6.Fejezet-Első beszélgetés

6.Fejezet

Első beszélgetés

Hát, itt van a legújabb fejezet. Ennek nem lett függővége, szal egy szavatok se lehet ezt illetően, és remélhetőleg életben is maradok :P

Sokan kérdeztétek, hogy egy pár napig miért nem tudtatok bejutni a blogra. Nos, ráraktam egy tiltást, mert vki megszerezte a blogcímet az ismerőseim közül, és nagyon nem akartam h elolvassa. Sajnálom, nem akartam a frászt hozni rátok :D

Remélem tetszeni fog a fejezet, és ha sok komit kapok, akkor holnap kaptok ízelítőt :P

puszi

mesi28

/Bella szemszöge/

Nem bírtam otthon maradni, bűntudatom volt, amiért titkolózok a barátaim előtt, ezért felpattantam a motoromra, és korán elindultam suliba.

Furcsán is néztek rám Mirandáék, de nem tették szóvá, szerintem el voltak foglalva azzal, hogy nyitva tartsák a szemüket.

Eszeveszett sebességgel száguldottam a suli felé, bár azt nem tudtam, mit fogok csinálni, ha odaérek, de nem is érdekelt. Amíg száguldok, addig törlődnek a gondolataim, és ez megkönnyebbülést jelent, főleg mostanában. Szörnyű, ha már saját magunkat sem bírjuk elviselni.

Sebesség ide-oda, mire a suliba értem, ritka vacak hangulatom lett. Szörnyen éreztem magam. Ennél rosszabb már nem lehet.

Gondterhelten mentem be a biológia laborba, és csak akkor tudatosult bennem, hogy ki mellett is ülök, amikor beléptem a terembe, és megláttam Edward Cullent a padban. A kezem azonnal a csuklómra siklott, és sietve ráhúztam a vastag karkötőt.

Végül megembereltem magam, és elindultam felé. Még alig voltak a teremben, hisz elég korán van. Leültem mellé, de igyekeztem nem ránézni, bár az ő tekintetét folyamatosan magamon éreztem.

Na, ez szép lesz. 20 percnyi idegőrlő, kínos csend. Kellett nekem úgy sietnem.-bosszankodtam magamban.

-Hello.-hallottam meg Edward kicsit tétovázó, de kedves hangját. Oké, sztornó kínos csend, üdv még kínosabb beszélgetés.-A nevem Edward Cullen.-mutatkozott be, bár azt nem tudom, minek. Talán nem tudott mit mondani.

-Szia. Bella Swan.-biccentettem, és egy darabig megint csendben gubbasztottunk, majd eszembe jutott, amit Miriékkel beszéltünk, és felé fordultam.-Honnan jöttetek?-érdeklődtem.

-Houstonból.-válaszolta, mire én felvontam a szemöldököm.

-Nem sokat járhattatok a szabadban.-bukott ki belőlem az epés megjegyzésem, de amint az agyam utolért, már meg is bántam. Gratulálok, Bella, címeres ökör vagy!

-Ezt miből gondolod?-kérdezte meglepetten, és szemébe mintha egy kevés rémület kúszott volna. Próbálta palástolni, de én észrevettem.

-Hát… mert nem nagyon vagytok lesülve.-rögtönöztem. Ilyen gáz magyarázatot! Ennél jobb csak az lett volna, ha közlöm vele, hogy nem mehet végig az utcán csillogva.

-Ja, értem.-túrt bele kócos hajába, és ezzel rendesen elterelte a figyelmem. Bronzvörös haja össze-vissza meredezett, és művészi kuszaságban állt. Így csak még jobban összekócolta, de igazság szerint nagyon jól állt neki. -És te mindig itt éltél?-váltott témát, bár megértem, neki ez elég kényes lehetett az előbb, nem direkt csináltam, azt hiszem, a rosszkedvem miatt nem igazán tudom kontrollálni a megjegyzéseim.

-Nem. Három éve költöztünk ide, aztán egy évre rá apámat áthelyezte a cég, ahol dolgozik, de nem akart már minket is hurcolászni, szóval vett nekünk itt egy házat, hogy befejezhessük a gimit.-mondtam a jól begyakorolt szöveget.

-Akkor Miranda és Jeremy a testvéreid?-kérdezte Edward, és mintha reménykedést hallottam volna a hangjában, de nem tudom, miért. Lehet, hogy csak képzelődöm.

-Nem.-ráztam a fejem.-Miranda az unokatestvérem, Jeremyt pedig Miri szülei fogadták még örökbe, de meghaltak egy autóbalesetben, és apa nem akarta sorsára hagyni Jeremyt sem, ezért mindkettejüket magához vette.-meséltem tovább a standard szöveget. Elég logikusan hangzik, úgyhogy ezzel szoktunk mindenhova beilleszkedni. Bár még nem költöztünk olyan sokszor. De ami késik, nem múlik.

-Értem.-bólintott.-Részvétem.

