5.Fejezet-A sikátor

5.Fejezet

A sikátor

Hát itt az új fejezet!!!

Nincs függővég, szal ne öljetek meg, viszont elég eseménydús lett :D

Sokan félreértettétek az ízelítőt, higgyjétek el, nem véletlenül nem írtam oda, kinek a szemszöge, és azt hiszem, innentől fogva azt sem fogjátok találgatni, mi is Bella igazából, de ki tudja...:P

Remélem tetszeni fog, és örülnék nagyon a kommenteknek, mint mindig :D

puszi

/Edward szemszöge/

-Edward, ezeket próbáld fel.-nyomott a kezembe egy halom ruhát Alice. El sem hiszem, hogy hagytam magam elrángatni. Oké, én ezt nem bírom tovább, de vigyáznom kell, nehogy elhatározzam magam.

Bementem a próbafülkébe, és mikor Alice is bement, letettem a ruhát, és meglógtam az üzletből. Az elhagyatott utcákon keresztül suhantam, ahova vitt a lábam, nem is akartam célt kitűzni, mert még a végén, Alice fülön csíp.

Idő közben besötétedett. Nem is csodálom, már így hét óra táján.

Stop!-torpantam meg, mert éreztem valamit a levegőben. Halványan, de azért ott volt. Mi ez?

Beleszagoltam a levegőbe, és megint megéreztem a füst szagot. Valami ég? Mert ez nem szimpla cigaretta füst, vagy bármi más, és Port Angelesben nem szoktak csak úgy máglyát gyújtani.

Elindultam követve az illatot, mígnem egy szűk sikátorba jutottam. Pont, ahogy gondoltam. Ezek egy vámpír maradványai. Vajon ki ölte meg, és miért?

Láttam dulakodás nyomokat, de csak a vámpír illatát éreztem, a másik félét nem. Hogy lehet ez?

Aztán ütést éreztem a bal oldalamon, majd minimum húsz métert repültem.

Mi az isten?

Értetlenül keltem fel, és fájt az oldalam. Támadóm a sikátor másik felén állt, az arcát maszk takarta el.

-Minden vámpír ma néz kaja után?-kérdezte, és annyira ismerős volt a hangja.

-Ki vagy te?-válaszoltam figyelmen kívül hagyva a kérdését.

-Lényegtelen. A túlvilágon úgyse kérdezik meg, hogy ki nyírt ki.-mondta, majd újra nekem ugrott, olyan gyorsasággal, hogy csak elmosódott csíkot láttam belőle. Ez hogy lehet?

De most nem volt időm ezzel foglalkozni, mert még egy ütést kaptam a bordáim közé, és reccsenést hallottam, majd hasító fájdalom.

Eltört a bordám… De hogy?

Sürgősen össze kell szednem magam, vagy ez az alig 155 centis lány fog helyben hagyni. Ő már felettem térdelt, és egy tőrt tartott a kezei közt, mire elkaptam a csuklóját, kicsavartam belőle a fegyvert, és elhajítottam a lányt.

Nem szokásom hölgyeket bántalmazni, de nem fogom megöletni magam.

-Miért akarsz végezni velem?-kérdeztem, miközben felé közelítettem. Még álarcon keresztül is láttam, ahogy az arca eltorzul, miközben talpra küzdi magát.

-Vámpír vagy. Embereket ölsz. Nem elég?-zihálta, és belenéztem dühtől izzó szemeibe.

-Nem ölök embereket.-mondtam.

-Jah, persze, én még a húsvéti nyuszi vagyok.-mondta gúnyosan, majd újra nekem támadt, de már jóval lassabban. Szerintem ő is szerzett egy komolyabb sérülést, mert már nem mosódott össze csíkká, bár még így is gyorsabb volt nálam.

Szaltózott egyet, majd egy erős, határozott ütést mért a vállamra. Az ilyet meg se kéne éreznem, de ez fájt. Majdnem kaptam egy jobb horgot, de még időben elhajoltam, és a karjánál fogva akartam elhajítani, azonban rájöhetett, mert az oldalamba rúgott, így elejtettem őt, mire kecsesen guggoló testtartásban ért földet.

