13.Fejezet-Vámpír...vérzek...HELP

13.Fejezet

Vámpír… vérzek… HELP

Sziasztok!

Hát itt a feji, csak erős idegzetűeknek a végét, de komolyan, én meg asszem szedem a sátorfámat, és elmegyek valahova naaaaaagyon messzire xDD

Szylu, ha ezzel nem akasztalak ki, akkor megemelem előtted a kalapom :P

na pszkó nektek, ne öljetek meg, ha lehet xD

mesi28

/Edward szemszöge/

Már két hete nem láttam. Mivel elutazott, még azt sem tehettem meg, hogy meglátogatom lecke ürügyén. Most döbbentem rá, mennyire hozzászoktam, hogy mindennap látom, és néha beszélgetünk.

Ez alatt az idő alatt jöttem rá, hogy Alicenek igaza volt… megint. Szerelmes vagyok Bellába. Nem akartam ezt meglátni. Foggal-körömmel küzdöttem ellene, de nem volt esélyem. Ez az érzés magával ragadott, és nem eresztett el. Egyre többször kellett emlékeztetnem magam, hogy nem lehet köztünk semmi Bellával, hisz barátja van, és még ember is.

Valahogy nem tudtam beletörődni a tényekbe. Ebben a két hétben teljesen használhatatlan voltam. Mintha hiányzott volna valami nagyon fontos. Hiányzott az ok. Az ok, hogy beszéljek, az ok, hogy vadászni menjek, vagy csak eleresszek egy erőtlen mosolyt. Hiányzott Ő. Hogy szerethettem bele ennyire reménytelenül, ráadásul úgy, hogy észre se vettem?

Szegény Jasper már nem bír megmaradni a közelemben, Alice meg csak azt bírja hajtogatni, hogy „Nem megmondtam? Igazam volt! Látod?” A falra mászok tőle, de tényleg igaza volt. Most aztán ezt hallgathatom a következő évszázadban.

Unottan mentem le a földszintre, mert Alice már a garázsnál toporgott, hogy induljunk. Nem tudom, mitől ilyen izgatott, mert a francia himnuszt fordította le magában koreaira. Fogalmam nincs, mi lelte, de már egy ideje ilyen. Kezdtem feladni, hogy bármit is kihúzzak belőle.

Mint mindig, padlógázzal hajtottam az iskolába, majd beparkoltam az egyik szabad helyre. Nem sokkal később Emmett és Rosalie is befutott, és beállt mellénk. Én már szinte csak megszokásból, lustán végigjártattam a tekintetem a parkolón.

A szemem megakadt egy ismerős, fekete motoron. Hirtelen mintha kisütött volna a nap, pedig az eget ugyanúgy makacs, komor esőfelhők takarták, mint mindig. Ő a motor mellett állt, és ahogy levette a sisakját, gesztenyebarna haja, mint a legfinomabb selyem hullott alá. Nem vett észre még, és elindult befelé.

Könnyed lépteibe mintha egy kis óvatosság is vegyült volna. Hiányzott belőle a ruganyosság. Majd hirtelen megtorpant, és egy kicsit mintha tétovázott volna. Aztán megfordult, és pont rám nézett. Illatát a szél felém sodorta.

Olyan volt belemélyedni fantasztikusan mély barna szemeibe, mintha a fuldoklónak jutott volna egy kevés oxigén. Szemei csapdába ejtettek, és nem eresztettek el. Nem mintha szabadulni akartam volna. Az idő megállt, a tér nem számított többé. Úgy néztem, mintha ő lenne a világ legnagyobb csodája. Az is volt. Legalább is számomra biztosan. Ő sem fosztott meg a pillantásától, és ez örömmel töltött el.

De közben a lábai tovább vitték a termek irányába. Megeresztettem egy féloldalas mosolyt felé, majd a következő pillanatban megbotlott, és majdnem elesett. A frászt hozta rám. Ugye semmi baja? Majdnem infarktust kaptam, pedig az nálam nem egy egyszerűen kivitelezhető dolog.

De aztán megláttam édesen piruló arcát, és láttam, hogy nem esett bántódása. Vissza se nézve sietett el az órára. Csak most, hogy kikerültem Bella bűvköréből, vettem észre, hogy Emmett mellettem a hasát fogja a nevetéstől.

Vajon tényleg én voltam Bellára ilyen hatással?

