman emelt fel, mintha csak porcelánból lennék. Olyan óvatosan, és mégis védelmezően fonta körém erős karjait.

Lehet, hogy tévedtem vele kapcsolatban? Bár eddig sem voltam róla rossz véleménnyel, valahogy nem tudtam elképzelni őt, mint kegyetlen szívtelen gyilkost. De most…

Sosem voltam még ennyire bizonytalan. Féltem az ismeretlentől, az érzéseimtől, és ettől az egész helyzettől, de nem hátrálhatok tovább, már nincs hova. Ott a fal a hátam mögött, és nekem szembe kell néznem mindennel.

Bárcsak tudnám, mit tegyek. Bárcsak itt lenne valaki, aki annyira tisztán képes látni a dolgokat, ahogyan én sohasem tudtam.

Tisztában voltam vele, hogy nincs jogom ilyet kérni. Ez egyedül az én döntésem, az én problémám, és senki nem oldhatja meg helyettem.

Valami teljesen új érzés növekedett a szívemben, amiről eddig próbáltam nem tudomást venni, azonban ezt nem csinálhatom tovább. Nem nagyon tudtam meghatározni, mi is ez valójában. De azt tudtam, hogy meghatározó és mindent elsöprő ereje van, bár eddig igyekeztem elnyomni magamban.

Talán ez az, amiről az összes hollywoodi nyálas rózsaszín film szól? Talán ez az, amiről a nagy klasszikus könyvek is írnak? Talán ez az a viharos, meghatározhatatlan érzelem, amit az ember mindenhol keres, kutat, és át akar élni, és akár meghalni is képes érte, de nem lehet erőltetni?

Talán igen…

-Isabella, mit műveltél, hogy szedted ezt össze?-kérdezte Carlisle kikerekedett szemekkel. Hoppá, kicsit elkalandozhattam, mert már a kötés is lekerült a derekamról. Jól éreztem, a sebem teljesen felszakadt.

-Öhmm… hát… elestem az erdőben.-mondtam, ami először az eszembe jutott. Carlisle kétkedően nézett rám. Próbáltam pókerarcot felvenni, és talán sikerült is, de láttam rajta, hogy nem teljesen hitte el, amit mondtam. Nos, ezt nem csodálom.

-Attól tartok, ezt össze kell varrni.-csóválta a fejét. Most már tényleg bepánikoltam. Összevarrni??? És hogy magyarázzam el, hogy belőlem kb. három nap múlva már szedheti is a cérnákat? Egyre nagyobb slamasztikába kerülök…

-Inkább ne.-cincogtam rémülten.

-Sajnálom, de muszáj lesz.-készítette elő a tűt.

-Ne, kérem doktor úr, bármit, csak ezt ne! Szurkáljon inkább össze, de ne foltozzon!-kezdtem kérlelni Dr. Cullent.

-Mi a különbség? Így is, úgy is összeszurkálom.-mosolygott rám kedvesen.

-Az injekció legalább csak egyszer fáj. A varrásnál még a kiszedését is végig kell szenvednem.-fintorogtam.

Nagyot sóhajtva rám nézett.

-Rendben van. De figyelmeztetem, hogy így sokkal lassabban fog gyógyulni, és jobban kell vigyáznia. És összeszurkálom ettől függetlenül.-mondta nekem, hátha jobb belátásra bírhat, de láttam rajta, hogy belül már beletörődött, hogy nem tud velem mit kezdeni.

Én csak helyeslően bólogattam, jelezve, hogy megértettem. Hát ez meleg volt… Carlisle ezután kitisztította a sebet, majd mindenféle injekciókkal nyomkodott tele, de olyan óvatosan, hogy jóformán semmit sem éreztem. Nem tudom, hogyan csinálja, de azt egyértelműen meg lehetett állapítani, hogy nagyon érti a dolgát.

Ha valaki egy hónappal ezelőtt azt mondja nekem, hogy egy vámpír orvos fogja ellátni a sérülésem, és hogy azt fogom gondolni, hogy ő a legjobb orvos, akivel valaha találkoztam, hát valószínűleg a képébe röhögök, és elküldöm a legközelebbi diliházba.

Végül be is kötözött, bár ott felszisszentem, mert elég szorosra húzta, de ez szükséges volt, tudtam jól.

-Nagyon köszönöm Dr. Cullen.-mosolyogtam rá.

-Igazán nincs mit.-viszonozta a gesztust.-Mondanám, hogy máskor is, de őszintén remélem, hogy nem túl gyakran kell majd ilyesfajta sebeket ellátnom rajtad. Elég nagyot eshettél.-én csak sután bólintottam erre a megállapítására.

Carlisle Cullen nagyon emberséges volt, sütött minden mozdulatából az empátia, a szemében pedig megértés és nyugalom honolt. Az egész lényéből sugárzott a jóság.

Apámat juttatta eszembe, habár külsőre egyáltalán nem hasonlítottak, hisz Charlienak csoki barna szemei voltak, csakúgy, mint nekem, és sötétbarna, szinte feketébe hajló bozontos haja, míg Carlislenak karamella színben pompázott a szeme, szőke egyenes hajával inkább angyalhoz hasonlított, semmint egy vérszomjas szörnyeteghez.