-Ha csak amiatt akarsz megölni, mert embereket ölök, akkor feleslegesen fáradsz, mert állatokkal táplálkozom.-próbáltam meggyőzni az igazamról.

-Honnan tudjam, hogy nem hazudsz?-állt meg egy pillanatra, és büszkén felszegte a fejét. Olyan méltóság sugárzott a lényéből, hogy teljesen letaglózott vele.

-Aranyszínű a szemem.-feleltem egyszerűen.

-Hallottál már kontaklencséről?-jogos kérdés, de most nincs igaza.

-És szerinted ha kontaklencse lenne, akkor nem valami kevésbé feltűnő színt választottam volna? Melyik embernek van ilyen szeme? Nem vagyok teljesen hülye.

-Itt most én kérdezek, mert te vagy slamasztikában.-termett előttem, és tőrét a torkomnak szegezte.

-Ha nem akarod elhinni, hogy igazat mondok, azzal nem tudok, mit kezdeni.-mondtam neki, és nem is próbáltam kicselezni, mert ez a tőr sem volt mindennapi, az biztos.

Olyan közel hajolt, hogy éreztem leheletét az arcomon.

-Ajánlom, hogy igazat beszélj, mert ha még egyszer elkaplak, nem kegyelmezek.-suttogta fenyegetően, majd villámgyorsan a csizmájába dugta a fegyverét, és mielőtt annyit mondhattam volna, hogy bikk-makk, eltűnt. Ahogy elnéztem Port Angeles sötét házai felett, még láttam egy suhanó árnyékot a háztetőkön.

Ki volt ez a lány?

/Bella szemszöge/

-Ha nem akarod elhinni, hogy igazat mondok, azzal nem tudok, mit kezdeni.-mondta, miközben szinte összeért a testünk, ahogy a tőrt a nyakához nyomtam. Szemeiből őszinteség sugárzott, semmi más. Éreztem a leheletét az arcomon, illata szinte átjárt.

Ha embereket öl, se lettem volna képes ott végezni vele. Nem tudom, mi ütött belém, de képtelen voltam rá. Közelebb hajoltam hozzá, és szemébe nézve suttogtam a szavakat:

-Ajánlom, hogy igazat beszélj, mert ha még egyszer elkaplak, nem kegyelmezek.-azt se tudom, hogy most miért teszem ezt. Folytattam magamban a mondatot, de ezt már nem kötöttem az orrára.

Majd, még mielőtt bármit is válaszolhatott volna, elrohantam. A háztetőkön szaladva vettem az irányt hazafelé.

Nem tudom, mi ütött belém. Vajon igazat mondott, és csak állatokra vadásznak, vagy menteni akarta a bőrét? És ő miért nem ugrott nekem? Jó persze, feltörölte velem a földet, de az önvédelem volt, és nem támadás. Nem ütött meg, nem törte el egy csontom sem, kivéve pár bordámat, de azok már akkor megrepedtek, mikor az a nomád felkent a falra.

Viszont én eltörtem minimum két bordáját, valószínűleg a kulcs csontja is megrepedt, és mégsem bántott, nem ütött vissza. Miért?

Hiszen csak egy idegen voltam a számára, kizárt, hogy felismert, vigyáztam, hogy ne érezze meg az illatom.

Míg ezeken jártattam az agyam, hazaértem, és azonnal a szobámba mentem. A többiek is a szobájukban matattak, ahogy a hangokból kivettem.

Elővettem a szekrényemből az elsősegély dobozt (oké, az elsősegély dobozt felturbózva némi gyógynövénnyel, és olyan műanyag gipsszel, amit könnyű felrakni, és ruha alatt nem látszik), és nekiláttam rendbe tenni magam.

Megkérhettem volna Mirit, de akkor végig kell hallgatnom a szentbeszédét arról, hogy már megint nem voltam képes szólni nekik. Ki gondolta volna, hogy egy este alatt két vámpírral is összefutok?

Nem hiszem, hogy ez a magyarázat meghatotta volna.

