16.Fejezet-Alice

16.Fejezet

Alice

Hát ez egy átvezető feji lett, de sokminden elindul benne, ami a későbbiekben...na jó, legyen elég annyi, h itt indul a lavina ;)

azért remélem tetszeni fog :P

KÉMÉNYBE KOROMMAL, NINCS FÜGGŐVÉG!!!

ez most xanax mentes feji xD

bár dézinél...ki tudja :P

komikat pls!

xoxo

mesi28

/Bella szemszöge/

Órákba telt összeszednem magam, nem tudom, mikor voltam utoljára ennyire kibukva. De legalább nem nézte végig senki. Végül feltápászkodtam a fa alól és hazafelé indultam. Nem futottam, ráérősen sétáltam a biztonságot nyújtó erdőben. Jól ismertem minden zugát, mert elég sokat jöttem ide gondolkodni, mielőtt Cullenék ideköltöztek.

És ha már Cullenéknél tartunk, nem akartam, hogy meglássák véletlenül, amint futok, mert éreztem az illatukat mindenfelé. Gondolom, nemrég járhattak erre. Azért nem lenne szerencsés egymásba botlanunk.

Gondoltam egyet, és elindultam az egyik kivezető ösvényen. Ennek a végén ott a főút, és pár méterre onnan ott egy buszmegálló, és ha van olyan szerencsém, akkor pont elcsípem azt a buszt, ami Forks központjában is megáll, és onnan már csak egy rövidebb séta a hazaút. Nem akartam kockáztatni azzal, hogy teljes sebességre kapcsolok.

Hamar vége lett az ösvénynek, úgy látszik, közelebb jártam, mint gondoltam. Odaléptem a táblához, hogy megnézzem, mennyit kell várnom.

Szuper, a busz most ment el… Ami azt jelenti, hogy fél óráig itt szobrozhatok. Király…-húztam el a számat, de leültem a padra, és vártam. Igazából agyaltam ezerrel.

Egyetlen név zakatolt a fejemben, hiába próbáltam kilökni őt a gondolataim közül. Vajon ő szeret? Annyi gyengédség volt a mozdulataiban, amikor magához húzott, ahogy végigsimított a hátamon, szinte már éreztem magam körül ölelő karjait…

Úristen, kezdek megőrülni!

Különben is, nem változtat a helyzeten sokat, ha ő is így érez. Jobb lenne, ha neki nem lennék fontos, akkor legalább csak én szenvednék. A gondolatra, hogy fájdalmat lássak tökéletes arcán, beleremegtem. Nem. Ezt nem engedhetem. De akkor miért ölelt meg? Miért tartott úgy, mint aki sosem akar elengedni?

A kérdésektől zsongott a fejem. Gondolataimból egy kocsi fékezésének hangja ragadott ki. Zavartan kaptam fel a fejem.

Egy kanárisárga Porsche parkolt a busz helyén, és a kormány mögül Alice vigyorgott rám vidáman.

-Szia, Bella! Hát te?-csiripelte vékony hangján. Elmosolyodtam rajta. Annyi életöröm sugárzott ebből a leányzóból, hogy az még a holtat is feltámasztja. Oké, ez elég morbid volt, tekintve, hogy ők gyakorlatilag halottak.

-Hello! Buszra várok.-mosolyogtam rá. Bár eddig nem nagyon beszéltünk, kedveltem. Ő az a típus, aki pillanatok alatt belopja magát bárki szívébe.

-Gyere, pattanj be, elviszlek.-intett nekem egy széles mosoly kíséretében.

-Nem, köszönöm, nem szükséges.-mondtam neki.

-Ugyan már, ne kéresd magad. Úgyis arra felé megyek.

-Honnan tudod, hogy hol lakom? És miért mennél te arrafelé?-kérdeztem vissza.

-Nem kell neked mindent tudnod.-mosolygott rám.-Légyszi!-meresztett rám hatalmas szemeket, száját lebiggyesztette. Istenem, ezek a szemek! Büntetni kéne!

-Oké-sóhajtottam, és beszálltam mellé. Az utat végigcsacsogta, Alice igazán aranyos volt, sokat nevettem mellette. Mirivel hasonlítanak egymásra, csak Alice még inkább pörög.

Fél úton bekapcsolta a rádiót, és épp az egyik kedvenc számom szólt. Automatikusan dúdolni kezdtem.

-Szereted?-kérdezte Alice fejével a rádió felé bökve.

-Aha, a kedvencem.-válaszoltam.

-Nekem is.-villantott rám egy ezerdolláros vigyort, és ő is beszállt. Pár pillanattal később már hangosan énekeltünk mindketten.

