4.Fejezet-A medál II.rész

4.Fejezet

A medál

II.rész

Nah, itt az új fejezet, elég gonosz függővéggel, dehát ezt már megszokhattátok tőlem :P

szal csakis saját felelősségre olvassátok xd

/Edward szemszöge/

Bella a motorjának dőlve várakozott, mikor megérkeztünk a suliba. Persze a fél parkoló minket bámult, de ő nem. Makacsul előre meredt. Még mindig nem tudom megszokni, hogy nem hallom a gondolatait.

De legalább nem csak az én képességem hatástalan vele szemben, hanem Jasperé és Alice-é is. Egyikünk sem érti, miért van ez, de nagyon idegesítő. Talán ő az egyetlen, akinek a gondolataira tényleg kíváncsi vagyok, erre pont vele mondok csődöt.

Annyira titokzatos ez a lány. És az illata… arra nincsenek szavak. Sosem éreztem még ilyet. De az is furcsa, mert csak akkor érzem, ha mondjuk egy mozdulat, vagy a szél felém sodorja, és akkor is hihetetlenül gyorsan eltűnik.

Mintha csak egy tova tűnő tiszavirág lenne a nyári szélben. Az emléke viszont élénken él bennem tovább…

-Edward, bámulhatnád őt kevésbé feltűnően is-dorgált meg vigyorogva Alice olyan halkan, hogy még a mellettünk állók sem hallhatták. Észre se vettem, hogy őt nézem, annyira természetesnek tűnt.

-Nem tudom, miről beszélsz.-adtam a hülyét.

-Ó, szerintem tudod.-somolygott Alice, és karon fogva Jaspert, elindultak az első órájukra.

Én meg odamentem hozzá. Magam sem tudom, miért is igazán. Egyszerűen vonzott. Út közben a józanabbik énem elmondta az idióta minden jelzőjét rám, és talán igaza is volt, de most nem érdekelt. Megálltam mögötte, de nem vett észre.

Éppen szólni akartam volna, mikor tett egy határozott félfordulatot, és szembe került velem. A menetszéllel pedig megéreztem azt a csodálatos virágillatot, ami fejbe vágott, akár egy súlyos labda.

Felemelte a fejét, és én nem tehettem semmit, örvénylő csokoládé szemei magukba szippantottak, és meg sem tudtam szólalni, pedig tudtam, illene valamit mondanom. Ő is csöndben volt, de a tekintete beszélt hozzám. Meglepettség, egy pillanatra düh villant át rajtuk, végül csak a tiszta csillogás maradt, ami szinte megbűvölt.

Már éppen próbáltam valami értelmes, épkézláb mondatot kinyögni, mikor elszakította pillantását az enyémtől, sarkon fordult, és határozott, de sietős léptekkel a főépület felé vette az irányt. Hát ezt jól elszúrtam, biztos idiótának néz.

/Miranda szemszöge/

Mikor beértünk a parkolóba, azonnal Bells-t kerestem, és hamar meg is találtam. A motorja előtt állt az egyik vámpírral…

Állj! Hogy kivel???!!!

Nem hittem a szememnek.

-Jeremy!-böktem őt oldalba, majd Belláék felé mutattam. Ő viszont nem lepődött meg.-Te ki se akadsz?-vontam őt kérdőre, de erre csak egy vállrántás volt a válasza.

-Nem. Szerintem csak próbál többet megtudni róluk.-mondta nyugodtan. Végül is igaza lehet. Erre nem is gondoltam. Néha túlkombinálom a dolgokat.

Tovább figyeltük őket. Még egy hosszú pillanatig egymás szemébe néztek, majd Bella ott hagyta a vámpírt (asszem Edwardnak hívják a srácot), és elindult az első órájára.

Gyorsan kerestem egy parkolóhelyet, és Jeremyvel mi is elmentünk törire.

Egész nap figyeltem a helyi híreket, hogy történt-e gyilkosság a környéken, de semmi. Pedig könnyen ki lehet szűrni a vámpírok által elkövetetteket, ha az ember tudja, mit keressen, de semmit sem találtam.

Ezek nem esznek, vagy mi???