Letapogattam magam. Oké, ez nem is annyira vészes. A csuklóm megzúzódott, amikor kicsavarta belőle a tőrt, és eltört egy bordám. Edward jobban megszívta. Igen, felismertem őt, de ez nem ment fel az alól a tény alól, hogy megkíméltem. Nem lett volna szabad. De mi van, ha igazat mond? Akkor igazságtalanul vetettem volna véget az életének.

Azt hiszem, akkor nagyobb lenne a bűntudatom. Csak egy valami zavar. Hogy én nem amiatt, vagyis nem CSAK amiatt nem öltem meg, mert állítólag állatokkal táplálkozik. Amikor belenéztem a szemébe…

Tudtam, hogy nem leszek képes megölni. Éreztem.

Na, jó most már elegem van a mai napból! Miért ennyire bonyolult minden?

A csuklómat sürgősen le kell kezelni, vagy ronda lesz holnapra, és nem kell, hogy esetleg Edwardnak feltűnjön, mert a végén még rájön, és az senkinek nem lenne jó.

Elmentem zuhanyozni, majd bekötöztem a kezem a gyógynövényes kötszerrel, aztán miután meggyőződtem róla, hogy a helyén van a bordám, feltettem rá a gipszet.

Hiába voltam fáradt és kimerült, nem tudtam elaludni. Csak Ő járt az eszemben. Elég Bella!!! Ki kell verned őt a fejedből, ő egy vámpír az istenit!

Oké, éppen azon vagyok, hogy lenyugodjak, és elaludjak, erre felhúzom magam. Így kell ezt, hajrá Bella!

Szuper, már magamban is beszélek, mi lesz a következő? Megszólal a mosógép? Atyaég, nem vagyok normális!

Nem is tudom, mikor nyomott el az álom, mert legközelebb csak hajnali ötkor tértem magamhoz.

Megint többet aludtam, mint egyébként, de ezen most nem lepődtem meg a sérüléseim miatt. Szerencsére gyorsabban gyógyulunk, mint az átlagemberek, mondjuk, ha nem így lenne, mindig be lenne kötözve valamink az is biztos.

Nyögve fölkeltem, és a szekrényemhez léptem, hogy valami lazább felső után nézzek, ami eltakarja a gipszet, mert bár nem túl feltűnő, azért meglátszik.

A választásom végül egy kékeszöld laza „A” vonalú felsőre, és egy koptatott farmerre esett meg egy fekete boleróra, tekintettel a hidegre.

Leültem az ágyamra, és levettem a kötést a csuklómról. Szuper, alig látszik rajta valami, és a duzzanat sem olyan vészes. De ezt el kéne takarni, mert van, akinek jobb a szeme, mint kéne…-gondoltam, majd elkezdtem turkálni a fiókomban egy karkötő vagy csuklószorító után. Találtam is egy vastag fém karkötőt. Nem az én stílusom, de legalább nem látszik tőle a kezem. Felhúztam majd bementem a fürdőbe, rendbe szedni magamat.

Kifésültem gesztenyebarna hajam, majd egy laza kontyba kötöttem, kihagyva néhány szálat elől. Örömmel tapasztaltam, hogy nem úgy nézek ki, mint akin átment az úthenger. Talán egy kicsit nyúzottabb vagyok a szokásosnál, de nem vészes. Fogat mostam, majd lementem a konyhába valami kaja után nézni, mert korgott a gyomrom.

Ritka jelenség, hogy éhes vagyok, de a tegnap este után nem csodálkozom. Csináltam meleg szendvicset, és már az asztalnál ültem, mire Jeremy és Miranda előkerültek.

-Meddig pókereztetek?-kérdeztem, mert elég kómás képe volt mindkettőnek.

-Fél négyig.-nyögte Miri, és ledobta magát mellém. Elég vicces látványt nyújtottak, ahogy próbáltak ébren maradni.

-Ja, tényleg, volt valami tegnap este? Találtál valamit?-kérdezte Jeremy. Ajjaj, ettől a kérdéstől féltem én.

-Csak egy nomád vámpír, semmi különös.-vontam vállat, majd fogtam az üres tányért, és elmosogattam.

