8.Fejezet-Minden egyszerre

8.Fejezet

Minden egyszerre

Hát gyerekek, baromi gyorsak voltatok, lélegzethez nem hagytatok jutni :D

Bár időt nem nyertem vele, mint terveztem, de az lejött, hogy igenis kíváncsiak vagytok a folytatásra, és érdekel titeket a sztori, szal hízik a májam :DD

de hogy ne hazudtoljam meg önmagam, megint kaptatok egy jó kis függővéget, de a titokzatos kéz tulajdonosának kilétére fény derül.xD

nem is húzom tovább az időt, itt a fejezet, és nagyon örülnék pár kommentnek :)

puszi

/Bella szemszöge/

Zaklatottan, sietős léptekkel mentem a kémia labor felé, nem akartam haza menni. Beszélnem kellett Jeremyvel.

Ha ő sem hisz nekem…-megráztam a fejem, nem akartam abba belegondolni, hogy ő is árulónak tart. Ráadásul itt van Emmett is, aki most tuti gyanút fogott.

El kellett volna esnem, de annyira ösztönösen tartottam meg az egyensúlyom. Már majdnem a teremnél voltam, mikor egy hideg kéz a csuklómra tekeredett, és mielőtt annyit mondhattam volna, hogy vámpír, berántott egy üres osztályterembe, és becsukta az ajtót.

/Edward szemszöge/

A parkoló felé indultam, de nem siettem túlságosan, semmi energiám nem volt most Emmett marhaságaihoz. Még mindig a folyosón történt baleset kötötte le a gondolataim.

Ahogy kezeim automatikusan fonódnak karcsú dereka köré, nehogy elessen, és a közelsége elektromos impulzusként cikázik át fagyott testemen. Ahogy mámorító illata az orromba kúszik, én mégsem érzek gyilkolási vágyat. Ahogy tekintete az enyémbe fúródik, és szinte érzem szíve felgyorsult dobbanásait…

Álmodozásomból Emmett értetlen gondolatai rángattak ki.

„Ezt nem tudom elhinni. Ilyen a világon nincs! Tuti valami gikszer van a csajnál, ez nem normális!”-hajtogatta magában elképedve.

Kíváncsi lettem. Ha Emmettet valami így ledöbbenti, az biztos nem piskóta.

-Mi történt Emmett?-értem oda hozzá.

-Öcsi, ezt nem fogod elhinni!-mondta, majd kérés nélkül levetítette nekem az emléket. Szájtátva néztem.

Bella…

-Emmett, ne szórakozz velem, nem vagyok vicces kedvedben.-sziszegtem neki dühösen. Esküszöm, megfojtom, ha mindezt csak kitalálta.

-Miért, mikor vagy te abban?-kérdezte gúnyosan, majd komolyabbra váltott.-De ez nem vicc, ilyet még én se tudnék kitalálni. A szemem láttára történt, utána meg ártatlan nagy szemekkel rám nézett, és mintha mi sem történt volna, elsétált.

-Te meg hagytad?

-Miért, mit csináltam volna észlény?-fonta karba a kezeit.

Túl ideges voltam ahhoz, hogy válaszoljak, inkább otthagytam, és elindultam Bella keresésére. Hallottam kecses lépteit koppanni a kőpadlón, így vámpírsebességre kapcsoltam, és a következő pillanatban már láttam, ahogy a kémia labor felé igyekszik.

Beszélnem kellett vele.

Hirtelen ötlettől vezérelve elkaptam törékeny csuklóját, és finoman, de annyira azért erősen, hogy ne tudjon akadékoskodni, behúztam az egyik üres osztályterembe, és becsuktam az ajtót.

-Bella, mi volt ez?-kérdeztem idegesen, miközben az arca vészesen közel került az enyémhez.

-Neked is, szia.-mondta cinikusan, majd elhajolt tőlem, és arrébb ment pár lépést.-És nem tudom, mire gondolsz.

-A parkolóban. Amikor Emmett ki akart gáncsolni.-adtam a magyarázatot, bár szerintem pontosan tudta, mire gondolok.

-Istenem, ma mindenkinek magyarázkodnom kell?!-csattant fel.-Hát tudd meg, nem volt semmi sem, csak észrevettem, mire készül a drága bátyád. De különben is nem tudom, mi olyan furcsa ebben, és ugyan miért kéne neked bármire is magyarázatot adnom.-fakadt ki, miközben közelebb jött hozzám.

Az egyik pillanatban még azon voltam, hogy bármi áron kihúzom belőle az igazságot, de aztán jobban szemügyre vettem az arcát, és már csöppet sem érdekelt, mert most már inkább érte aggódtam.

-Te sírtál?-kérdeztem tőle halkan, miközben lágyan végigsimítottam a már felszáradt, mégis árulkodó, emberi szemmel nem látható csíkokon, amiket a tökéletes arcán lefolyó sós cseppek hagytak maguk után. A bőre, akár a legfinomabb selyem, fájdalommentesen égett a kezem, és még többet akart az érzésből.

