3.Fejezet-A medál I.rész

3.Fejezet

A medál

I.rész

Nah, felkerült a harmadik fejezet :)

Remélem tetszeni fog, és kapok komikat :))

puszi

/Bella szemszöge/

Egész órán csak magamban rágódtam, és ahogy néha oldalra sandítottam, láttam, hogy Jeremy is ezt teszi.

Mondjuk, van is min. Nem fér a fejembe, mit keres itt egy egész vámpír kolónia… Ha csak nem értünk jöttek. Elképzelhető, de akkor mi a fenéért jönnek iskolába, ha tudják, hogy azonnal kiszúrjuk őket, és simán lelépünk… Ennyire nem lehet hülye a Volturi.

Ha eddig azt mondtam, hogy ideges vagyok, akkor a mostani állapotomat már nem tudom szavakba önteni. Minden idegszálam pattanásig feszült, és rettenetesen félek, bár ezt soha senkinek be nem vallanám. Különben is szerintem meg tudunk lépni, legalább is nagyon remélem…

Van egy pár ismerősünk Argentínában, Új-Zélandon és Oroszországban is. Tudnánk hova menni, és nem tudnának utánunk jönni, legalább is remélem. Nem tudom, hogyan akadtak ránk.

Jézusom, máris összeesküvés elméleteket gyártok! Pedig még nem tudjuk, mit akarnak. Az lenne a legjobb mindenkinek, ha embereknek néznének minket, és nem jönnének rá semmire.

Annyira elmerültem a cseppet sem megnyugtató gondolataimban, hogy már csak azt vettem észre, amikor a csengő megszólalt. Hirtelen azzal sem voltam tisztában, milyen órát ültem végig.

Jeremy homlokráncolva nézett rám.

-Tudom, hogy ez most nagyon felzaklatott téged is, meg minket is, de össze kell szedned magad. Szükségünk van rád. Te mindig mindent meg tudsz oldani, a legkilátástalanabb helyzetben is mindig találtál megoldást. Miért ne lenne ez most is így?-karolta át a vállam. Kedves szavai valamelyest megnyugtattak.

-Azért, mert most semmit sem tudunk gyakorlatilag. Jeremy…ez…ez pont olyan, mint mikor anyuék…-nem tudtam folytatni a mondatot, és kétségbeesett könnyeim kibuggyantak. Ő csak szorosan megölelt, és ez most nagyon sokat jelentett nekem.

-Menjünk haza, és beszéljük meg a dolgot nyugiban Mirivel, oké?-nézett rám, mire én bólintottam, és gyorsan megtöröltem a szemem.

-Ne haragudj, hogy így elhagytam magam.-mondtam neki, és visszatértem a szokott formámhoz.

-Semmi baj. Neked volt hármunk közül a legnehezebb. Mi nem éltünk át olyasmiket, mint te.

-Na, eleget lelkiztünk, szerintem menjünk, mielőtt Miri a fülünknél fogva rángat haza minket.-nevettem el magam a végére, és sietős léptekkel elindultam a kijárat felé. Jeremy is jött utánam.

A parkolóba érve azonnal kiszúrtam a legjobb barátnőmet, amint a kis fehér városi kocsija mellett idegesen toporog. Amikor Miri ideges, mindenáron el akarja terelni a saját figyelmét, ezért minden marhaságon gondolkodik, csak azon nem, amin igazából kéne. Ez néha vicces, néha viszont nagyon is bosszantó tulajdonsága, azonban ma kénytelen lesz a témára koncentrálni, mert ez nem játék.

Ahogy kiléptünk az ajtón, azonnal elénk rohant.

-Hol a pokolban tököltetek ennyit?-támadt nekünk. Huh, azt hiszem Mirit ez jobban megviselte, mint kimutatta, nem szokott így beszélni.

-Nyugi, csak menjünk már haza.-sürgettem, és a motoromhoz mentem, felvettem a bukóm és a bőrdzsekim, majd felpattantam, és kilőttem, mint a rakéta. Imádok száguldozni! Főleg az én szépségemen. Egy gyönyörű fekete közép méretű motor, és nagyon gyorsan tud menni.