Bűntudatom volt, amiért nem szóltam nekik Edwardról, de úgyse értették volna meg, és különben sincs különösebb jelentősége, mert nem ismert fel. Győzködtem magamat, de ezt még én sem hittem el teljesen.

/Edward szemszöge/

Szerencsére a sérüléseim gyorsan gyógyulnak, ennek is csak három óra kellett, hogy begyógyuljon, így nem kellett beavatnom a családom.

Alice totál kiakadt, amikor hazaértem, hogy hogy hagyhattam így ott őket, Emmett pedig közölte velem, hogy igazán magammal vihettem volna.

Én csak hümmögtem, de nem mondtam semmit, mert még mindig az a lány izgat, aki az este majdnem megölt.

Olyan különös volt, mintha ismerném. Az arcát nem láttam a maszktól, de a hangja ismerősen csengett, barna szemeivel mintha már találkoztam volna. Az illatát nem éreztem, nem tudom, hogy miért. Igaz, hogy egyszer sem sodorhatta volna felém a levegő, de attól még éreznem kellett volna. Ez nem normális!

És miért engedett el, ha nem hitte el nekem, hogy nem ölök embereket?

-Edward-nyitott be Alice a szobámba.-Minden rendben?-kérdezte, miközben belibbent, és leült törökülésben a kanapé végébe.

-Persze.-mondtam természetesnek szánt hangon.-Miért?

-Mert olyan vagy, mint egy holt kóros.-mondta Alice.

-Kösz szépen.-masszíroztam meg az orrnyergem. Jelen pillanatban kedvenc kishúgom prédikációjára volt a legkevésbé szükségem.

-Örülök, hogy végre te is megtaláltad a neked való társat.-vigyorgott, én meg lefagytam. Miről pampog itt nekem ez a vámpirella?!

-Te meg miről beszélsz? Lemaradtam valamiről?-kérdeztem hitetlenkedő pillantással. Kire gondolt? Csak nem az fordult meg a tündéri buksijában, hogy én meg Bella…?

-Jajj, hát neked mindent a szádba kell rágni?-csattant fel.-Természetesen Belláról beszélek. Lerí rólad, hogy beleszerettél.-vigyorgott, mint a vadalma. Én lesokkoltan néztem rá. Mit szed a húgom?

-Csukd be a szád bátyus.-kuncogott.-Azt ne mondd, hogy észre se vetted, hogy szerelmes vagy belé.-vonta össze a szemöldökét.

-Alice, te nagyon el vagy tévedve. Honnan vetted ezt az őrült ötletet? Én meg Bella? Te nem vagy magadnál! Ő egy ember! Ráadásul egy szót sem beszéltem még vele. Hol élsz te?-csak úgy ömlöttek belőlem a szavak. Beleőrült a látomásaiba, vagy micsoda? Álljunk csak meg… Látomás!-Alice, látomásod volt Bellával kapcsolatban?

-Nem. Sose szokott lenni.-fintorgott.-Miért?

-Azt hittem onnan szedted ezt a bolondériát, hogy szerelmes vagyok Bellába.

-Az lehet, hogy neked nem tűnt fel, de tudod, szegény Jazzt teljesen kikészíted az érzelmeiddel.-húzta fel az orrát Alice.

-Nem szerettem bele Isabella Swanba. Téma lezárva.-jelentettem ki határozottan, és kiugrottam az ablakon. Egyedüllétre volt szükségem. Kizártnak tekintettem ezt a lehetőséget, ugyanakkor Alice bogarat ültetett a fülembe.

Tehetetlenségemben belebokszoltam a legközelebbi fába, ami az ütés erejétől kidőlt a földből. Nem tudom, miért vagyok ideges, hisz Alice meglátása abszolút nem helytálló, és mégis…

Valami tényleg vonzott Bellához. Már annak örülök, ha csak láthatom, és amikor belenézek feneketlen mélységű csoki szemeibe, úgy érzem, mintha megállna az idő.

De neki barátja van, és szemmel láthatóan boldog vele, szeretik egymást. És én különben sem vagyok szerelmes belé! Az kizárt!