A pad alatt most is a matchbook-omat bújom, de az eredmény ugyanaz. Szerencsére nem buktam le, de a tanárok amúgy sem szoktak zaklatni, tudják, hogy úgyis tudom. Mondjuk, a magam 60 évével az lenne a szép, ha nem tudnám.

Igen, nem csak a vámpíroknak adatott meg a halhatatlanság, hanem nekünk is, de van választásunk, eldönthetjük, mit akarunk.

De ha az örök életet választjuk, akkor vele jár az örök vadász-lét is, viselnünk kell a küldetésünk. Én ezt az utat választottam, és nem bántam meg. Persze, néha nehéz, megterhelő, sőt néha magányosnak érzem magam, de összességében, ha lenne még egy lehetőségem, ugyanezt választanám.

Jeremy is így döntött, ő most igazából 36 éves. Bella áll még választás előtt, az ő kora normálisan is csak 17, de sejtem, mit fog választani. Ugyanis megfogadta, hogy elkapja a szülei gyilkosát. Talán ez könnyebb lesz, mint gondolta, mert nagy valószínűséggel a vámpír is be akarja fejezni, amit elkezdett, és Bellát is meg akarja ölni, ami legutóbb nem sikerült neki.

A másik lehetőség, hogy szépen leéljük az életünket, ami megadatott, és amíg tudjuk, addig visszük a küldetést, amit a sors ránk szabott.

/Bella szemszöge/

A délelőtt nyugodtan telt, egy pár órán találkoztam Cullenékkel, de nem úgy néztek ki, mint akik sejtenék a titkunkat. A következő óránk tesi volt mindhármunknak, ezért az öltözők felé vettük az irányt.

Jeremy pár méter után leszakadt tőlünk, és elment a fiúöltöző felé, mi pedig Mirivel tovább mentünk a nőihez. Szokásunkhoz híven megint késésben voltunk, úgyhogy gyorsan (de azért még emberi tempóban) átöltöztünk, és bementünk a terembe.

Az edző épp belekezdett a mondandójába:

-Ma kosarazni fogunk, úgyhogy kérek két csapatkapitányt, és Miss Swan, vegye le a nyakláncát, mielőtt beleakad valamibe.-mondta Clapp edző. El is felejtettem, hogy anyu medálja még mindig rajtam van. Ritkán hordok ékszert, megfeledkeztem róla. Gyorsan levettem a nyakamból, és letettem a padra, majd visszaálltam a sorba.

/Jasper szemszöge/

A tesi óra mindenkinek közös. Ahogy Em mondaná, ez a csoportos vámpírkínzás. Igazat kell, adjak neki, ez az óra a legrosszabb, mert teljesen vissza kell fognunk magunkat.

De legalább a tanár nem kezdett el bemutogatni minket. Már beálltunk a tornasorba, és az edző éppen belekezdett volna az órába, mikor két lány szó szerint beesett az ajtón.

Azonnal felismertem őket.

Isabellára nem hatnak a képességeink, ráadásul annyira ismerős nekem, mintha már láttam volna ezelőtt. És ott van Miranda, a barátnője, ő is elég furcsa lány. Alice neki se látja a jövőjét, bár ha rákoncentrál, felvillan pár homályos kép, de semmi konkrétum. Jeremyvel, Isabella állítólagos (azaz Edward szerinti) fiújánál ugyanez a helyzet, csakhogy őt én nem érzem, viszont Edward képessége működik rajta. Olyan bonyolult ez az egész…

-Ma kosarazni fogunk, úgyhogy kérek két csapatkapitányt, és Miss Swan, vegye le a nyakláncát, mielőtt beleakad valamibe.-ragadott ki Mr. Clapp hangja töprengésemből.

Isabella levette a medált, és letette a padra, mire én lefagytam. Biztos, hogy láttam már ezt a nyakéket valahol. Csak tudnám, hol! A fenébe a vámpírmemóriával, nem jó semmire!

Edward erre felém kapta a fejét, és láttam, hogy komoly erőfeszítésébe kerül, hogy fel ne nevessen hangosan.