Szerencsére eddig még nem kaptak el vele, bár ettől nem kell annyira tartanom, mert elég jók a megérzéseim. Olyan hatodik érzék-féle. Már akkor is jelzett, mielőtt megéreztem annak a vámpírnak az illatát…

De gyorsan elhessegettem magamtól ezeket a gondolatokat, nem akartam agyvérzést kapni ettől a parázástól.

Hamar hazaértem, leparkoltam a mocim a hátsó garázsba, és bementem a nappaliba. Levetettem magam a kényelmes barna kanapéra, és megint gondolataimba merültem. Pár percre rá megjöttek Miriék is.

Ők is leültek, és pár pillanatig csendben néztük egymást.

-Oké, szedjük össze mennyit tudunk róluk.-vetette fel Jeremy.

-Nem sokat.-mondtam fejcsóválva.

-Öten suliba járnak. Vajon többen vannak, vagy csak ennyien?-gondolkodott hangosan Miri.

-Szerintem legelőször azt döntsük el, mit csináljunk. Maradjunk, vagy szívódjunk fel?-ajánlottam.

-Amíg nem tudunk konkrétumokat, ezt sem tudjuk eldönteni.-mondta Miranda.-Én azt ajánlom, szaglásszunk körbe egy kicsit. Nyilván van valami fedő sztorijuk, egy ilyen kisvárosban mindenki tud mindent. Nem sétálhatnak csak úgy be minden nélkül.

-Ebben igazad van.-értett egyet Jeremy, és én is bólintottam.

-Azonban hogy gondoltad ezt a nyomozást? Vámpírok. Valószínűleg észrevennének, ha oda mennénk, ráadásul azt sem tudjuk pontosan mit is jelent az az oda. Nem tudjuk hol laknak, még a nevüket sem tudjuk.-vetettem ellen.

-De a többiek a gimiben biztos tudnak egy s mást. És Bells bejön annak a Newton gyereknek.-bökött oldalba Jeremy.

-Jeremy, ne kérd azt tőlem, hogy önszántamból beszéljek Mikekal.-néztem rá könyörgően.

-Vagy Mike, vagy Jessica.-ajánlotta Miri a lehetőségeket.

-Oké, vállalom Mikeot. De nem hívom fel, inkább bemegyek a szülei boltjába. Úgyis ott dolgozik, ott tudok beszélni vele.-mondtam, mire ők csak vigyorogva bólintottak.

-Te, szerintem vigyünk fényképezőgépet, ezt meg kell örökítenünk.-súgta oda Jeremy Mirinek.

-Süket még nem vagyok.-szóltam oda nekik, mire elkezdtek kuncogni.-És ha oda mertek jönni, egyenként fojtalak meg titeket.-fenyegettem meg őket. Igyekeztek komoly képet vágni, de a válluk rázkódott az elfojtott nevetéstől.

Én csak bosszúsan fújtattam egyet, és felmentem a szobámba, hogy rendbe szedjem magam.

Nem sokkal később már a motoromra ültem és már száguldottam is Mike-ék boltjához. Láttam a Suburanját a parkolóban, tehát még itt van. Gyorsan leparkoltam, és bementem a boltba.

-Szia Bella!-jött azonnal elém Mike, komolyan, mint egy kiskutya. Egyszerűen levakarhatatlan, azt sem tudom, mit eszik rajtam, a fél suli odáig van érte, miért pont engem bökött ki magának?

-Szia!-köszöntem neki vissza, és próbáltam kedves lenni, még egy mosolyt is sikerült összehoznom.

-Mi járatban erre?-kérdezte Mike.

-Szeretnék egy új jégkorit venni, mert a régi tönkre ment.-mondtam az út közben kigondolt indokot.

Ő bólintott, és intett, hogy kövessem.

-Figyelj, te mit gondolsz az új tanulókról?-puhatolóztam.

-Cullenékről? Hát elég furcsák. Egyáltalán nem érintkeznek senkivel sem, csak egymással vannak.-mesélte Mike.-Miért?

-Hát csak úgy. Én szinte semmit nem tudok róluk, még a nevüket sem, és érdekelt, hogy milyenek, de ahogy látom, nem nagyon barátkoznak.-vontam vállat.