-Nem.-lökte el a kezem, és hátrált egy kicsit.

-Mi történt Bella?-kérdeztem lágyan, amennyire engedte, (mert elég zárkózott ember) hogy megismerjem, erős lánynak tűnt, nem olyannak, aki bármi miatt sírva fakad.

-Semmi.-ment még hátrébb. Miért ilyen távolságtartó? Megbántottam? Bár nem voltam vele a legudvariasabb az előbb, lehet, hogy ez a baja.

Vagy, nem tudom. Bellán képtelenség kiigazodni, és még a fejébe sem látok bele. Ez most minden eddigi pillanatnál jobban idegesített.

/Bella szemszöge/

-Bella, mi volt ez?-kérdezte Edward idegesen, miközben az arca alig pár ujjnyira volt az enyémtől.

Mi van ma a Cullen fiúkkal, mindegyik engem talál meg?!

-Neked is szia.-vettem fel a cinikusabbik arcomat, és ügyesen kikerültem őt, mert közelsége kezdett elbódítani. Hihetetlen, milyen hatással van rám.-És nem tudom, mire gondolsz.-fűztem hozzá, bár volt egy sanda gyanúm.

-A parkolóban. Amikor Emmett ki akart gáncsolni.-adta a magyarázatot. Anyám, ő is végignézte? Ilyen nincs! Jól van, Bella, hozod a formád!

-Istenem, ma mindenkinek magyarázkodnom kell?! Hát tudd meg, nem volt semmi sem, csak észrevettem mire készül a drága bátyád. De különben is nem tudom, mi olyan furcsa ebben, és ugyan miért kéne neked bármire is magyarázatot adnom.-fakadtam ki, legjobb védekezés a támadás alapon. Most már csak azt remélhetem, hogy csak hallomásból tud a dologról. Először elképedt képet vágott, majd arany szemeiben féltés csillant meg.

Közelebb lépett hozzám.

-Te sírtál?-kérdezte lágyan, bársonyosan, aggódó hangon, miközben megsimította az arcomat. Hideg, finom érintése nyomán égett a bőröm és bizsergett. A gesztusból sütött a gyengédség, és a törődés, és én majdnem elgyengültem. Nagyon össze kellett szednem magam, hogy meg tudjam tartani az álcám.

-Nem.-válaszoltam ridegen, pedig még érezni akartam lágy érintését a bőrömön, ennek ellenére könyörtelenül ellöktem magamtól a kezét.

Nem szabad közel engednem magamhoz őt, bármennyire is élvezem a társaságát. És nem is fogom. Távolságtartó leszek, mint eddig mindenkivel. Hátráltam pár lépést.

-Mi történt Bella?-kérdezte aggódva, kedves hangján.

-Semmi.-próbáltam közömbös hangot megütni, ami jelenleg nem volt egyszerű, mert most jól esett volna, ha valaki megvigasztal, de egy vámpírnak nem fogom elmondani a problémáim. Még hátrébb mentem.

Már éppen nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, de ekkor megszólalt a csengő, és a folyosó élettel telt meg, nekem meg beugrott, hogy kit is akartam megkeresni.

-Mennem kell.-vetettem oda neki nem törődöm stílusban, és mielőtt még reagálhatott volna, kislisszoltam az ajtón, és a tömegben Jeremyt kezdtem keresni.

Hamar megtaláltam, és ügyet sem vetve a kérdésözönre, amit a nyakamba zúdított, elkezdtem a parkoló felé rángatni, hogy még véletlenül se akadjak össze Emmettel, vagy esetleg Edwarddal.

-Bella, mégis…-kezdett volna akadékoskodni, de én szó nélkül a kezébe nyomtam a pótsisakot, amit a mocim ülése alól szedtem ki, felszálltam, és várakozóan néztem rá.

Ő csak sóhajtott egyet, és felpattant mögém. Úgy látszik megértette, hogy itt nem vagyok hajlandó semmit se mondani.

Padlógázzal száguldottunk haza, de Miri kocsija nem volt a garázsban. Tehát elment…

Nem is baj, nem hiszem, hogy jó sülne ki abból, ha most összefutnánk.

Egy szó nélkül mentem be a házba, Jeremy pedig jött mögöttem, és láthatólag felhagyott azzal, hogy megpróbálja megérteni a hangulatomat, tudta, hogy úgyis mindent elmondok neki.

Nagyot sóhajtva dobtam le magam a kanapéra, és ő is leült mellém.

-Mesélj.-utasított kedvesen. Nekem pedig megoldódott a nyelvem, és mindent elmondtam, ami Mirivel történt, aztán Emmettet, majd Edwardot is, de cenzúrázva, ami kb. annyit tesz, hogy megmondtam, hogy aztán még neki is magyarázkodnom kellett, de leráztam. Végül is ez igaz.

