15.Fejezet-Döntések

15.Fejezet

Döntések

Sziasztok!

Hát, mégiscsak egy nappal előbb, mert átrendeződött a hétvégém, csúszni meg nem akartam vele:)

A fejiről annyit, hogy az eleje még mindig folyik(meg a közepe és a vége is xD), mert egymás után írtam anno ezt a két részt, és nagyon ilyen hangulatom volt xD

De a következő már nem ilyen lesz, ígérem:)

Dézi a lelkem, biztos toporzékolni fog a végéért, szóval asszem emigrálok, mert még a végén megtalál, a többiek hááááát nem tom, hogyan fogtok reagálni, mert igazából nem függővég, csak...

na mind1, sztem azért nem árt, ha elérhető távolságban van a nyúlcipőm xD

Benne van az egyik kedvenc viccem is gyakorlatilag egy történet vagy tudom is én, mi formájában, én akkorát nevettem rajta, hogy úgy éreztem, muszáj belefűznöm a sztoriba, valamint magyarázatot kaptok Bella viselkedésére is. Azért a nyáltenger közepette figyeljetek, mert elvétve vannak fontos infók!

Én meg ide kisregény írtam, Szylu rossz hatással van rám xP

komizzatok pls!

puszka

mesi28

/Edward szemszöge/

A folyosón álltam a hófehér falnak dőlve az ablak mellett, és éppen apám gondolatain keresztül követtem végig Bella ellátását. Mélységes aggodalom emésztett, bár tudtam, Carlisle mindjárt rendbe hozza, és semmi baja nem lesz.

Hallottam a vizsgáló ajtajának halk csapódását, és a kilépő személyre kaptam pillantásom. Ahogy megláttam, szám automatikusan féloldalas mosolyra húzódott.

Bella most nem zavartan nézett rám, mint mindig szokott ilyen helyzetekben, hanem lágyan, kedvesen visszamosolygott rám, csodálatosan barna szemei igézően csillogtak. Már sokkal jobb színben volt. És milyen gyönyörű a mosolya! Ritka tünemény ez az arcán, de amikor felragyog, az bármit megér számomra.

Annyira másnak tűnt most, mint a suliban. Mintha ott egy maszkot viselne, és az igazi Bella a mögé rejtőzne a világ elől. De ez az énje jobban tetszett. Nyitottabb volt, többet mosolygott, végre nem volt az a frusztráló érzésem, hogy valami súlyos teher nyomja törékeny vállát, és én nem segíthetek rajta.

Két öles lépéssel előtte termettem, és mélyen a szemébe néztem a fájdalom legapróbb jelei után kutatva, de semmi ilyesmit nem láttam bennük. Viszont az a rengeteg megfejthetetlen érzelem ott lakozott benne, mint mindig, és az a jól ismert titokzatosság, ami felborzolta érzékeimet, ott csillogott pillantásában. Úgy éreztem, olyan mély a tekintete, hogy a lelkéig lelátok benne.

-Jól vagy?-kérdeztem fojtott hangon, nagyon féltettem őt, hisz annyira törékeny és lágy, ráadásul jobb, mint a legerősebb mágnes, csak úgy vonzza a veszélyt, és ebbe a kategóriába sajnos én magam is beletartozok. Bár ne így lenne…

-Minden rendben. Édesapád ellátott, és nemsokára rendbe jövök.-eresztett meg még egy mosolyt.

-Ennek örülök.-mondtam még mindig őt fürkészve. Egyszerűen gyönyörű volt, bájos, én pedig képtelen voltam visszafogni magam.

Szorosan magamhoz húztam, és megöleltem, vigyázva rá, nehogy fájdalmat okozzak neki. Éreztem, hogy izmai egy pillanatra megfeszülnek, és gyorsan el akartam engedni, hisz nyilván zavarta, hogy lerohantam.

A következő pillanatban azonban ellazult, és készségesen simult kőkemény testemhez. Mióta megláttam, erről álmodozom. Isteni frézia illata körüllengett, kiélesítette érzékeim, olyan oldalam hozta elő belőlem, aminek létezéséről még csak nem is tudtam.

Csak fokozta mámorom, mikor vékony kezei kicsit megkésve ugyan, de körbeöleltek. Sose akarom elengedni! Mindig így akarom őt ölelni, amíg világ a világ. Eufórikus érzés volt a karjaimban tartani Őt, aki mindennél fontosabb számomra, akit a lehetetlenségig imádok titkon.

Szív alakú arcát mellkasomba fúrta, én pedig a hajába az enyémet. Éreztem lélegzetvételét, és szívem környékét bizsergető melegség töltötte el.

Nem ellenkezett, pedig eddig úgy tűnt, próbál távol maradni tőlem, mintha került volna engem. Kezemmel lágyan végigsimítottam kecsesen ívelő hátán, és éreztem, ahogy nagyon finoman beleremeg az érintésembe. Vajon neki is annyit jelent ez az ölelés, mint nekem?