-Hát én se sokkal többet tudok róluk. Mindet örökbe fogadták, de a két szőke igazából is testvérek. Rosalie és Jasper Hale. Rosalie Emmettel a nagydarab fekete hajú sráccal, Jasper pedig az alacsony szintén fekete hajú Alice-szel jár. És ott van még Edward, neki azt hiszem, nincsen barátnője. Az apjuk Port Angelesben orvos a helyi kórházban, Dr. Carlisle Cullen, a felesége pedig otthon van, Esmének hívják. Anyám szerint kedves nő. De akkor is furcsa család, ez nem normális…-mesélte Mike. Hogy micsoda???

Ezt most jól hallottam??? Egy vámpír orvos??? Felfordult a világ röpke fél nap alatt, vagy mi az isten?

-Orvos?-nyögtem döbbenten. Ő erre felvonta a szemöldökét.

-Igen, miért vagy így kiakadva?-nézett rám értetlenül.

-Értem. Izé… semmi. Jézusom, most nézem, mennyi az idő, rohannom kell.-sikkantottam fel, mert már nagyon mehetnékem volt.-Köszi a segítséget, majd talán máskor visszajövök, mert el fogok késni.-mondtam neki, majd gyorsan elköszöntem, és leléptem, Végül is már mindent megtudtam, amit akartam. Tehát orvos… ezt meg kell emésztenem. Nem értem, hogyan lehetséges ez…

Hazaérve, mindent elmondtam a többieknek, és megint leültünk, hátha jutunk valamire. Ők is nagyon megdöbbentek azon, hogy Carlisle Cullen orvos.

-Végül is elég jól ki van találva.-mondta Jeremy.

-Igen. Viszont, ha nem akarnának huzamosabb ideig itt maradni, nem ezt találták volna ki.-mondta Miri.-Hiszen, házat vettek itt, és gyakorlatilag úgy működnek, mint egy család.

-Ebben igazad van. A nagy kérdés: Utánunk szaglásznak, vagy tényleg csak be akarnak illeszkedni? Bár azt nem tudom, hogyan, mert egy idő után mindenkinek feltűnne, hogy több a gyilkosság. És nekünk is sokkal óvatosabbnak kell lennünk. Mi van, ha felismernek valahol? Rohannak a Volturihoz, és nekünk annyi, mert hiába vagyunk jók a bujkálásban, nekik mindenhol vannak kapcsolataik. Még a Marsra is utánunk jönnének.-mondtam.

-Szerintem egyelőre ne tegyünk semmit.-mondta Jeremy.-Viszont Bella, neked közös a biológiád azzal az Edwarddal, nem?

-Igen, és ma majdnem kinyírattam magam vele, mert megérezte az illatomat a menetszéllel.-fintorogtam.

-Próbálj minél többet megtudni tőle.-folytatta, semmibe véve az előző megjegyzésem.

-Ez tök fölösleges, nekem is ugyanazt a sztorit mondaná, mint mindenkinek.-vetettem ellen.-És veszélyes is, mert mi van, ha ő jön rá a titkunkra?-fűztem hozzá.

-Van rizikófaktor, de szerintem ezt a kockázatot vállalnunk kell.-szólt bele Miranda.

Elképedve meredtem rá.

-Eszednél vagy? Ez a legnagyobb felelőtlenség, amit csak tehetünk!-csattantam fel.-A legjobb lenne, ha lelépnénk.

-Nem.-mondták határozottan kórusban.

-Nem fogunk elmenekülni.-mondta Jeremy határozottan.

-Nem, majd inkább meghalunk, hát hogyne, vagy még rosszabb.-mondtam cinikusan.-Gondolkozzatok már, ők heten vannak, mi meg hárman! Semmi esélyünk!

-Bella, ezt csak azért mondod, mert hasonló szituációban veszítetted el a szüleidet.-mondta Miranda dühösen, mire én lefagytam.

-Igen, és az is az én hibám volt. Csináljatok, amit akartok, de nem fogok felelősséget vállalni.-suttogtam keserűen, és elviharzottam. Eszméletlen gyorsasággal kezdtem száguldani az erdőben, és hagytam, hogy a sebesség mindent kitöröljön a fejemből. Nem is tudtam, merre futok, csak mentem és mentem.

Egyszer csak a kedvenc fámnál kötöttem ki. Szerettem ide járni, itt tudtam gondolkodni. Könnyed mozdulatokkal felmásztam a fára, és amint elhelyezkedtem, szabad utat engedtem a gondolataimnak, amiktől már szinte lüktetett a fejem.