„Tűnés a fejemből öcskös, ez magán terület!”-szuggeráltam felé a gondolatot. Erre csak elvigyorodott egy pillanatra, majd szó szerint megakadt a szeme Isabellán.

Az óra hátra lévő felében nem is figyelt nagyon másra, amin én jót mosolyogtam, de aztán a gondolataim újra a medálra terelődtek, és próbáltam rájönni, honnan ismerős, de nem ment. Semmire sem jutottam.

Edward jó párszor elég furcsán nézett rám, mire gondolatban elmeséltem neki, miért érdekel annyira ez az ékszer. Végül elhatároztam, hogy megpróbálok utána kérdezni egy kicsit.

Az óra véget ért, és Isabella éppen rakta fel a nyakláncát, mikor odaléptem hozzá.

-Szia!-köszöntem-Jasper Hale vagyok.

-Szia. Tudom, az egész suli rólatok beszél.-tájékoztatott, de éreztem valami furcsát a hangjában, talán egy árnyalatnyi gúnyt.

-Igen.-hagytam jóvá.-Nagyon szép nyaklánc.-tértem rá a lényegre.

-Köszönöm.-mondta kissé meglepetten.

-Honnan van?-puhatolóztam.

-Miért?-kérdezett vissza.

-Csak mert szeretném Alice-t meglepni valamivel. Nemsokára szülinapja lesz.-mondtam az első épkézláb magyarázatot, ami eszembe jutott.

-Ez családi örökség.-mondta lágy hangon, szomorúan mosolyogva, és megérintette a medált.

-Értem.-bólintottam, de a következő pillanatban tartása megfeszült, és riadalom suhant át a tekintetében.

/Bella szemszöge/

-Ez családi örökség.-magyaráztam mosolyogva, mert eszembe jutottak a szüleim, hogy anya mennyit mesélt nekem, apu, ahogy tanított harcolni.

-Értem.-bólintott Jasper, mikor megláttam a karját, és megállt bennem az ütő.

Nem! Ez lehetetlen! Ilyen nincs! Biztos ő az! A karján az a hosszú vágás! Úristen! Azonnal rá kellett volna jönnöm!

/Narrátor szemszög/

Ahogy Jasper követte Bella szemét a forradásra, beléhasított a felismerés. Tudta, hol látta már korábban azt a medált.

Bella közben rendezte vonásait, és nyugalmat erőltetett magára, mert ezt a játszmát le kell játszani, tudta jól.

-Pontosabban még a dédnagyanyámé volt, és mikor kicsi voltam, nekem adta, mert tudta, hogy nagyon tetszett.-mondta Bella meggyőzően. Sosem tudott hazudni, de ez most hihetőre sikerült, és még Jasper is hitt neki, bár kételyei voltak.

/Jasper szemszög/

Tehát a déd mamája… Időben stimmel, az biztos, meg elég kézen fekvő, de ennyi furcsa egybeesés…

Az biztos, hogy nem ő volt az, mert annak a nőnek zöld szemei voltak, és elég régen történt, nem hinném, hogy azok a lények halhatatlanok lettek volna, bár kétség kívül hihetetlen módon hasonlít arra a titokzatos nőre.

Ráadásul Isabella egyértelműen embernek néz ki. Mindenesetre, nem árt az óvatosság, oda fogok figyelni, mert akár ember, akár nem, gyanús nekem ez a lány.

/Bella szemszöge/

Úgy látom, elhitte a mesémet. Most majdnem lebuktam. De a fene gondolta, hogy Jasper Hale volt az a vámpír…

Áhh, ez az egész annyira lehetetlen! De el kell kerülnöm Cullenéket széles ívben.

A délután nyugiban telt, a menzán sem volt semmi. Néhányan suttogtak az új diákokról, de mi feléjük se néztünk, és átlagos témákról beszélgettünk. Ennyi furcsa egybeesés elég volt mára!

Mikor hazamentünk, Miri kitalálta, hogy menjünk be mozizni Port Angelesbe. Úgy néz ki, drága barátnőmnek energia túltengése van. Bár az igaz, hogy régen mozdultunk már ki szórakozni, igazán ránk férne, ezért beleegyeztem, és Jeremy-t is magunkkal vonszoltuk, nehogy ő kimaradjon a jóból.