A nemleges válasz lehetősége kétségbe ejtett, és még közelebb vontam magamhoz. Még akkor sem volt ennyire közel hozzám, mikor a folyosón összeütköztünk egymással. Szíve, mely most háromszor olyan gyorsan vert, mintha bennem dobogott volna.

A teste apránként melegített fel engem is, mind kívülről, mind belülről. Karcsú alakja szorosan simult hozzám, és azon kaptam magam, hogy azon gondolkodok, vajon hogyan reagálna, ha most megcsókolnám.

Mélyet szippantottam selymes barna haja epres illatából, és éreztem, hogy arcával még jobban mellkasomhoz bújik. Legszívesebben az örökkévalóságig így állnék vele mindent feledve, de tudtam, hogy egyszer el kell engednem Őt. Lassan eresztettem el Bellát, de karjaim fájdalmasan sajogtak nélküle, újra Őt akarták ölelni, szeretni, kényeztetni.

Szeme csillogott, és mintha azt láttam volna benne, amit mindig is reméltem, de rettegtem is egyben. De nem volt időm tüzetesebben megnézni, mert az érzések őszinte tekintetében 360 fokos fordulatot vettek. Fájdalom, pánik, kétségbeesés költözött a csokoládé színű szempárba. Egy pillanatra azt hittem, megint fáj valamije, de aztán rájöttem, hogy ez nem testi fájdalom.

Rosszul tettem, hogy így letámadtam, miattam lett ilyen.-gondoltam keserűen.

Hátrált pár lépést, lábai remegve engedelmeskedtek akaratának.

-Bella…-kezdtem bűntudatosan. Bocsánatot akartam kérni, bármit megtettem volna, hogy újra azt a vidámságot lássam rajta, mint pár perccel ezelőtt. De ha visszaforgathatnám az idő kerekét, akkor sem tudnék másként tenni.

Egy könnycsepp gördült le gyönyörű arcán, szemében kétszer annyi vívódást láttam, mint amennyit én valaha is éreztem…

Miért?

Majd megfordult és elfutott, én pedig lesokkolva néztem utána. Az őrületbe kerget, nem tudok rajta eligazodni…

Ha zavarta a közelségem, miért ölelt meg ő is? Miért bújt hozzám? És amikor először a szemébe néztem, csak boldogságot láttam a szemében, az összes többi negatív érzelem pár másodpercre rá költözött tekintetébe.

Mi történt?

Bella titkol valamit, ebben teljesen biztos voltam. Vagy ha nem, akkor skizofrén. Zavartan a hajamba túrtam, és hátamat a falnak vetettem. Ahogy lehunytam szemeimet, újra éreztem ölelését, közelségét, láttam magam előtt édes, félszeg mosolyát.

-Edward, minden rendben?-hallottam meg Carlisle hangját magam mellett.

-Semmi sincs rendben.-suttogtam, és arcomat kezeimbe temettem.

Carlisle egyik kezét a vállamra tette.

-Mi történt fiam?-kérdezte tőlem azzal a nyugodtsággal, amit megszokhattam tőle. Én miért nem tudok ilyen lenni?

-Bella történt…-csak ennyit tudtam kipréselni magamból, de éreztem, hogy kezdi érteni, bár sok lehetőség lejátszódott a fejében, hogy mi történhetett kettőnk között.-Én már nem tudom, mit higgyjek. Tudom, hogy titkol valamit, és ezért ilyen… ellentmondásos, de… -megráztam a fejem.

-Sétáljunk egyet.-mondta, mire én bólintottam, és kimentünk a kórház parkjába, ahova jobb időben kiülhetnek a betegek, de most elég hideg volt, egyedül voltunk.

Már egy jó ideje szótlanul mentünk egymás mellett, mikor apám megszólalt.

-Volt egyszer egy motoros, aki épp egy kitérőben pihent. Egyszer csak megszólítja az Isten, hogy lehet egy kívánsága, mert a motoros vallásos ember volt, és az Isten meg akarta őt jutalmazni valahogy. A motoros így szólt:

-Istenem, szeretnék egy autópályát Hawaiira, hogy bármikor átmotorozhassak.

-Motoros, azért minden nekem sem áll hatalmamban, kérj valami mást.

Kis idő gondolkodás után a motoros így szólt:

-Akkor az a kívánságom, hogy megértsem a női gondolkodást.

Erre Isten így szólt:

-Hány sávot szeretnél az autópályára?

Mindketten felkuncogtunk.

-Azt hiszem, értem mit akartál ezzel mondani. De ez rajtam nem segít.-tért vissza búskomorságom.

-Edward, te olvasol a gondolatokban, ezért természetesnek veszed, hogy pár perc alatt kiismered az embereket. És hiába mondod, hogy kiszámíthatóak, mindegyik más. De te akaratlanul is tudod a legbensőbb titkaikat, félelmeiket, örömüket. És most van valaki, akinél nem tudod megtenni azt, hogy egyszerűen kiolvasod a fejéből. Nincs ezzel semmi baj, csak egyszerűen nem vagy hozzászokva. Azt hiszem, talán pont ezért ő az, akit neked rendelt a sors.-mondta apám.