-Ugye hiszel nekem?-kérdeztem a végén halkan, de kétségbeesetten, mert nem volt hajlandó megszólalni már hosszú percek óta.

-Hiszek.-bólintott, mire megkönnyebbültem.-Szerintem Miranda a többi lány pletykáira alapozott, és ezért esett úgy neked. Ne aggódj emiatt, majd megbékél. Ti úgysem tudtok haragban lenni.-mosolyodott el.

-Köszönöm.-öleltem meg.

Közben megcsörrent a mobilom. Elengedtem Jeremyt, és ránéztem a kijelzőre.

Rejtett szám.

Felvettem, és meghallottam a jól ismert hangot.

-Szia, Bella.-köszönt gondterhelt hangon.

-Hello, Christian. Valami baj van?-kérdeztem komolyan. Nem szokott csak úgy hívogatni ő.

-Ami azt illeti, igen. Egy rakás újszülött hadsereg. Nem bírunk velük, jönnöd kell neked is. Ne haragudj.-mondta komoly, de sajnálkozó hangon.

-Persze, azonnal indulok.-bólintottam.

-Köszönöm.-hangja hálával telt meg.

-Annyit tettetek értem, ez a legkevesebb, és különben is a szerződés köt.-mondtam komolyan.-Melissával minden rendben?

-Igen, szerencsére jól viseli a terhességet, de nem akarom veszélyben tudni őt. Elküldtem a rokonaihoz Spanyolországba.

-Értem. Foglalok helyet a leghamarabbi gépre Oroszországba, majd jelentkezem.-váltottam ismét hivatalos hangnemre.

-Rendben. Viszlát, Bella.-Christian bontotta a vonalat.

-Menned kell, ugye?-kérdezett rá Jeremy a nyilvánvalóra. Én csak bólintottam.

-Egy darabban gyere haza, vagy fenéken billentelek.-ölelt meg szorosan.

-Nem vagyok Mary Poppins, nem kell engem úgy félteni.-próbáltam viccelődni, és elértem a célom, Jeremy fejcsóválva nevetett.

-Ahogy a hangjából kivettem, elég nagy gáz van Moszkvában. Megtennéd, hogy foglalsz nekem jegyet, amíg gyorsan összepakolok?-mondtam, de meg sem vártam a választ, már az emeleten voltam, és hipersebességgel pakoltam össze a harchoz szükséges cuccaimat, és bármit, ami kellhet.

-Negyed óra múlva a reptéren kell lenned.-kiáltott fel Jeremy, bár ha normál hangerőn beszél, akkor is meghallom. Ez már csak a berögződés.

-Rendben.-válaszoltam, és már lenn is voltam a motoromnál a garázsban.

Gyorsan megöleltem még egyszer Jeremyt, és már indultam is. Sajnáltam, hogy Miritől nem tudtam elbúcsúzni, de sietnem kell.

Pedig nem tudom, mikor jövök vissza…

/Miranda szemszöge/

Port Angeles utcáit róttam a gondolataimba merülve. A kocsit már jóval előbb leraktam, friss levegőre volt szükségem. Még mindig ki voltam akadva Bella miatt, de próbáltam objektíven hozzáállni a helyzethez.

Nem ment…

Egy szűk mellékutcán sétáltam, ami még fényes nappal is mély sötétségbe burkolózott. Senki nem járt arra, és akár kísértetiesnek is hathatott volna ez a hely, pedig csak pár méterre volt az élettel teli várostól, mégis olyan volt, mintha fényévekre lenne a való világtól. Mivel én sötétben is jól láttam, nem különösebben zavart a homály.

Hirtelen légmozgást éreztem a hátam mögött, de már nem volt időm megfordulni, mert egy erős csapás a téglafalhoz vágott.

Bajban vagyok.-ez volt az egyetlen értelmes gondolat, ami átfutott az agyamon.

Éreztem, hogy az arcomon felhorzsolódik a bőr (bár egy embernek már szétloccsant volna a koponyája is), miközben támadóm a fülemhez hajolt, és belesuttogott:

-Ne aggódj cicám, nem fog fájni… annyira.-kuncogott, a hátamon pedig végigfutott a hideg.

De nem, nem fog velem ilyen könnyen elbánni!-határoztam el, és lehajítottam magamról a vámpírt. Eléggé meglepődött, de ezt azonnal felváltotta az őrjöngő düh, és nekem rontott.

A következő pillanatban pedig már nem volt egyedül. Ott állt két másik is vészjóslóan fekete szemekkel, támadó állásba guggolva, és éhesen, fenyegetően morogtak.

Kész, végem, ellenük nincs esélyem.

De harcolni fogok, nem adom meg könnyen magam.

Egyszerre indultak felém, be akartak keríteni. Elrúgtam magamtól az egyiküket, a másikat elhajítottam, de a harmadikra már nem volt időm.

Ütést éreztem a fejemen, és a világ elsötétült…