Elég nehéz elképzelni… annyival könnyebb lenne, ha tudnék olvasni a gondolataiban. Egyetlen ember fejébe tényleg szeretnék belelátni, erre tessék!

Alig vártam, hogy újra láthassam őt. Nagyon lassan akart eltelni a nap, úgy vártam a biológiát, mint még soha. Csigalassúsággal vánszorogtak a percek, az órák, én meg majd meg őrültem. Azt hinné a vámpír, hogy van elég ideje, és az átváltozással türelmesebb lesz, vagy éppen csak gyorsan telik számukra az idő, mert az már teljesen mást jelent, de nem.

Ugyanolyan lassan tudnak telni a másodpercek, mint az emberek számára. Mikor egy-egy ember gondolataiban láttam, mennyit bosszankodik, hogy mennyire máshol akar már lenni, és egyre csak az órát nézi, jót nevettem rajta.

Most teljességgel átérzem a helyzetüket. Bella teljesen megváltoztatott akaratlanul is. Úgy hat rám, mint még senki más. Állítólag mikor átváltozunk, akkor mi is megdermedünk a korunkkal együtt.

Megmaradnak a szokásaink, az ízlésünk, minden, ami akkor jellemzett minket. Nem változunk, csak nagy ritkán, de az általában tartós. Én sorra néztem végig, ahogy a családom tagjai egytől-egyig nagyot változnak. Mind ugyanannak a hatására. A szerelem hatására. Ez az, ami mindent megváltoztat.

/Bella szemszög/

Az egész nap csak egy gondolat volt, alig jutott el a tudatomig, mi történik körülöttem, a testem ugyan ott volt, de a lelkem máshol járt. Egyre csak visszajátszotta a beszélgetésünket Mirivel. „A szerelem irányíthatatlan, nem vádolhatlak azzal, hogy beleszerettél, hisz ezt nem te döntöd el.”-csengtek Miranda szavai a fülemben szinte egész nap.

Mi ütött ebbe a lányba? Én ezt egyre kevésbé értem. És honnan veszi, hogy beleszerettem? Nem szerethetek bele egy vámpírba, könyörgöm! Pont én? Ez tiszta agyrém. Miért ilyen bonyolult minden?

Ezen egész nap gyönyörűen elfilozofálgattam, ami azt illeti. Már csak akkor kaptam észbe, amikor bementem a biológia terembe, és Edward ott ült a padunkban. Aranyszemeiben valami furcsa csillogást véltem felfedezni, amint rám nézett. Nem tudom, mi okozhatta, de nagyon jól állt neki.

Úristen! Miket gondolok én? Nem vagyok normális…

Alig észrevehetően megráztam a fejem, és elindultam a helyemre. A sebem miatt elég merev lett a járásom, ezért óvatosabb voltam, nem tenne jót, ha most elvágódnék, meg hát nem is vagyok mazochista, hogy itt direkt fájdalmat okozzak magamnak, bár ez a csiga tempó az idegeimre ment.

-Szia!-köszönt nekem Edward, ajkain lágy mosoly játszott.

-Szia!-mosolyogtam rá én is. Jó volt őt újra látni, de ezt nem akartam magamnak bevallani.

-Meggyógyult a rokonod?-kérdezte kedvesen, én meg csak bámultam rá. Mi van?

-Tessék?-kérdeztem vissza értetlenül.

Most már ő is értetlenül nézett rám.

-Nem a rokonodhoz mentél látogatóba?-ráncolta a szemöldökét.

Ó, a francba! Milyen hülye vagyok!

-Öhmm… De igen.-mondtam fülig vörösödve. Mekkora marha vagyok, te jó ég! Miért mindig rám bízzák a hazudozást? Tudják, hogy nem tudok…

Edward még mindig fürkészően nézett engem, láttam rajta, hogy nem érti a helyzetet. Oké, mentsük, ami menthető.

-Már meggyógyult.

-Ennek örülök.-mondta, de éreztem a pillantásán, hogy gyanús neki a helyzet. Leültem mellé. Még volt pár perc csengetésig.

Ő felém fordult, és megint elmosolyodott, szemei élénken csillogtak. Többet kéne mosolyognia, sokkal jobban áll neki, mint az a komor tekintet, amit nap, mint nap magára ölt. Bár, akkor a suli lányrészlegét biztos a mentő vinné el szívinfarktussal. Erre a gondolatra felkuncogtam.