-Köszönöm.-mosolyodtam el halványan. Tudom, hogy nem létező személyekre mondta, de akkor is kedves volt tőle. Hisz ő nem tudhatta…

Ő is elmosolyodott, és azon kaptam magam, hogy jó vele beszélgetni. Bár jobb lenne, ha őszinte lehetnék hozzá, de az teljességgel lehetetlen. Sőt a társaságát sem kéne kedvelnem! Ez abszurd!

Többet nem tudtunk beszélni, mert becsöngettek, és bejött a tanár, az óra elkezdődött.

Megint magamon éreztem a pillantását, és néha én is ránéztem a szemem sarkából, ám amikor találkozott a tekintetünk, azonnal elkaptam róla a szemem.

Ezt játszottuk szinte egész órán, azt sem tudom, hogy mi volt a téma. Egy szót sem írtam a füzetembe, csak rajzolgattam bele, ami eszembe jutott. Óra végére telefirkáltam egy egész oldalt. Muszáj volt valahogy elterelnem a figyelmem, és ez tűnt a legjobb megoldásnak.

Mikor kicsengettek, a padtársam nem vágtázott ki a teremből, hanem maradt a helyén, és nézte, ahogy lassan összepakolom a cuccaim, és elindulok a kijárat felé.

Nem beszélek vele. Elkerülöm őt. Rá se nézek. Nem beszélek vele. Elkerülöm őt…-ismételgettem magamban, mert hajlamos lettem volna elfelejteni ezt az igencsak fontos elhatározásom.

Elindultam spanyolra. Gondolataimba merülve sétáltam a folyosón, de nem hagyott nyugodni a vészcsengő a fejemben, miszerint nem vagyok egyedül, valaki követ.

Elegem lett ebből a frusztráló érzésből, és megtorpantam, majd oldalra néztem. Edward jött mellettem, és most ő is megállt, és kérdőn nézett rám. Nekem is nagyon jó hallásom van, de komolyan, annyira halkan tud közlekedni, mintha a lába nem is érintené a talajt. Akár egy igazi csúcsragadozó. Puhán, ruganyosan és nesztelenül járt. Végül is, tényleg egy csúcsragadozó, ha innen nézzük.

-Hát te?-kérdeztem meglepődve.

-Nekem is erre lesz órám.-vonta meg a vállát.

-Aha.-nyugtáztam, majd tovább mentem. Ő is jött tovább mellettem. Ez levakarhatatlan! Olyan bunkó vagyok vele, mint még senkivel (na, jó Mike kivétel), és ennek ellenére is itt van. Nem mintha ellenemre lenne… na, jól van Bella! Elég legyen, igenis ellenemre van! El kell őt kerülnöm! Magammal vitatkozom! Innen már csak egy ugrás a diliház… sőt, inkább lépés…

Megláttam a spanyol termet, és megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Megérkeztem, innentől neki is mennie kell az órájára. Besiettem a terembe, és levágtam magam az utolsó padba, akkor legalább kevésbé vesz észre a tanár.

Hallottam, hogy csikordul mellettem a szék.

Odakaptam a fejem, és megláttam azt, akitől eddig menekültem. Ez meg mit keres itt?

-Neked nem kéne órára menned?-kérdeztem értetlenül.

-De hiszen ott vagyok. Hova kéne mennem?-kérdezett vissza.

HEH???

Leesett az állam. Ilyen is csak velem történhet meg! A spanyolunk is együtt van? A sors összeesküdött ellenem. Fortuna elmehet a pokolba!

-Neked is spanyolod van?-kérdeztem rá a nyilvánvalóra.

-Igen.-vonta össze a szemöldökét. Ah, most már kellően elástam magam előtte, akkora marha vagyok, múzeumban kéne mutogatni!

-Ideülhetek, vagy zavarlak?-kérdezte teljesen komolyan. Bella, ezt jól megcsináltad! Oké, hogy vámpír, na de akkor is…

-Maradhatsz.-szökött a vér a fejembe, és folytattam a rajzolgatást, csak most a spanyol füzetembe. Igazából bocsánatot akartam kérni Edwardtól, amiért ilyen bunkó voltam vele, de egyrészt sértette a büszkeségem, másrészt úgyis azt tervezem, hogy messzire elkerülöm, és per pillanat, amilyen hülyén viselkedek vele, a legjobb úton haladok a cél felé. De tényleg ezt akarom?

Jajj, a fenébe is, persze, hogy ezt akarom! Már megint lehetetlenségeket gondolok!

De akkor sem akarom megbántani. Úgy érzem, nem tudnám elviselni, ha azokkal a gyönyörű aranybarna szemeivel szomorúan, vagy sértődötten, esetleg megvetően nézne rám.

De már megint kezdem! Én mondom, kéne ilyenkor egy kikapcs gomb, ami megszünteti az összes gondolatot a fejedben, főleg az ilyeneket.

Bosszúsan felsóhajtottam. Szörnyű, ha már a saját gondolataitól sincs nyugta az embernek.

-Mi a baj?-kérdezte kíváncsian Edward. Most tényleg érdekli? Nem is ismer, és nem voltam vele valami kedves. És elég rendesen helyben hagytam. Bár azt nem tudja, hogy én voltam.