Alice eszeveszetten vezetett, de nem zavart, én is így szoktam. Hamar megérkeztünk, a 2 órás utat fél órásra rövidítettük le.

-Bella, megkérhetlek valamire?-kérdezte Alice.

-Persze.-mondtam, de el nem tudtam képzelni, mit akarhat tőlem.

-Eljössz velem vásárolni holnap?-nézett rám azokkal az Alice-féle kérlelő, csillogó szemekkel.

-Alice… Bármit, csak ezt ne! Utálok vásárolni!-erre még nagyobbra nyitotta a szemeit. Komolyan, a Shrekből a csizmás kandúr kispályás hozzá képest.

-Légyszi, légyszi, légyszi!!!-kérlelt tovább, és most már a két kezét is összetette.

-Ahh… rendben.-sóhajtottam megadóan.

-Köszi, köszi, kösziiii-visította, és szorosan megölelt. Ez nem olyan ölelés volt, mint amit a bátyjától kaptam, ez inkább olyan, mint amit a legjobb barátnőjétől kap az ember, én mégis elkomorodtam tőle. Eszembe jutott minden, amit eddig feledni próbáltam.-Baj van?-kérdezte Alice meglepően komoly hangon.

-Nem, nincs.-ráztam meg a fejem.-Tényleg-mosolyogtam rá, bár nem hiszem, hogy túl hihető lett volna az alakításom.

-Bella-kezdte tétován.-Tudom, hogy nem régóta ismerjük egymást, de tudd, hogy bennem megbízhatsz.

-Nagyon köszönöm, Alice.-mosolyogtam rá, immáron őszintén. Nem érdekel, hogy vámpír, ilyen csupa szív lánnyal még sosem találkoztam. Talán Miri ilyen volt, de ő olyan, mint a nővérem, az azért mégis más. Bárcsak Edwarddal is ennyire egyszerű lenne. De sajnos nem. Hisz milyen jövője lehetne a kapcsolatunknak? Egy barátság más tál tészta, de a szerelem…

-Köszi a fuvart, szerintem még mindig ott rostokolnék a buszra várva.-mondtam, majd kiszálltam a sportkocsiból.

-Szívesen. Akkor holnap megyünk vásárolni. Szia!-mondta, majd elhajtott. Hihetetlen, még egy vásárlás mániás csaj a környezetemben, és neki sem tudok nemet mondani.

Mosolyogva megcsóváltam a fejem, és bementem a házba. Miri és Jeremy a nappaliban ültek egymás mellett szótlanul. Az ajtócsapódásra mindketten felkapták a fejüket, és odarohantak hozzám, majd kérdésekkel kezdtek bombázni.

-Hé, hé, hé, ebből így egy kukkot sem értek, egyszerre csak egyet srácok. De még jobb lenne, ha leülnénk, és mindent elmesélnék.-ők csak bólintottak, és leültünk a nappaliba.

-Bella, nagyon aggódtunk érted, egyszer csak eltűntél a suliból.-mondta Jeremy idegesen, pedig ő a nyugodtabb típus. Miri kevésbé tűnt idegesnek, pedig azt hittem, hogy fordítva lesz. Valami bűzlik itt nekem. Hmm…

Aztán leesett, hogy még mindig válaszra várnak. Vettem egy nagy levegőt, és belekezdtem:

-Éppen bioszról jöttünk ki, mikor kiesett a füzetem a kezemből, és gondolkodás nélkül utána hajoltam. Viszont így felszakadt a sebem.-egyszerre szisszentek fel. Bele se mertem gondolni, mi lesz, ha megtudják a folytatást…-Edward is ott volt.-vallottam be, és lesütöttem a szemem.

Megint csak egyszerre hördültek fel, de nem mertem felemelni a fejem, és szembenézni velük. Felelőtlen voltam, igen, bevallom. Gyorsan folytattam, mielőtt még valami drámaira gondolnának.

-Először láttam rajta, hogy magával viaskodik, és komolyan megijedtem, hogy megtámad, nem lett volna esélyem, de aztán… elindult felém, és én nem értettem. A szemeiben nem láttam a ragadozót. Felemelt, berakott a kocsiba, és bevitt a kórházba. Segített nekem, pedig láttam rajta, hogy borzalmasan nehéz volt neki. A kórházban pedig Carlisle Cullen látott el. És még a szeme se sötétedett el! Teljesen úgy viselkedett, mint egy ember, folyamatosan lélegzett, én igazán nem tudom, hogy csinálta, de hihetetlen volt. Ha nem tudnám, hogy vámpír, akkor azt mondanám, hogy egy remek orvossal találkoztam, aki nagyon kedves a betegekkel. Ami igaz is. Segítőkész volt, és amennyi jóság sugárzott a tekintetéből, nem tudom elhinni, hogy embereket ölne. Egyszerűen nem tudom elképzelni róla. -csak úgy ömlöttek belőlem a szavak, de ezen a ponton elakadtam.