/Miranda szemszöge/

-Bella, ezt csak azért mondod, mert hasonló szituációban veszítetted el a szüleidet.-vágtam hozzá dühösen. Hirtelen fel sem fogtam, mit mondtam, csak mikor megláttam a szemeiben végig hullámzó fájdalmat és kínt. Istenem, hogy mondhattam neki ilyet? Pont én, a legjobb barátnője!

-Igen, és az is az én hibám volt. Csináljatok, amit akartok, de nem fogok felelősséget vállalni.-suttogta végtelen keserűséggel a hangjában, majd felpattant, és elviharzott.

-Ezt nem kellett volna.-csóválta a fejét Jeremy.

-Tudom, én sem úgy értettem. Annyira hülye vagyok!-temettem a kezeim közé az arcomat. Azóta már ezerszer megbántam, hogy kiejtettem ezt a számon, de már nem lehet vissza csinálni.

-Ne aggódj! Bella nem sértődékeny típus. Megnyugszik, és visszajön. Csak most nagyon ideges. Ami azt illeti, lehet, én még jobban félnék a helyében, azok alapján, amit elmesélt. Szörnyű lehetett neki.-mondta Jeremy, én pedig bólogattam.

/Bella szemszöge/

Megnyugodtam, és beláttam, hogy igazuk van a többieknek. Túlságosan is bepánikoltam. Amióta itt ez a pióca csorda, egyre többször vannak kirohanásaim. Komolyan mondom, ha így folytatom, egy hónap múlva inkább hasonlítani fogok egy hisztis libára, mint egy kiképzett harcosra. Nagyon elpuhultam. Ezt többet nem engedhetem meg magamnak.

Végre lemásztam szeretett fámról, és visszaindultam. Ahogy megérkeztem a ház elé, hallottam, hogy bent rólam folyik a szó. Jaj, ne már! Most jön az, hogy „te szegény, úgy sajnáljuk, ami történt a családoddal”-szöveg. Na, erre aztán tényleg nincs szükségem, utálom, ha sajnálnak.

Végül mosolyogva beléptem a házba.

-Hé, ne sajnáljatok ennyire, mert még a végén alapítványt nyitok magamnak.-mentem a nappaliba vigyorogva.

Miri azonnal a nyakamba ugrott.

-Kérlek ne haragudj, én tényleg nem úgy gondoltam, úgy sajnálom, tudod, milyen nagy a szám.-hadarta el egy szuszra.

-Hé, ne aggódj, nem vagyok porcelánból, semmi bajom, túlreagáltam a dolgokat.-öleltem vissza mosolyogva, majd mikor elengedett, hozzá tettem-És egyébként is teljesen igazatok van. Maradunk, és majd meglátjuk, mi lesz. Így legalább oda tudunk figyelni, nehogy gáz legyen a nagyvárosokban emiatt a klán miatt.

Ők megkönnyebbülten bólintottak, és mindenki ment a dolgára. Nekem is elég volt ez mára, így felmentem a szobámba, és beraktam egy kis zenét, majd elővettem a kedvenc könyvemet, az Üvöltő szeleket.

Annyiszor olvastam már, mégsem tudom megunni. Keresztbe hasaltam az ágyamon, a bokáim összekulcsoltam a levegőben, és elkezdtem olvasni az ismerős sorokat.

Észre se vettem az idő múlását, csak arra eszméltem, hogy hosszabbakat pislogok. Ránéztem az órára, és felhördültem.

Te jó ég! Már hajnali egy van??? Ez hihetetlen, hiszen délután kezdtem olvasni. Bár már csak pár oldal volt a történetből, félretettem a könyvet, és bevonultam a fürdőbe. Letussoltam, majd belebújtam a pizsimbe, és ahogy befeküdtem az ágyba, mély álomba merültem.



Hajnali négy körül ébredtem fel. Kényelmesen nyújtózkodtam egyet, és kipattantam az ágyból. Még sötétség borult a kinti tájra. Most nyugis tempóban ágyaztam be, nem voltam olyan őrült tornádó, mint tegnap reggel, mert most volt időm. Majd bementem a fürdőbe, és elvégeztem a reggeli teendőimet.