-Zavaros hely a fejem, és elegem van belőle, de sajnos akárhova megyek, jön az is velem.-morogtam bosszúsan, de annyira halkan, hogy ne érthesse, azért nem akartam, hogy még bolondnak is nézzen.

Hangosan felnevetett. Mi ilyen vicces? Ja, persze, megfeledkeztem a vámpírhallásról. Miért ilyen tökéletesek?

-Ismerem az érzést.-mondta kedvesen. Ne már! Ne legyen kedves! Inkább legyen elutasító, zárkózott, vagy bármi, de ne legyen velem ilyen rendes, csak megnehezíti a dolgom!

Nem tudtam lereagálni, hogy ezt az érzést tutira nem ismeri, mert becsöngettek, és bejött a tanár. Talán jobb is így. Ha jobban belegondolunk, ezt a visszaszólásom nem tudtam volna kimagyarázni, és ennél cinikusabb már nem akartam lenni, hisz ő végig udvarias és rendes volt velem.

-Jó napot mindenkinek!-jött be Mrs. Beait.-Röpdolgozatot fogunk írni, úgyhogy mindenki vegyen elő egy lapot.-utasított a tanár.

Hát, ez remek! Már csak ez hiányzott a mai napomból!

Nem megy rosszul a spanyol, de a héten még bele se szagoltam, mert egyrészt itt vannak Cullenék, akik miatt biztos, ami biztos alapon, többet vagyunk a városban, ráadásul a vámpírok mostanában nagyon idegyűltek, alig volt nyugtunk tőlük.

Edward mellettem csak unottan felsóhajtott a tanárbejelentésére. Na, persze, ha én is legalább harmincadjára tanulnám ezt, úgy nekem is menne…

Kitéptem egy lapot a füzetemből, és ráírtam a nevem.

Szerencsém volt, mert a három kérdésből az első kettőre kapásból tudtam a választ, de a harmadikról lövésem nem volt. Törtem a fejem, de mindhiába, semmi nem jutott az eszembe. Padtársam már rég kész volt, és a tollával szórakozott.

-Okostojás vámpír.-morogtam magamban annyira halkan, hogy ne hallja meg, de egyszerűen nem bírtam magammal. Nem szoktam ilyen lenni, nem tudom, mi van velem. Mi van ma? Péntek 13?

-Ne haragudj, mit mondtál?!-kérdezte, és fojtott hangjában minden volt a döbbenettől az idegességen át a hitetlenkedésig, egyszerűen minden.

Na, Bella, jól bejöttél a csőbe! Fene a nagy számat!

-Semmit. Meg se szólaltam.-adtam az ártatlant, és nagyra nyitottam a szemeimet, hogy hitelesebb legyen. Pocsékul hazudok, tudom jól, csak reménykedhettem benne, hogy hisz nekem.

/Edward szemszöge/

Én már rég kész voltam a dolgozattal, de Bella nem boldogult a harmadik feladattal. Pedig okos lánynak tűnik, igaz a rendhagyó igékhez nem ész kell, hanem tanulás. Én jobb híján a tollamat piszkáltam, és próbáltam tudomást sem venni Bella csábító illatáról, amit most egy mozdulattal felém küldött. Izmaim megfeszültek, de most valahogy jobban viseltem, mint legutóbb. Szörnyen nehéz, egyszerűen őrjítő volt, de nem borult el annyira az agyam, mint az előző alkalommal. Ennek örültem. Viszont Mike Newton idegesítő fantáziálásait már nehezebben viseltem. Nehezebben, mint Bella illatát.

Arról már letett, hogy a dolgozatra a nevén kívül bármit is írjon, és Bella járt a fejében. Fogalmam sincs miért, de meg tudtam volna ölni azért, ahogy rá gondolt. Mint egy trófeára, amit meg kell szereznie. Annyira lealacsonyító volt, mintha csak egy tárgy lenne.

Nem látta benne az igazán szépet. Hogy mennyi érzelem van csokoládé barna szemeiben. Hogy milyen szép, amikor elpirul. Hogy mennyire másképp képes látni a dolgokat, mint a többi ember. A legtöbb ember fél tőlünk. Ő nem. Mindenki elájul a tökéletességünktől, ami őt, egy cseppet sem hatja meg. Látszólag legalább is…-teljesen elmerengtem, csak padtársam csöndes, ember fül számára nem is hallható szitkozódására tértem magamhoz, de azonnal meg is dermedtem. Mintha azt mondta volna, hogy… ÚRISTEN!!!

-Ne haragudj, mit mondtál?!-kérdeztem fojtott hangon egyrészt azért, mert mégiscsak órán voltunk, másrészt pedig, ha hangosabban mondom, a hangom remegett volna az idegességtől. Tényleg azt mondta volna, hogy vámpír? Ki ez a lány? Mi folyik itt? Megőrültem?

-Semmit. Meg sem szólaltam.-nézett rám meglepettségtől tágra nyílt, őzike szemekkel. Képzelődtem volna? Nem tudom…

Gyönyörű szeme csillogott, és titokzatosabb volt, mint eddig bármikor. Nem tudtam elszakadni tőle, már az első pillanatban megbabonázott a tekintetével, amikor az első nap szemembe nézett a biológia órán…