Összeszedtem a bátorságom, és felnéztem rájuk. Csendben ültek, és ahogy láttam, emésztik a hallottakat. Jeremy szemeiben meglepődöttség, de ugyanakkor csodálat ült, míg Miriében tiszteletet véltem felfedezni.

-Ezért tűntem el a suliból.-sóhajtottam nagyot.

-A világ egyre őrültebb lesz.-csóválta a fejét döbbenten Jeremy.

-Hát nem semmi, az biztos.-helyeselt Miranda is.-Viszont ez azt jelenti, hogy nem jelentenek ránk veszélyt. Hisz tudnak uralkodni magukon, legalább is Edward Cullen biztosan tud, de szerintem a többiek is. Talán jobban meg kéne bennük bíznunk.-mondta barátnőm.

-Tudsz valamit, amit mi nem?-néztem rá gyanakvón. Ilyen gyökeresen megváltozott volna a véleménye ezzel kapcsolatban?

-Mit tudnék? Nem, de ez az eset elég meggyőző. Feltételezem egyedül voltatok a teremben. Simán megtámadhatott volna. De még segített is.-érvelt Miranda.

Erre Jeremyvel nem tudtunk mit mondani. Nyomós érvek, de nem tudom, mit tegyek. Hisz ők nem tudnak az érzéseimről, és a mai incidensről sem.

-Holnap ne várjatok haza egyhamar, mert Alice el akar vinni vásárolni.-böktem ki, amire már tíz kerek perce gyűjtöttem a bátorságot egy fájdalmas fintor kíséretében.

Miranda felnevetett az arckifejezésem láttán.

-Az a mini vámpír?-kérdezte Jeremy azzal a „te teljesen hülye vagy” nézésével.

-Igen. Ő hozott haza a kórházból, és meglepően aranyos. Figyelj, mi bajunk lehet belőle? Pont olyan boci szemeket meresztett, mint amilyet ez a nőszemély szokott itt.-intettem Miri felé a fejemmel.

-Oké, én meg sem szólalok, de légy óvatos.-emelte fel a kezeit Jeremy.

Hálásan néztem rá. Mindig elmondta a véleményét, de az esetek többségében hagyta, hogy én döntsem el, mit akarok. Az már más kérdés, hogyha nekirepültem a falnak, előszeretettel dörgölte az orrom alá, hogy ő megmondta.

-És te hogy vagy?-kérdezte Miri, bennem meg megállt az ütő, hogy ennyire látszik, hogy valami nem stimmel??? Ennyire még én se lehetek rossz színésznő…-A sérülésed.-adta barátnőm homlokráncolva a magyarázatot, mikor meglátta az értetlenséget az arcomon.

-Ja, hát jól. Be lett kötözve, össze lettem szurkálva, de azt sikerült kikönyörögnöm, hogy ne foltozzon össze. Elég ciki lett volna a varratszedés.-vázoltam a helyzetet.

-Nem kell visszamenned?-kérdezte Jeremy.

-Nem, szerencsére nem mondott ilyet a doki. Csak, hogy vigyázzak magamra.-válaszoltam.

-Ez az, amire fizikailag képtelen vagy.-mutatott rá Miranda.

-Kösz az elismerést.-ironizáltam fintorogva.

-Hát ne haragudj, de nem akarok belegondolni, miféle képességed lenne vámpírként.-röhögött Jeremy. Na, szép, már ő is kezdi.

-Azért ne túlozzunk. Ennyire nem vagyok vészes.-védtem magam, mire mindketten ugyanazzal a „ezt te sem gondolhatod komolyan” nézéssel jutalmaztak. Erre csak a szememet forgattam.-Inkább felmegyek pihenni. Holnap suli, és néha napján tanulni is kell, legalább is nekem.-mondtam azzal otthagytam vigyorgó párosukat.

Néha olyanok, mintha igazából is testvérek lennének. Nagyot sóhajtva ültem le a felhalmozódott házi feladatok mellé, és láttam neki a tanulásnak. Ez majd remélhetőleg eltereli a figyelmem azokról a dolgokról, amikről semmi értelme gondolkoznom, de mégis újra és újra a gondolataim közé furakodnak…