A szekrényemből kikaptam egy farmert és egy hosszított fekete inget, tettem a csípőmre egy vastag fekete lakk övet, és összepakoltam a táskám is. Jajj, hova tettem a töri füzetem?

Feltúrtam az összes fiókom, persze sehol nem volt a füzet, de az egyik fiók alján találtam valamit.

Mosolyogva emeltem ki a kupiból, mikor rájöttem, mit tartok a kezemben.

Édesanyám medálja volt az, amit mindig hordott, és a halála után elhoztam magammal emlékbe. Nem mintha el tudnám felejteni azt, ami történt. Mosolyogva szemléltem az ékszert. A közepén egy sötétkék lecsiszolt kő volt lila és méregzöld fényes gyöngyfoglalatban. Feltettem a medált a nyakamba. Eleget kallódott már a rumlimban, ideje, hogy viseljem is.

Ránéztem az órámra, és láttam, hogy ideje indulni, ha nem akarok ma is olyan parádés belépőt, mint tegnap reggel.

Uhh, hát az elég gáz volt. Főleg, hogy egy vámpír mellé ültettek. A többiről nem is beszélve…

Felkaptam a táskám, és kényelmesen lesétáltam a földszintre, ahol Miri és Jeremy éppen pókereztek. Ezt soha nem unják meg? Amióta az eszemet tudom, minden alkalmat kihasználnak, hogy játsszanak.

-Nem kéne indulni?-szóltam oda nekik.

-Nem lehetsz ilyen, Bella, most tartunk a legjobb résznél.-vigyorgott Jeremy.

-Hol is?-vonta össze a szemöldökét barátnőm.

-Ahol te veszteni fogsz.-vigyorgott Jeremy, és megmutatta a lapjait. Sora volt. Miri erre felsóhajtott és nagyon elkeseredett képet vágott.

-Milyen kár…-mondta szomorúan, mire Jeremy olyan szélesen elvigyorodott, hogy azt hittem szétszakad a képe. Erre Miranda arca szomorúból diadalmasba váltott át, és megmutatta a kártyáit.-Hogy megint vesztettél.-fejezte be a mondatot.-Royal flash!

Jeremy olyan elkeseredett képet vágott, míg Miri szemében szinte már gyerekes fény gyúlt, tényleg úgy néztek ki, mint két nagyra nőtt tíz éves. Egyszerűen kitört belőlem a nevetés.

-Na, most már indulhatunk?-morogta Jeremy, és sértődötten kivonult a garázsba. Miri diadalittas mosollyal az arcán követte, és én is utánuk indultam, felkapva a szokásos bőrdzsekimet.

Ők már elindultak mire én összeszedtem magam, de úgyis hamar beérem a pici városi autót, főleg, hogy Miri betartja a sebességkorlátokat.

Igazam lett, pár perc után elsüvítettem mellettük, de a visszapillantóból láttam, hogy Miri égnek emeli a szemeit. Nem igazán díjazza, (hogy őt idézzem) ha félőrült módjára száguldozok ezzel a kétkerekű halálgéppel.

Tíz perc alatt beértem a suliba, és a motoromnak dőlve vártam a többieket. Csakhogy közben megérkeztek az újdonsült diákok is. Két kocsival jöttek, egy hatalmas fehér Jippel, és egy ezüst Volvóval.

Nem néztem rájuk, próbáltam figyelmen kívül hagyni őket, ami nem volt egyszerű, mert a fél parkoló őket bámulta, én pedig éreztem a pillantásukat a hátamon.

Hol a fenében vannak már Miriék? Már rég itt kéne lenniük.

A karomat összefontam a melkasomon, és idegesen toporogtam, mert egyre jobban frusztráltak a hátamba fúródó tekintetek.

Aztán elszakadt nálam a cérna, és dühösen tettem egy félfordulatot, hogy szembe kerüljek Cullenékkel. Arra viszont nem számítottam, hogy Edward Cullen közvetlenül mögöttem ál, és engem vizslat arany szemeivel.

Lassan felemeltem a fejem, és a pillantásunk összekapcsolódott. Elfelejtettem mindent. A dühömet, a félelmemet, egyszerűen mindent. Csak elmerültem a tekintetében, és nem érdekeltek a következmények.