És mégis, mindkettejüknek ugyanaz a kisugárzása volt, két erős jellem, árad belőlük a nyugalom és a bizalom mások iránt, bármit megtennének a családjukért, és mégis hihetetlen jósággal megáldva.

Bár nem nagyon ismertem a doktort, nagyon tiszteltem azért, amit csinál, és főképp, ahogy csinálja. Tiszta szívvel, teljes odaadással. Látszik, hogy szeret kórházban dolgozni, segíteni az embereken, és hajlandó volt ezért annyit szenvedni, hogy ilyen önuralomra szert tegyen. Gyanítom, nem volt könnyű.

-Viszlát.-köszöntem el tőle, és az ajtó felé vettem az irányt. Még hallottam, hogy visszaköszön nekem, de már nem egészen arra figyeltem.

Edward a folyosón állt az ablaknál a falnak dőlve, kezeit keresztbe fonta széles mellkasán, szemöldökét összevonta, márványsima homloka aggodalmas ráncokba szaladt.

Ahogy becsuktam az ajtót, azonnal rám pillantott, és a ráncok azon nyomban elsimultak, szemeibe megkönnyebbülés kúszott, száját féloldalas mosolyra húzta, amitől a szívem mindig félrevert. Most sem volt ez másképpen. Nem bírtam megállni, hogy vissza ne mosolyogjak rá.

Két hosszú lépéssel előttem termett, tekintete, mint a lézersugár, pásztázott végig. Olyan volt, mintha a lelkem mélyéig látna.

-Jól vagy?-kérdezte fojtott hangon, de hallottam a megbúvó féltést benne. Ez annyira jól esett, amennyire egyáltalán nem lenne szabad.

-Minden rendben.-mosolyogtam rá nyugtatólag.-Édesapád ellátott, és nemsokára rendbe jövök.-hangom lágyabb volt, mint szerettem volna, de valamiért annyi érzés tört rám, elvesztettem azt a jeges távolságtartó álarcot, amit a közelében mindig próbáltam magamra ölteni, több-kevesebb sikerrel.

-Köszönöm, hogy segítettél nekem-fűztem hozzá. Reméltem érzi, mennyire nagyra értékelem ezt a tettét, habár ő nem tudja, hogy én tudom, milyen nehéz volt ezt neki megtennie.

-Semmiség volt. Örülök, hogy jobban vagy.-mondta, majd hirtelen szorosan, de mégis vigyázva rám, megölelt. Annyira váratlanul ért a közelsége, hogy egy pillanat töredékére megfeszültek az izmaim, de aztán azonnal el is ernyedtek, és meg sem próbáltam eltolni magamtól.

Nem volt hozzám lelki erőm, hisz valahol titkon mindig erre vágytam. A közelségére, hogy megnyugtasson. Kicsit megkésve ugyan, de visszaöleltem. Arcom erős mellkasába fúrtam, és éreztem, ahogy ő is ezt teszi a vállamnál. Hideg volt az érintése, de jól esett.

Olyan érzéseket váltott ki belőlem, amiket még soha senkié sem. Kezével lágyan végigsimított a hátamon, és finoman még közelebb vont magához. Éreztem a leheletét a hajamban, és soha nem akartam innen szabadulni. Ő sem engedett, ez örömmel töltött el. Beszippantottam fantasztikus napfény illatát, miközben készségesen simultam hozzá.

Nem tudom, meddig állhattunk így összeölelkezve, mert az időérzékem cserbenhagyott, de amikor elengedett, szinte fájdalmas intenzitással érzékeltem hiányát.

Aranyszeme csillogott, ahogy rám nézett. Az ő szemében is azt a megnevezhetetlen érzelmet láttam, amit magamban fedeztem fel, és ez megrémített. Nem értettem, miért, mikor örülnöm kéne ennek, de elfogott a pánik.

Ezt nem szabad! Nem tehetem meg!-visszhangzottak a fájdalmasan igaz szavak a fejemben. Szemébe nézve értetlenséget láttam.

Én sem értettem magamat, de úgy éreztem, nem tudok tovább itt maradni. Szinte fuldokoltam a rám törő érzések áradatától, a hullámok elborítottak, és ebben minden volt. Kétségbeesés, pánik, hiány, menekülni akarás, ugyanakkor eleven látomásként élt bennem az emlék, mikor pár pillanattal ezelőtt engem ölelt.

Nem tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel.

Remegő lábakkal hátráltam pár lépést, és láttam a szemébe költöző bűntudatot és fájdalmat. Fájt a szívem, amiért ezt teszem vele. Elviselhetetlenül fájt, de teljesen összezavarodtam.

-Bella…-kezdte bűnbánó hangon, tekintete könyörgött nekem. Alig észrevehetően megráztam a fejem, a szám széle is remegett már. Egy könnycsepp gördült le az arcomon, de sietve letöröltem, és megfordultam, majd emberi tempóban elfutottam előle.