-Ez nem ilyen egyszerű.-ráztam meg a fejem.

-Persze, hogy nem.-bólintott ő.-De te megbirkózol vele. Egyébként szerintem is titkol valami fontosat, mert olyan sérülést nem tud erdőben összeszedni. És nem hazudik túl jól.-tette hozzá Carlisle.

-És mit gondolsz, mi okozta ezt nála?-kérdeztem tőle.

-Nem tudom.-vonta össze a szemöldökét.-Olyanok voltak a sebek, mint a karomnyomok, vagy nem is tudom. Ha nem tudnám, hogy ez lehetetlen, azt mondanám, összetalálkozott egy nomáddal.-nézett rám Carlisle.

-Nem tudom, meglepne-e, ha ez kiderülne róla. Annyira… más, mint a többiek.

-Tényleg nem átlagos lány.-helyeselt apa.

-Néha azon is elgondolkodom, hogy egyáltalán ember-e.-vallottam be, ami már régóta motoszkál a fejemben.

-Mi lenne, ha nem ember?-kérdezett vissza Carlisle.

-Nem tudom. De vannak helyzetek, amiket nem tudok nála hova tenni.

-Értem. Nos, sok mindent láttam már életem során, és nem tartom kizártnak, hogy léteznek más lények is rajtunk kívül, de ha ez így is lenne, gondolj bele, mi mennyire vigyázunk a titkunkra. Ő is. Bízz benne egy kicsit, és ő is bízni fog benned. Láttam, ahogy egymásra néztek. Bár Bella próbálja leplezni, nem megy túl jól neki.-mosolygott apám.

Én miért nem veszem észre rajta ezeket az apró jeleket, amikből bizonyosságot szerezhetnék? Azt hiszem, igaza volt apámnak, túlzottan a képességemre hagyatkoztam, és nem voltam annyira figyelmes, mint amennyire annak hittem magam. De ez meg fog változni. Ki akarom őt ismerni.

/Bella szemszöge/

Amint kiértem a kórházból, az erdőbe mentem, ami közvetlenül mellette húzódott. Nem futottam annyira gyorsan, nem akartam visszamenni még egyszer oda, ha valami baj lenne a sebemmel. A könnyeim megállíthatatlanul folytak, elhomályosították a látásom.

Végül nem bírtam tovább, és leroskadtam egy fa tövébe. A vállam rázkódott a rám törő zokogástól. Miért ilyen rohadt bonyolult minden?

Én ezt nem bírom. Nem vagyok olyan erős, mint amilyennek a szüleim, vagy a barátaim hittek. Egyáltalán nem. Egy szánalmas, gyenge, esetlen ember vagyok, aki még a saját életét sem képes irányítani. Hogy menthetném meg akkor másokét? Én erre nem vagyok alkalmas. Mindenkinek csak csalódást okozok. Túl sokat várnak tőlem. Összezuhanok…

Miért kellett nekem pont Edwardba beleesnem?

Úristen… én most… én most tényleg szerelmes vagyok belé?

Sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lesz, ha egyszer megtalálom az igazit. Úgy gondoltam, hogy azonnal észre fogom venni. És most tessék. Egy hónapja szinte minden nap látom, és most döbbenek rá, hogy a boldogság itt volt tőlem egy karnyújtásnyira. És mégis oly távol, hogy sosem érhetem el. Hisz változtat valamin, hogy szeretem?

Nem lehetek vele. Ha tudná, ki vagyok, biztos megvetne, utálna, elítélne. És meg is érteném. Hisz mi ellenségek vagyunk. Tűz és víz… az érem két oldala… fény és sötét… elválaszthatatlanok, nem léteznek a másik nélkül, mégsem egyesülnek soha.

Már tudom, miért estem pánikba, mikor elengedett. Megijedtem az érzéseim erősségétől. Megijedtem attól, hogy ki ő és ki vagyok én. Edward nem tudja. Nem tudja, hogy majdnem megöltem. Nem tudja, hogy meg kellett volna tennem. Hogy a küldetésem az ő fajtáját irtani.

Undorodna tőlem… félek ezzel a szemébe nézni. Arról nem is beszélve, hogy nem akarom, hogy tudják. Elvégre, tudom, mi Aro képessége. És ha nem is szándékosan, de egyetlen érintéssel elárulhatnak minket.

Még ha csak én lennék…

De Mirandáék? Nem. Helyettük nem vállalhatom a kockázatot, mert a lelkemen száradna a haláluk. És ők a családom. Így is annyi mindennel tartozom nekik. Pedig biztos vagyok benne, hogy nem hánynák a szememre… de nem lehetek önző.

Szeretlek, Edward Cullen. De ezt te sosem fogod megtudni…