Nevetgélve mentünk be a moziba, és elhatároztam, hogy most egy estére minden gondomat elfelejtem, és igenis jól fogom érezni magam.

Elkezdődött a film, és engem magával ragadott a korabeli Anglia, és az izgalmas krimi világa.

-Nagyon jó film volt.-lelkesedett Miranda, miközben hárman sétáltunk az idő közben sötétté váló utcákon.

Hirtelen megtorpantam. Magam sem tudom, miért, de az ösztöneim jeleztek.

-Mi az, Bella?-állt meg Miranda is, és kérdőn nézett rám.

Én csak megráztam a fejem, de a furcsa érzés nem múlt el, sőt, csak erősödött.

-Menjetek csak haza, majd én is megyek.-vetettem oda, de már az előttem lévő kis utcák sötétségét fürkésztem.

-Biztos vagy benne?-kérdezte Jeremy is.

-Igen, menjetek csak, nem lesz semmi baj.-mondtam, de még csak rájuk sem néztem.

-Rendben.-mondta Miri, majd hallottam, ahogy a kocsi felé veszik az irányt.

Én meg tovább haladtam a szűk utca felé, miközben levettem a bőrdzsekim, és beraktam az egyik meglazult tégla mögé a ház oldalánál, majd felvettem az álarcom, amit mindig magamnál hordok.

Nesztelenül haladtam előre, majd meghallottam egy férfi kétségbeesett könyörgését.

-Kérem szépen. Gyerekeim vannak, feleségem. Engedjen el, nem szólok senkinek, esküszöm!

Teljes sebességre kapcsoltam, és a következő pillanatban megláttam, ahogy egy vámpír a férfi felé hajol, és már épp készül megharapni, mikor ráugrottam, és letéptem a férfiről, aki sokkos állapotban esett a földre. Lehet, hogy kórházba kell vinni, de ezzel most nem tudtam foglalkozni.

A vámpír meglepetten nézett, majd rám vicsorgott, és mélyről jövő morgás tört fel a melkasából.

Nem várhattam, míg ő támad ezért kihasználva a gyorsaságom, egy jól irányzott rúgással gyomorszájon találtam, majd lendületből bemostam neki egyet, és letéptem egy karját.

Ettől még nem fog meghalni, szóval újra ráugrottam, és letéptem a fejét is, azonban a másik kezével megragadott és a falhoz vágott.

Felnyögtem, de tudtam, már nyertem.

Újra nekimentem, majd előkaptam a tőröm, és darabjaira vágtam, majd rekordsebességgel tüzet raktam a szemétből, és rávetettem a vámpír darabjait.

Na, ennek annyi. Visszamentem a férfihoz, és láttam, hogy elájult. Megvizsgáltam, amennyire tőlem telt, de nem sérült meg súlyosan, gondolom a sokktól vesztette el az eszméletét.

Elővettem a táskámból egy kis repülő sóval átitatott kendőt, és az orra alá dugtam. Borzalmasan büdös, ettől fel kell, hogy ébredjen.

Pár másodperc múlva már el is kezdett köhögni, és húzni az orrát. Elraktam a kendőt, és levettem az álarcom.

-Jól van?-kérdeztem, miközben segítettem felülni neki.

-Igen, köszönöm, de mi történt? Semmire sem emlékszem, csak arra, hogy kijöttem a boltból.-vakarta a fejét.

-Nem tudom, én is csak most jöttem, és láttam, hogy itt fekszik. Szerintem megbotlott, elesett és beverte a fejét.-támogattam talpra.

-Köszönöm a segítséget kisasszony.-hálálkodott.

-Semmiség.-mosolyogtam rá, majd még mielőtt tovább kérdez leléptem.

Épp csakhogy kiértem a szűk utcácskából, megint súgott nekem a hatodik érzékem.

A fenébe, ma este már másodszor tör rám ez az érzés. Minden vámpír ma este keres vacsit?

Átkozódva feltettem az álarcom, és visszaindultam abba az utcába, ahol végeztem a másik vámpírral.