-Mi olyan vicces?-kérdezte Edward kíváncsian.

-Semmi.-vágtam rá kicsit talán túl gyorsan, és elvörösödtem. Ezt szerintem nem akarja tudni… Zavaromban a hajam mögé bújtam, és a hirtelen roppant érdekessé vált kezeimet fixíroztam, melyek az asztalon pihentek összekulcsolva.

-Mondd el kérlek!-hallottam lágy hangját. Ezt a zokniba olvasztó hangot büntetni kéne. Szegény szerencsétlen embereket, meg az ilyen félresikerült vadászokat, mint én, teljesen kikészít ez a hangnem.

Csak megráztam a fejem, ciki lett volna, ha megremeg a hangom. Miért van rám ekkora hatással? Soha egyetlen vámpír vagy ember nem hozta ezt ki belőlem. Lehet, hogy Mirandának igaza lenne? Á, kizárt! Gyorsan elhessegettem magamtól ezt az őrült ötletet.

-Nem lényeges.-mondtam zavartan, és újra megráztam a fejem.

-Ez bosszantó.-motyogta az orra alatt, de én meghallottam. Ezt a megállapítását nem tudtam mire vélni.

-Micsoda?-kérdeztem rá.

-Tessék?-kapta fel a fejét, és úgy nézett rám, mintha kábulatból ébredt volna. Valószínűleg elgondolkodott.

-Mi az, ami bosszantó?-tettem fel a kérdést újra.

-Nem lényeges.-vigyorgott rám, amolyan kölcsön kenyér visszajár pillantással. Dühösen felhorkantam.

-Ez az én szövegem.-mutattam rá.-Nem ér elcsórni.

-Ezer bocsánat, hölgyem, én csak gyakorlatias vagyok.-olyan régies hanghordozással beszélt, mintha csak a 20. században járnánk, mégsem volt röhejes. Az ő szájából nem. Illett hozzá.

-Miért is?-kérdeztem megint.

-A saját mondatod csak nem hazudtolod meg.-mosolygott rám féloldalasan. A szívem félrevert ettől a csibészes vigyortól, ami a szája szegletében bujkált, és valószínűleg meghallotta, mert mosolya kiszélesedett.

Utálom, hogy tudja, milyen hatással van rám. Alig várom, hogy átváltozzak teljesen, akkor már nem lesz ilyen problémám, mert a szívem semmitől sem fog majd gyorsulni, vagy lassulni. Ugyanolyan ütemű lesz mindig, bár jóval lassabb, mint az embereké.

Már éppen vissza akartam vágni, de becsengettek, és befutott a tanár is. Az órán most nem éreztem feszélyezve magam. Jó érzés volt, hogy itt ül tőlem nem messze. Jézusom! Én most tényleg egy vámpír közelségét találom megnyugtatónak?

Megint eszembe ötlöttek Miri szavai…

-Lehetetlen…

-Mit mondott Ms. Swan?-kérdezte a tanár, mire én felkaptam a fejem. Ez hangos volt?

-Semmit.-válaszoltam, és csak reménykedtem, hogy nem firtatja tovább. Mázlim volt, Mr. Branner egy furcsálló pillantás után visszafordult a táblához, és magyarázott tovább.

Éreztem a padtársam kíváncsi pillantását az arcomon, de inkább nem néztem oda, hanem serényen jegyzetelni kezdtem a táblán leírt dolgokat, mert rájöttem, hogy kb. másfél oldallal le voltam maradva.

Egyre gyakrabban gondolkodok el. Le kell szállnom a földre. Nem voltam én soha ilyen ábrándozós típus. Volt, hogy sokáig tartott eldöntenem, de miután elhatároztam magam, megkönnyebbültem, és nem okozott problémát többé. Most meg itt tépelődöm. Ez nem vall rám.

A csengő hangjára az osztály megtelt élettel, mindenki szedelődzködni kezdett, majd pillanatok alatt ki is ürült a terem, csak ketten maradtunk.

Én azért, mert olyan voltam, mint egy lassított felvétel. Edward pedig… nos, nem tudom. Igyekeztem elfoglalni magam, de amilyen béna vagyok, leejtettem a füzetem.

Lehajoltam érte, de ekkor fájdalom hasított belém, és éreztem, ahogy a seb felszakad, majd a kötésem villámgyorsan átázik… Fojtott nyögés hagyta el a számat, és felnéztem Edward immáron fekete szemeibe…